–

Aznap egész nap a Jolene című dal ment a fejemben, éjjel pedig észrevettem, hogy a férjem már nem engem szeret. Tizenöt éve lóg az ágyunkkal szemben a falon az esküvői fotónk. A Bazilika előtt áll, a kezében én, elegáns, egyszerű fehér ruhában, a bal füle fölött egy éppen felröppenő galamb szürke, elmosódott foltja, csak a hegyes kis szárnya éles. Azzal mintha irányt mutatna, de senki sem figyel rá. 

A násznép egy-két elveszett báránykája látszik oldalt, egyértelműen a barátaink, hiszen ki vannak öltözve. Nem mindannyiuk nevére emlékszem. A képen minden szereplő minket néz, kivéve egyet: a háttérben egy sötétszőke hajfonatos, olajzöld mellényes, szürke rakottszoknyás, balerinacipős nő halad át a téren, a nyakában sárga kendő. Mondhatnánk, hogy valójában ő zavarja fel azt a csapat galambot, nem is mi. Előre néz. A tekintete kiugrik a képből, elképesztően szuggesztív, még úgy is, hogy nem néz a kamerába. A tizenöt év alatt, amit egy hálószobában töltöttünk el ezzel a nővel, a férjemmel rengeteget találgattuk, ki lehet ő. Milyen lehet? Van valami bohókás a járásában. A kép elkészültének pillanatában csak az egyik cipője orra éri a földet, kicsit olyan, mintha repülés közben megtámaszkodott volna egy pillanatra a lábujjával a földön, mielőtt ellöki magát, és végleg elszáll. De céltudatos is, a tekintete nem enged. Jolánnak neveztük el, úgy emlegettük, mint egy közös ismerősünket, de igazából már évek óta nem beszéltünk róla. 

Egyik éjjel felébredtem, és azt láttam, hogy a férjem meredten nézi Jolánt, és a takaró alatt markolássza magát. Visszacsuktam a szemem, és vártam, hogy vége legyen. 

Mi nem illünk össze egyáltalán, én onkológus vagyok, ő művész. De nekem muszáj vele lennem, leföldelni azt a rengeteg halált, ami átfut rajtam. Átcsatornázom belé, ő átcsatornázza a fotóiba, és a halállal összekent műtárgyaktól meg lehet szabadulni, el lehet őket adni, és így még pénz is lesz belőlük. Ez a körforgás tart még életben. 

A férjem fotói legalább öt éve gyerekekről szólnak. Gyerekek az utcán, gyerekek otthon, vidámak, sírnak, játszanak. Nagyon vágyik arra, hogy felelősséget vállalhasson, és bebizonyítsa magának, hogy erős jellem. A fotókat mindig megmutatja, és figyeli, ellágyul-e az arcom, kész vagyok-e már arra, hogy nekünk is legyen egy gyerekünk. Mindig megdicsértem a fotót magát, a kompozíciót, a színeket, és vigyáztam, nehogy arra is megjegyzést tegyek, hogy egyes gyerekek esetleg aranyosak a képeken. Viszont ezeken a fotókon, amin gyerekek vannak, már nem akartam és nem is tudtam keresztülfolyatni a halált, így az addig kiválóan működő körforgás öt éve megakadt, majd elkezdett visszafelé forogni.

Ezután az éjjel után új időszámítás kezdődött. Csak Hajninak, a barátnőmnek tudtam beszámolni arról, hogy a férjem menthetetlenül és véglegesen beleszeretett egy másik nőbe. Hajni nem hitte el, mert szerinte mindenki belém szerelmes. Szerinte minden épeszű férfinak és nőnek én kellek, mert sikeres vagyok, szép vagyok, valamint élet és halál ura. 

Hajni akkoriban találkozgatott egy festővel, de mindig kibújt a közös programok alól, nem akarta, hogy megismerkedjek vele, mert félt, hogy a festő engem akar majd inkább. 

Legyintettem Hajni butaságára, fontosabb dolgom volt. A férjem nyomozni kezdett Jolán után. Az olajzöld mellény alatt egy pólófelirat volt részben olvasható a fotón, sokat viccelődtünk az évek során azon, hogy a felirat alapján le tudnánk vadászni a nőt. Okosabb és tájékozottabb vagyok a férjemnél, jóval előbb rájöttem, hogy a pólófelirat zsákutca. Látszólag egy bizonyos multi csapatépítőjének a pólója volt, de mint kinyomoztam, valójában egy csapatépítő tematikájú legénybúcsú egyenpólója volt az, amit a főnök legénybúcsújára csináltattak a beosztottak, Jolán tehát nem valószínű, hogy azért kapta volna a pólót, mert ennél a bizonyos multinál dolgozott. Sokkal valószínűbb, hogy a barátja vagy egyéjszakás kalandja dolgozott a multinál, és ő adta rá alvóspólónak a pólót éjszakára, aztán Jolán abban ment haza másnap, vagy valami hasonló történhetett. 

Hagytam, hadd nyomozzon a férjem, menjen el a Bazilika környéki összes irodába kérdezgetni, tizenöt évvel ezelőtt kik dolgoztak ott, fusson lyukra, szenvedjen. Én egy másik nyomon indultam el, hiszen mondom, tájékozottabb vagyok nála. Akkoriban dobtak piacra egy arcfelismerő szoftvert, kezdetleges technika volt, és eléggé etikátlan is, de előttem nincsenek akadályok. 

A párhuzamos nyomozás nem volt jó ötlet, mert a nehézségek miatt a férjemet csak egyre mélyebbre rántotta az örvény, egyre jobban beleszeretett Jolánba. Éjszakánként néha hallottam, hogy sír. Egyszer álmában kimondta a nevét. Nem az igazi nevét, hiszen azt nem tudtuk. Soha nem gondoltam volna, hogy bele lehet szeretni egy képzeletbeli emberbe, sőt, kezdtem rájönni, hogy egy valóságos emberbe sem gondoltam korábban, hogy igazán szerelmesnek lehet lenni. A munkámban, ahol beteg emberekkel találkoztam, mindig azt láttam, hogy a szerelem mint idea vagy a végletekig felértékelődik a végén, vagy teljesen megszűnik létezni, ebből arra következtettem, hogy a szerelem maga csak állapot kérdése, és teljes mértékben az emberek fejében létezik. Most viszont arra is rájöttem, hogy pont az teszi nagyon is valóságossá a szerelmet, hogy az emberek fejében létezik. Mert ami az emberek fejében létezik, az talán jobban is van, mint ami tényleg van. 

Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban beleszerettem a férjembe. Szerettem mindig is, de ez az érzés teljesen új volt.

Elmondtam az elméletemet a szerelemről Hajninak, aki pedig arról számolt be, hogy a festő elég rosszul van. Kérdeztem, hogy segíthetek-e, elvégre orvos vagyok, de elhajtott: semmi komoly, csak lassú a gyógyulás. Viszont a kapcsolatuk elmélyült, a festő megkérte a kezét. Kérdeztem, hogy így már bemutatja-e nekem, ő pedig végre be merte vallani, hogy nem szeretné, ha találkoznánk, mert fél, hogy a festőnek inkább én tetszenék meg, és el se jutnának az esküvőig.

A férjem már nem volt képes dolgozni sem, nem készültek fotók, már nem akart rávenni arra, hogy gyerekünk legyen. Nem is evett. Fogyott és szürkült. Ha kérdeztem, mi baj van, mindig hazudott valamit, már arra se figyelt, hogy ne legyen átlátszó a hazugság. De úgy tettem, mintha elhittem volna. Nem kereste a társaságomat, örült, ha nem voltam otthon. És gyakran nem voltam otthon, sokat dolgoztam. Lassan lezárult a gyógyszerkísérletünk alanygyűjtő fázisa. 

Remegtem a szerelemtől, a férjemet akartam vissza, azt éreztem, hogy mindennek vége, ha elhagy.

Minden követ meg kellett mozgatnom, hogy megakadályozzam, hogy megtalálja Jolánt. Vagy rendben, találja meg, és jöjjön rá, hogy mégsem illenek úgy egymáshoz, ahogy elképzelte. És ha így lesz, várom vissza tárt karokkal. De ehhez az utóbbi tervhez nekem kellett megtalálnom őt előbb. 

Zátonyra futott a nyomozásom az arcfelismerő szoftverrel, nem volt elég éles a kép, vagy nem volt jó a szög, amiben az arca látszott a képen, vagy nem volt benne a nő valamilyen adatbázisban, vagy fene tudja, min akadt el, nem értek hozzá, mindenesetre nem kaptam eredményt. A férjem is elakadt, hónapok teltek el, de egyikünk sem jutott semmire. Éltünk egymást mellett, és estéről estére egyre nehezebben tudtam elaludni, mert a kép, rajta a nővel ott figyelt a falon.

Egy onkológiai konferenciára utaztam repülővel, amikor arcon csapott a felismerés. A légitársaság stewardesseinek kis sárga kendője! Hát persze, Jolán stewardess volt! Így már elég könnyen megtaláltam, semmi mást nem kellett tennem, mint a hónapban vagy hatszor repülni ide-oda, bejárni egész Európát titokban, egyedül, mindig ugyanezzel a légitársasággal, és az esküvői képről készített fotót mutogatni a stewardesseknek, míg valamelyikük végre felismerte. Már nem stewardessként dolgozik, mondta, hanem fotós Londonban. A következő utam Londonba vezetett.

Amikor beléptem a műtermébe, otthonosabban éreztem magam, mint a saját otthonomban. Kiderült, hogy azért, mert Jolán, az igazi nevét nem írom le, pontosan olyan volt, mint a férjem.

Tökéletes összeillés, ugyanaz a személyiség, ugyanaz az érdeklődés, sőt ugyanaz a hivatás, bár Jolán divatfotós volt. Ha a túlzott hasonlóság nem lenne jó, volt egy kis különbözés is, a férjemmel ellentétben Jolán mégis két lábbal a földön állt, tehát tálcán kínálta lehetséges kettősüknek a férjem hiányzó részeit. 

Elegáns kíváncsisággal fogadott, és amikor elmondtam neki, mit akarok, akkor sem küldött el. Meghallgatott, még el is sírta magát a meghatódástól, ő volt a világ legtökéletesebb nője. Ha a férjem megismeri őt, nem fog csalódni, és nekem esélyem sem lesz. Úgyhogy elmagyaráztam Jolánnak, hogy a férjem meg fogja találni, ha nem most, hát évek múlva, de nem fogja feladni a keresést, mert nagyon szereti őt. És azt is, hogy én meg a férjemet szeretem nagyon, és egy másodpercet sem tudnék nélküle élni ezen a földön, és nincs más út, mint a következő: amikor megtörténik a találkozás, Jolán eljátssza azt a nőt, akit én lefestek neki. Betanítottam neki egy rideg, szeretettelen, szögletes nő válaszait a férjem kérdéseire. Senki nem ismeri jobban a férjemet, mint én, így pontosan tudtam, miket fog kérdezni. Azt is tudtam, milyen válaszokat várna. Úgyhogy Jolán szájába rágtam a saját válaszaimat, és hazautaztam.

Öt hónappal később már nem bírtam tovább azt az állapotot, amibe kerültünk, és kint hagytam az asztalon egy brosúrát, annak a bizonyos légitársaságnak a brosúráját. A férjem megtalálta, pakolgatta ide-oda, nem merte kidobni, de nem is kérdezte meg, nekem fontos-e, és még onnantól számítva is másfél hónap volt, amíg rájött. Megtalálta Jolánt. Amíg kint volt Londonban valami kamuindokkal – azt hiszem, azt mondta, hogy egy galéria megkereste egy potenciális kiállítás tervével –, Hajni átjött. Úgy sírt, ahogy még soha nem láttam őt sírni. Ha pár hónappal korábban hagyja, hogy találkozzunk a festő vőlegényével, még be tudott volna kerülni a kísérletbe, amivel foglalkozom, és lett volna esélye a túlélésre.

Van egy fotó, amit nem fogunk kirakni a falra. A fotón hárman állunk fekete ruhában, a férjem átkarol engem, én pedig Hajnit karolom át. A férjem a fotó elkészültének másnapján fogja megtudni, hogy gyerekünk lesz.

Kemény Zsófi

A kiemelt kép forrása: Németh Botond