Nyilvános szoptatás: zavarba ejtő mellmutogatás vagy törvény adta jog?

–

Kezdjük a tényekkel

A WHO irányelvei szerint a kisbabákat fél éves korukig ideális esetben (amennyiben a szoptatásnak nincsen valamiféle akadályozottsága) kizárólag anyatejjel érdemes táplálni, és az a legjobb nekik testi és lelki fejlődés szempontjából, ha kétéves korukig még rendszeresen kapnak anyatejet. Vagyis a szoptatással töltött időszak az Egészségügyi Világszervezet ajánlása szerint 2 év kellene, hogy legyen. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert bízom benne, hogy nem látják át ilyen mélységében azok, akik azt képviselik, hogy meg lehetne (kellene) oldani 0 nyilvános szoptatással az anyatejes táplálást.

Természetesen senkit sem reális kvázi „bezárni” otthonra – ennyi időre és kevesebbre sem –, hát még, mondjuk, azokat a családokat, ahol több gyerek nevelkedik egyszerre („ne haragudj kislányom, nem tudunk játszótérre menni, mert közben megéhezhet a tesód”). És akkor rögtön válaszolok azoknak is, akik azt képviselik, hogy el lehet menni otthonról, 2 anyatejes etetés között is.

Az igény szerint szoptatott babáknak és gyerekeknek ugyanis a szoptatás nemcsak táplálékot, hanem biztonságot is ad, így például akkor is igénylik, amikor éri őket valami szokatlan élmény.

Tehát szuper dolog a kölesgolyó, ha minden jól megy, de például egy esés után teljesen normális, hogy egy másfél éves kisgyerek azt az opciót részesíti előnyben, ami meg is nyugtatja a táplálás mellett. Így is nagy gond, hogy jelenleg a világon a kisbabák 48%-ánál valósul meg a teljeskörű anyatejes táplálás – és természetesen ez egyáltalán nem azok ellen szól, akik valami miatt nem tudnak szoptatni. Sokkal inkább azokért, akik bizonytalanok és még jobban elriasztja őket, ha arról hallanak, hogy egy kulturális intézményben vállalhatatlan stílusban „zavarja be” a biztonságiőr a szoptató anyukát az erre kijelölt helyiségbe – csak hogy egy másik, nemrégiben történt esetet említsek.

Nagyon fontos kimondani: 

nyilvánosan szoptatni nem gáz, nem öncélú magamutogatás, nem undorító és nem „szoptatásnáciskodás”, jelentsen ez utóbbi akármit is. Nyilvánosan szoptatni a kisbabás élet természetes velejárója, ráadásul olyan dolog, amihez anyának és babának egész egyszerűen joga van

 – hiába próbálnak tévhitekkel és fals információkkal dezinformálni bárkit ezügyben.

Tévhit 1: „A szoptatás csodálatos összekapcsolódása anyának és gyermekének.”

Hogyne, valóban az. Tízből egyszer. Csak közben van kilenc másik ETETÉS vagy egyéb helyzetmegoldás, amit az ember egyszerűen abszolvál valahogy, különösebb pátosz és romantika nélkül.

Kicsit unfair, hogy erre a földöntúli összekapcsolódásra általában férfiak vagy olyan nők hívják fel a figyelmünket némi kioktatással, akik vagy soha nem szoptattak, vagy legfeljebb olyan korban, amikor az „igény szerinti” fogalom még nem nőtt hozzá a szoptatás kifejezéshez.

Így aztán fogalmuk sincs, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, és valami olyat kérnek számon az összes etetésen, ami örülünk, ha napi egyszer megesik. Szóval szerintem maximum az prédikáljon arról, hogy hogyan kell manapság egy gyereket igény szerint szoptatni, akinek csócsálták már 40 percen át a vérző mellbimbóját, akit lekakiltak már ezekben a csodás, kegyelmi pillanatokban, sőt, továbbmegyek ezen a vonalon, aki hosszas szenvedés és visszatartás után döntött már úgy, hogy inkább elvonul a félig alvó, de közben evő gyerekével a toalettre, mert már nem bírja, és akárhogy nézi, kicsi lesz az a pelenka neki.

Aki csinált már végig növekedési ugrást (ami gyakran egész napos és éjszakás nonstop szoptatás) úgy, hogy a saját igényeit még csak-csak teljesen háttérbe tudta szorítani, de a másik gyerekének nem mondhatta azt, hogy nem tud neki enni adni, mert éppen szerelmetesen összekapcsolódik a testvérével… egész nap.

Ezek nem boldog, szárnyaló összekapcsolódások. Pedig pont ugyanannyira részei a szoptatásnak,

mint azok az alkalmak, amikor ülsz a szoptatós fotelben, lágy zene szól, a gyerek éppen nem szívja olyan erővel a mellbimbód, mintha a lelked akarná kiszippantani a ciciden keresztül, egymásra néztek, áramlik a szeretet és a csodás közös energia… és még víz meg nasi is van elérhető közelségben.

Vagy amikor a fogzó, nyugtalan babát az éjszaka közepén 5 korty anyatej ringatja álomba a szülői ágyban, és tudod, hogy nincs az az Isten, hogy te most ezt a gyereket megmozdítsd, inkább lélegzetvisszafojtva mellébújsz és reggelig alszotok kiskifli-nagykifliben. Persze, nem vitatom, ezek csodás részei a szoptatásnak, de egyik sem fedi le önmagában a teljes képet, a másik nélkül. 

Még ha hónapokon át otthonra bezárkózva, mindig ideális körülményeket teremtve szoptatsz, ahogy bizonyos emberek elvárják, akkor is lesznek szar szoptatások, akkor is eljutnak kórokozók a gyerekhez, akkor sem lesz az, hogy álló nap csillámpónikat eregetsz a melleidből emelkedett hangulatban.

Éppen ezért, ha mindenhogyan lesznek kevésbé csodás és intim szoptatások, akkor engedtessék már meg az anyáknak, hogy eldöntsék, hol akarják megetetni a gyereküket, akkor is, ha a napi 10-12 alkalomból néhányszor ez nyilvános helyre fog esni. És igen, 30 meg 40 éve ez nem ennyi alkalom volt, nem ez volt a sztenderd, de most már ez az, és szerintem a WHO elég hiteles forrás ebben. Aki a Facebookon kívánja megjegyezni, hogy régenmindenjobbvolt, az gondoljon erősen arra, hogy régen Facebook sem volt. Bár lehet, hogy az is jobb volt, mert legalább kommentekben nem piszkálták a nyilvánosan szoptató anyákat.

Tévhit 2: Az arcomba tolja a mellét!

Akit az zavar, hogy a világban nyilvánosan látható mellek számát drasztikusan megemeli ez a sok nyíltszíni szoptatás, az nézzen már körbe maga körül, legyen kedves. Két háborús uszító és más embereket méltóságukban megalázó plakát között még a „csöcs kontent” az egyetlen, ami megüti az emberek ingerküszöbét, így aztán a piaci szereplők élnek is vele. Szóval 

amíg óriásplakátokon nők tárgyiasulnak azáltal, hogy minden terméket a nagyrészt fedetlen mellükkel próbálnak eladni a reklámkészítők, addig nem érv az, hogy egy átlagos szoptatáskor is „látszik valami”.

Engem egyébként nem zavarnak különösebben a mellek, akármilyen okból kerülnek is elő, viszont a szexista megközelítést tartom rém kellemetlennek: „mellel bármit el lehet adni” versus „a mellet arra nem ildomos használni a legszűkebb nyilvánosságban, rövid ideig néhány ember szeme láttára, amire leginkább való”. 

Tévhit 3: Egyszerűen gusztustalan!

Ha ezt gondolod, fix, hogy te még nem láttál kicsit nagyobb gyereket „rendes” ételt enni! Orrán-száján jön ki, trancsíroz, kiszedi kézzel a levesből a betétet... stb. Persze, a nagyobb gyerekeket célszerű megtanítani szépen enni, és a legtöbb szülő meg is szokta (bár néhány felnőttet elnézve, úgy látszik, nem mindenki), de ez sajnos időigényes folyamat. És amíg ezek mind megtörténnek, addig

ezek a kis „zavaró tényezők”, akiket nevezhetünk gyerekeknek is, bizony mindannyiunk világát teleundorítóskodják az evéseikkel, sőt, sokszor az ürítéseikkel 

(ha elég közel mész, hallgatod és érezheted, sőt nem ritkán láthatod is). És nem akartam nagyon demagóg lenni, de azért egy kicsit az leszek: aki szeretné, hogy amikor ő megöregszik, akkor is legyenek emberek, akik működtetik a világot úgynevezett emberi erőforrásként (például szakorvosként vagy éppen fűtésszerelőként), akkor bizony kell némi tolerancia ahhoz, hogy a következő generáció is felnőjön. Ugyanis 

gyakorló szülőként (aki már amúgy nem érintett ezekben a helyzetekben, de másikakban meg igen) őszintén el tudom mondani, hogy a gyerekvállalási kedvet serkentené a társadalmi tolerancia a gyerekek irányába, a közös felelősségérzet az anyák (vagy családok) jóllétéért, és az olyan hozzáállás totális száműzése, hogy „magának szülte, oldja meg ő”. És az anyák basztatásának a felfüggesztése.

Mert általában meg tudjuk oldani mi magunk, rosszalló tekintetekkel kísérve is, csak éppen nem jó érzés magunkra hagyva, bezárva, bizonyos helyzetekben páriaként kezelve küzdeni – miközben azt halljuk mindenhol, hogy még többet kellene szülni.

Na, akkor van még kérdés a nyilvános szoptatásról?

Tóth Flóra