(hirdetés)

Tőlem a fiam igazán bármit megkérdezhet. Szemem sem rebben, ha arról faggat, hiszek-e Istenben, hogy tényleg Eddás voltam-e fiatalon, hogy létezhet-e igaz szerelem két férfi között, vagy hogy miért lett ő fekete bőrű, amikor az apjával mindketten szőkék és kék szeműek vagyunk. Nem jövök zavarba, ha azt firtatja, mit mond a zsiráf, a csiga, vagy a lótetű, csípőből tolom a fővárosokat, a kacsacsőrű emlős darwini besorolását, a naprendszer bolygóit, a kocsifajtákat, a zsé kategóriás focisták neveit és a Star Wars összes részének minden egyes szereplőjét. Kérdezzen csak bátran, én pedig igyekszem mindent megválaszolni.

Illetve, hogy egészen őszinte legyek, egy dolog azért mégis csak akad itt. Van egy kérdés, amitől elfog a remegés, kiver a verejték, és amitől idegesen hebegni és habogni kezdek.

Ez pedig a következő: Mama, mi lesz ma a vacsora?

Mert ez a kérdés rendszerint a következő forgatókönyvek egyike szerint zajlik:

– Mama, mi lesz a vacsora?

– Van paradicsomleves galuskával, gulyásleves, csirkehúsos tortillatekercs, kakaós csiga, és nemrég lett kész a káposztás- meg az almás rétes. – Komolyan mondom, ez nem igaz, ilyen gonosz szülőt! Hogy soha nincs itthon semmi normális kaja!!!

Vagy...

‎– Mama, mi a vacsi?

– Hát, sok mindent tudok adni. – Fúj, azt a fajtát nem szeretem!

Vagy...

– Mi van ma vacsorára?

– Lássuk csak, maradt reggelről egy kis orosz palacsinta kaviárral, azon kívül ehetsz grillezett csirkemellet újkrumplival, lekváros kalácsot vagy kelkáposzta-főzeléket sült kolbásszal. – Más nincs??! – De. Van még kenyér a kosárban. – Micsodaaaa??! Hát rabszolga vagyok én, hogy kenyéren és vízen kell élnem?!

De a legborzasztóságosabb még csak most jön:

– Mi van vacsira?

– Isteni sajtos pogácsa, nézd csak, még meleg! – Te csináltad vagy bolti? – Én sütöttem az én kis drágaságomnak saját kezűleg! – Akkor kösz, nem kérek.

Így megy ez napról-napra, hétről-hétre, ebédről-vacsorára, vacsoráról-ebédre. A kis Finnya Béla undokul elfordítja a fejét az ananászos csirkétől, csúf grimaszt vág a rakott krumplira, a Stroganoff-bélszínt pedig olyan szemmel méregeti, mintha legalábbis egy háborús bűnös feküdne előtte a tálon.

A legfőbb probléma azonban az, hogy a mi családunkban ilyen még soha nem fordult elő. A rokonságban mindenki rajongva szeret enni, sőt, az étkezések rendkívül fontos események, és mindig összehozzák a család szanaszéjjel szóródott tagjait. Az ünnepeket is rendre az asztal köré szervezzük, és amíg azon akár egy morzsa is akad, senki nem áll fel. Vagy ha igen, az csak egy dolgot jelenthet: hoz még egy nagy tál pecsenyét, gőzölgő köretet vagy habos-mázas tortát. Becézgetni is csak ételneveken szoktuk egymást. Édes kis nokedlim, gyönyörűséges cukorborsóm, kicsi zuzám, hogy egyem a szíved, te ennivaló nyuszika, hát megzabállak, hallod-e?

Erre mi történik szégyenszemre? Ideszületik közénk ez a válogatós, finnyáskodó kákabél, hogy magasról tegyen ősi örökségére, és utáljon enni! Nem telt bele sok idő, rögtön szemet szúrt a rokonságnak, hogy ez az alma bizony olyan messze esett a fájától, mint a vegán, gluténmentes hortobágyi palacsinta az Alföldtől. Hamarosan azon kaptam magam, hogy innen is, onnan is gyanakvó pillantásokkal kísérnek, amikor a gyerek csak nem akart az asztalhoz ülni. Láttam ám, hogy a szüleimben is felrémlett a gyanú, talán bizony loptam én ezt a kiskölköt, vagy elcseréltem egy kiló burgonyáért, azért olyan más?

Valamit tennem kellett. Két választás állt előttem: vagy elajándékozom a gyereket... vagy rászoktatom az evésre. Hosszas hezitálás után végül a második megoldás mellett döntöttem. Használt is volt már, meg hát nem biztos, hogy ráfizetés nélkül bárki is átvette volna tőlem. Nem volt mese, a gyerekkel meg kell szerettetni az evést. De hogyan? Fogas kérdés, nem tagadom.

1. A vizuáltuning

Első körben nekiálltam kidekorálni az étkezőt, hátha a jó példa ragadós lesz, és talán meghozza a csemete kedvét a lakomázáshoz. Vásároltam néhány remek plakátot, amelyeken hírességek habzsolnak kétpofára és látható örömmel. Itt Sophia Loren burkolja kéjesen a spagettit, ott Marylin harap rá dévajul egy frankfurtira, amott pedig Alberto Sordi tömi gavallérosan a buráját. Hogy még erőteljesebben aláhúzzam az üzenet lényegét, a képek alá jómagam is beültem, és hangos cuppogásokkal, elaléló, mámoros nyögésekkel lapátoltam magamba a vacsorát. A gyerek azonban fittyet hányt a jó példára, és undokul eltolta maga elől a pörköltös tányért.

sophia-loren

2. A gyerekcsere

Második nekifutásra gyereket cseréltem a szomszéddal. Mert, ugye az köztudott, hogy a haveréknál mindig sokkal szívesebben esznek a gyerekek, a másik kosztja vonzóbbnak tűnik, akármi is legyen az. De hiába! Míg a szomszéd kölke boldogan befalatozott nálunk, és háromszor is szedett magának a cvekedliből, az én virágszálam idegenben is rútul megmakacsolta magát.

Alberto_Sordi_spaghetti

3. Az álca

Harmadjára némi furfanggal éltem, és az otthoni ebédet beletettem egy mekis dobozba, hátha elhiszi, hogy a gyorsétteremben már kelkáposzta-főzeléket is adnak debrecenivel. Nem hitte, viszont nagyon csúnyán nézett a szétázott sarkú, zsírpecsétes, kidőlt-bedőlt kartondobozra.

marilyn-hot-dog

Ennél a pontnál már kezdtem komolyan elveszíteni a reményt. Kínomban az irodalom felé fordultam, és megvettem neki Bear Grylls Extrém ételek című művét abban reménykedve, hogy a nyers kecskehere, a főtt szemgolyó, és a döglött állatok béltartalma menüsor remek alternatívaként fog szolgálni, és ezek után egész biztos hogy magába tömi majd a házilag készített baracklekváros császármorzsát. Eleinte úgy tűnt, bevált a számításom. Ha a vacsorát még nem is, de a könyvet buzgón falta a gyermek, sőt, azt tervezgette, hogy a nagy túlélő példáját követve majd az erdőben szedett makkból, pincebogárból és csalánból finom táplálékot készít. Mérhetetlen lelkesedése egészen a másnapi ebédig tartott. Akkor viszont undorodva tolta el maga elől a narancsos kacsamellet azzal a szöveggel, hogy a kuszkuszt mi nem ilyen szósszal szoktuk enni. Éreztem, hogy valami végképp összetörni készül bennem. Ez a gyerek bizony sohasem lesz jó evő!

4. Heuréka!

„Sohase mondd, hogy soha” – jelentette ki nagyon frappánsan Charles Dickens (vagy ami még valószínűbb, hogy a nagy író anyukája), és milyen igaza volt! Az én kis finnyókám egészen lassan ugyan, szinte észrevétlenül, de elkezdett nyitni a gasztronómia világára. Hogy történhetett, magam sem tudom. Talán az hatott rá, hogy feladva minden reményt, többé már nem álltam felette árgus szemekkel azt lesve, mit nem eszik meg? Vagy hogy nem fenyegettem többé az Afrikában éhező gyerekekkel? Vagy az értelmével párhuzamosan az ízlelőbimbói is buzgó érésnek indultak? Esetleg mégiscsak hatott rá a sok jó példa? Talán. Ki tudja? Én sajnos nem, különben már osztanám is az észt minden anyukának (drága pénzért), két marékkal.

De úgy esett, hogy a kis kákabél egyik nap – önként és dalolva – kért egy falatot a steakből. És láss csodát, ízlett neki! Megrészegülve önnön merészségétől, pár nappal később a libacombot is megkóstolta, majd a zöldbabfőzeléket(!), a zöld citromot (!!) és a mandarint (!!!) is!!!! Olyan mámorosan büszke hangulatba kerültem, hogy legszívesebben felhívtam volna az összes finnyás gyerek anyukát a környéken, jöjjenek, nézzék, lássanak csudát, bezzegén milyen ügyesen csinálom.

A gyerek is annyira meg volt magával elégedve, hogy aztán újévkor megfogadta, ezentúl minden héten kipróbál valami új ízt. Jövő hétre a banánt lőttük be, aztán megkóstolja, tényleg olyan jó-e a túrós csusza, ahogy mondom.

Figyelj, ha ilyen ütemben haladunk, nyáron már kajakra rakott zöldséget fogunk tolni, meglásd!

Fiala Borcsa

A minőségi ételekről, a közös főzés- és étkezés öröméről szóló sorozatunk első cikkét itt olvashatod:

D. Tóth Kriszta: Együtt enni jó – Marhahúsleves, mutyi és mézeskalács

A másodikat pedig itt:

Nem bírod a traktát? Így utasítsd vissza az ételt ügyesen!

 

Képek: FlickrFranco Fedeli, Un americano a Roma (1954), meetbeerbabes