Nem vagyok teljesen normális, pontosan tisztában vagyok ezzel. Egy csomó dologban teljesen másképp működöm, mint általában az emberek. A neveket azonnal megjegyzem, a számoktól viszont viszolygok. Nem akarok számokkal foglalkozni, a bankkártyám PIN-kódját is képtelen vagyok fejben tartani, pedig gyakrabban használom, mint kellene. Felírtam egy biztos helyre, ahonnan bármikor elő tudom venni. A szeretteim születésnapját is mindig elfelejtettem, amíg nem volt Facebook, szerencsére ma már a telefonom emlékeztet mindenre.

Anyák napjára azonban nem emlékeztetett. Ma reggel, amikor átfutottam a Facebookot, láttam, hogy a barátaim gyerekei miket készítettek az anyukájuknak. Én semmit nem készítettem az anyámnak. Már minek?

Utoljára általános iskolában rajzoltam neki egy virágot. Nagy gonddal kanyarítottam fölé a betűket: „Szeretlek anya”, majd suli után rohantam haza, hogy átadjam. Ma is emlékszem, hogy dobogott a szívem, mennyire izgultam, hogy tetszeni fog-e neki. Akkor még ő volt nekem a minden. Ő volt a legszebb teremtés, akit ismertem. Szebbnek láttam, mint bármelyik királylányt, akiről esténként felváltva meséltek apámmal. Szebbnek láttam, mint bármelyik csillogó flitteres ruhába öltözött artistanőt a cirkuszban, ahova nem nagyon szerettek járni velem, de mindig kihisztiztem, hogy elvigyenek.

De aznap délután ő nem volt otthon. Dolga volt. Amikor órákkal később fáradtan megérkezett, megölelt. Pont a melléig értem. Elvette az ajándékát, majd elkezdett vacsorát főzni, és elküldött tanulni. Nem akartam tanulni, nem tudom pontosan, mit akartam, de iszonyatos dühöt éreztem. Egész nap erre a pillanatra vártam. Ő pedig elküldött tanulni.

Ez az érzés később mindig előjött, ha valamin összeszólalkoztunk. És gyakran volt rá ok, iskolai dolgok általában. Pedig jó tanuló voltam. Ő a rendet szerette, én pedig már akkor is a káoszban éreztem jól magam. Ő szeretettel, kedvesen próbált közeledni felém, de ilyenkor mindig azzal büntettem, hogy nem vettem róla tudomást.

Amikor elváltak, apámmal maradtam. Még nem volt mobiltelefon. Ha hívott, egy csomószor letagadtattam magam. Nem akartam vele beszélni. Leveleket írt, és megálltam, hogy ne válaszoljak ezekre.

Megvoltam nélküle. Kamaszkorom végére a viszonyunk konfliktusmentes, ám távolságtartó lett. Ha elmentem hozzá, mindig ölelgetett. Nem szerettem ezt. Jött a problémáival, de nem érdekeltek. Fárasztott. Miközben beszélt, azon jártak a gondolataim, milyen kifogással tudnék a lehető legegyszerűbben távozni.

Egyetemre jártam már, és egy haverom mondta, hogy menjünk el egy asztrológushoz.

– Pár ezer forintot fizetsz, és egy órán keresztül csak rólad beszél a fickó. Ennyi ideig te leszel a sztár – győzködött a barátom.

A képletemben legalul a Hold volt.

– Békülj ki az anyáddal! – kezdte az asztrológus úgy, hogy rám sem nézett.

Mellbe vágott ez a mondata, és jóllehet, azóta sem hiszek az asztrológiában, nem is tudtam figyelni arra, mit mond, mert az első mondata annyira lekötött, mert én úgy gondoltam, addigra már kibékültem anyámmal.

Aztán évek teltek el, beteg lett, egyre többször került kórházba. Az egykor gyönyörű, büszke nő meggörnyedt, ráncos lett a bőre, kicsit meghízott, már nem sminkelte magát mindennap. Kötelességtudó fiúként általában meglátogattam. Még el is mentem érte egyszer kocsival, hogy hazavigyem, de közben azon idegeskedtem, hogy lekések miatta egy megbeszélésről. Úgy éreztem, nem tartoztunk egymáshoz, és a félresikerült harmincakárhány évet már nem lehet visszacsinálni. Éljünk szépen, békében, de nem kell ölelgetnünk egymást. Ezt el is mondtam neki. Nem szólt semmit.

Aztán az intenzívre került. Hívtak, hogy vigyem el az ékszereit. Egy rezidens orvosnő közölte, hogy kómában van. Ültem az ágyánál egy fém hokedlin, amiről már pattogott le a zománc. Az ágyát egy fehér, szakadt paraván választotta el a többi magatehetetlen testtől. Zölden villogó gépek jelezték, hogy még él. Hideg volt, egy lepedővel takarták le. Féltem, hogy megfázik.

Néztem az arcát, amit gyerekként annyira imádtam, a ráncait, a lenövést a haján. Apró lett és öreg. Azt mondták, már nem érzékeli a külvilágot. Megsimogattam az arcát, és amikor feltört belőlem, hogy „szeretlek”, egy könnycsepp gördült végig az arcán.

A temetését én intéztem. Hamvasztást kértem. És amikor a megnéztem a szürke hamvait az urnában, akkor döbbentem rá arra a közhelyre, hogy

én ő vagyok, és akár akarom, akár nem, az ő történetét élem tovább.

Mára csak egy doboznyi szerelmeslevél maradt utána, amit apámmal írtak egymásnak, és amit anyám még a válása után is őrizgetett, utaztatva magával a fél világon át.

Most anyák napján elővettem, és a levelek között ott volt egy fecni az én virágommal, az ákom-bákom betűimmel: „Szeretlek anya”.

Homonnay Gergely