–

Hajnal van, és a hormonok, a klimax, a stressz, a Covid-helyzet, a közállapotok nem hagynak aludni már hetek óta. Néha napközben is úgy támolygok, mint egy fáradt őszi légy. Ráadásnak meg itt van hétvégén mindenszentek és a halottak napja, amikor minden évben megengedem magamnak, hogy pár napig sírósan-nevetősen édesanyámra gondoljak, aki lassan húsz éve nincs velünk.

Ilyenkor az is eszembe jut, hogy a legidősebb lánya vagyok, és ha annyit élnék, mint ő, akkor már csak négy évem lenne hátra. Mit tennék ebben a hátralevő négy évben, ha tudnám, hogy vége? Mi tett volna ő, ha nem csak hat hete lett volna megbirkózni azzal, hogy itt a vége?

Ha, mondjuk, tudta volna, hogy négy évig egészségesen élhet, de egyszer csak nem lesz folytatás?

Csakis olyan dolgokkal foglalkoznék, amik töltenek.

  • Sokat sétálnék a kutyáimmal a természetben.
  • Rengeteg könyvet olvasnék válogatás nélkül, a krimitől a romantikus irodalmon át a kortárs regényekig, versekig. Emésztgetném a szavakat és elméláznék sorokon.
  • Sok-sok színházi előadást és filmet néznék meg – szintén válogatás nélkül.
  • Igazán átélném az örömteli találkozásokat, rengeteget nevetnék: szeretetcunami – amit inkább adok, mint kapok.
  • Nézném a napfelkeltét és a napnyugtát.
  • Megélném az évszakváltások szépségét.
  • Ülnék órákig a tengerparton, és nem gondolnék semmire.
  • Nagy sétákat tennék a ugyanitt, ugyanígy.
  • Megosztanám a mindennapokat egy társsal.
  • Feltétlenül szeretnék.
  • Gyereket nevelnék.
  • Szívből, sokszor megölelném édesapámat
  • Együtt lennék csak úgy, hármasban a húgaimmal. Sokat. Sokszor.
  • Hallgatnám a barátaim beszélgetéseit, nevetnék azon, ahogy nevetnek.
  • Utaznék, utaznék, utaznék.
  • Autót vezetnék „sehová”, és közben lehúzott ablaknál idióta dalokat énekelnék ordítva.
  • Látni legalább egyszer a sarki fényt Izlandon, és állni a szélben Lewis és Harris szigetén.
  • Igazán berúgnék.
  • Igazán üvöltenék.
  • Megbocsátanék.
  • Csendben lennék, és hallgatnám a csendet.
  • Megírnám a családregényemet, nem baj, ha csak magamnak.
  • Tanítanék.
  • Műanyagmentesen élnék.
  • Boldoggá tenném azt, aki szeretek.
  • Boldog lennék.
  • Lezárnék.
  • Elegánsan továbblépnék.
  • Szépen, méltósággal elbúcsúznék.

Évente egyszer engedem magamnak megélni a fájdalmat, amit édesanyám elvesztése okozott. Egész évben elfojtom, és nem cipelem magammal ezeket az érzéseket. Tudatosan zárom el a vele való huszonhét évem minden közös emlékét.

Ahogy idősödöm, úgy jövök rá, hogy én tényleg anyám lánya vagyok. Évente egyszer átgondolom, hogy mit szólna a dolgaimhoz, mondataimhoz. Évente egyszer megélem, hogy úgy, ahogyan ő szeretett, soha nem fog szeretni senki.

Évente egyszer visszagondolok az utolsó kórházi beszélgetéseinkre. Tizennyolc év távlatából is emlékszem, mit mondott utoljára. Évente egyszer merek emlékezni arra, milyen gyönyörű és erős nő volt. Évente egyszer merem remélni, hogy ő is élt, és boldog volt kicsit velünk. Évente egyszer merem remélni, hogy a bakancslistája egy részét legalább kipipálhatta.

Évente egyszer én is bővítem az én kis listámat.

De ami örök és egész évben elkísér, amitől nem tudok, és nem is akarok szabadulni, az az édesanyám mosolya. Folyton látom. Ha nem máshol, hát a tükörben.

Évente egyszer hangosan kimondom egy nap többször is: „Szeretlek, Mami és hiányzol, bárhol vagy is.”

Rita

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images