Steiner Kristóf: Aki szeret és szeretve van, az nem veszíthet el senkit

–

Igen, egy anya halála mérhetetlen űrt hagy maga után, és természetesen soha többé nem lesz olyan semmi, mint korábban – a karácsonyok sem. Kata, az én mamám nagy karácsony-fan volt. Készült rá lélekben és városszerte a karácsonyi vásárokon, én pedig imádtam őt, meg mindent, ami neki fontos volt. Jövőre a tizenötödik évünket kezdjük „egymás nélkül”, és ma már nem jut mindennap eszembe, ma már nem kérdezem magamtól, még jobb lenne-e a karácsony, ha itt lenne, mert egyszerűen megértettem, hogy… itt van. 

Itt van minden nőben, asszonyban, lányban, akik körülvesznek: egyszer csak megpillantom bennük a mosolyát, megérzem rajtuk az illatát, érintésükkel a mama érint meg néha, és vannak beszélgetések, amelyek után úgy érzem, ő üzent rajtunk keresztül. 

Mama nem ment sehová, csak el kellett mennie. De ha nyitva tartom a szemem és a szívem, találkozhatok vele, és olyan szerencsés vagyok, hogy azt is megtapasztalhatom, más hogyan „mamáskodik”. Mert bár az anyaenergia univerzális, nincs két egyforma édesanya. Mindannyian másfajta gondoskodással, oltalommal, mókával, a vállukon cipelt és a szívükön viselt történetekkel ajándékoznak meg. 

Irit, a férjem édesanyja az a mamám, aki még az „igazi” mamámnál is „anyukább”: mindig megkérdezi, kötöttünk-e utasbiztosítást (mi pedig rendre megígérjük neki, hogy a majd a reptérről online, aztán mindig elfelejtjük), mindig rákérdez, ettünk-e ma már, és aggódik, ha nem eszünk minimum háromszor annyit egy vacsora során, mint ő, és ha meglátogatjuk őket Izraelben, a hűtő telis-tele van pakolva növényi tejekkel, sajtokkal, fagyasztott vegán finomságokkal és szójavirslivel – amiket egyébként mi magunk sosem vásárlunk, de itt nála olyan jólesnek. És minden pénteken felhívjuk, hogy jó szombatot kívánjunk neki, és elmondjuk, mennyire hiányzik ő, meg a sóletje. Ugyanakkor lehet vele cosmo-koktélozni, kiutazik velünk Amszterdamba rosszalkodni, és – amiben a legjobban hasonlít Kata mamára –, hogy bármikor, bárhol végtelenül lelkesen nézi meg velem a Micsoda nőt, miközben hosszasan beszélgetünk róla, hogy milyen gyönyörű, tehetséges és imádnivaló Julia Roberts.

Amikor vacsorázunk és beszélgetünk, néha csak úgy feláll, megkerüli az asztalt, odajön hozzám, és szorosan átölel, megpuszil, mosolyog, elhomályosodik a szeme, majd visszaül, és… eszünk tovább. 

Nem tudom, hogy a sors iróniája, vagy tudat alatt én félek tőle, hogy elkötelezzem magam egy anyának – és a vele járó, édesen követelőző, szeretetből túlaggódó igényeknek –, de közel fél éve újra „anyátlan” vagyok: amióta kicsi falunkba, Agios Georgiosba költöztünk, Görögország egyik eldugott csücskében, Methana félszigetén már nemcsak a saját mamám, de Nimié is hiányzik. Még akkor is, ha online megállás nélkül kommunikálunk – ha már nem tudunk átkiabálni egymáshoz, ahogyan azt tesszük szomszédainkkal, Iannel és Wendyvel, a brit házaspárral, akik bár kétszer annyi idősek, mint mi, mégis úgy bandázunk velük, ahogyan anyukámmal utoljára tizenöt éves koromban.

Emellett Wendy – aki musicalénekesnő volt, mielőtt Angliából Görögországba költözött volna – folyton trillázik, pedig az én mamám legfeljebb A. E. Bizottság számokat énekelt. De ami a legmamábbá teszi: sosem hagyná, hogy bajba kerüljünk. Ha utazunk, eteti és ölelgeti a cicáinkat, ha lerobban a kocsink, egy tucat lehetséges megoldást kínál, és ha nem vagyunk otthon, amikor elered az eső, kiszalad leszedni a száradó ruháinkat. A legnagyobb szeretettel mondom a mamám iránt, hogy szerintem ő nem is emlékezne rá (ahogyan én sem), hogy egy órája kiteregettünk, és a szakadó eső egyedül arra emlékeztetné, hogy ideje meginni egy csésze forralt bort. 

De Kata helyett itt van nekem Katherina is – Methana városka virtuóz szakácsnéje, aki kismotoron jár-kel, mindig azt főzi, amihez kedve szottyan, és akkor, amikor kedve szottyan. Nemcsak a neve egyezik az édesanyáméval, hanem a zsáner is, ahogyan főz: senki sem mondhatja meg neki, mi készüljön, ahogyan azt sem, mikorra – ha viszont türelemmel várok, és bízom benne,  bármelyik mesterséfet lepipáló csodákat alkot.

Behív a konyhába, és végigmutogatja, mit főzött ma, és mesél róla, hogyan készült. Amikor pedig búcsúzunk, azt mondja: „I love you very much!”, én meg próbálom nem elbőgni magam, de nem mindig sikerül visszatartani. 

És itt van nekem Lia, az építtetőnk, Jánisz felesége: hetente egyszer meglátogatnak minket, a családi rituálénk pedig azzal indul, hogy mindig hoznak nekünk egy hatalmas vekni friss kenyeret, majd egy munkás nap után elmegyünk együtt ebédelni, és míg mi, hárman, fiúk egymás után gurítjuk le a söröket, ő elnézően mosolyog ránk, megmutatva a telefonján lévő fotókat a Hidra szigetén élő édesanyja kutyusáról, konyhájáról, kertjéről… én pedig úgy érzem, mintha a „sosem látott nagyim házában” járnék. Ha pedig épp nem vagyunk együtt, természetesen karácsonyi dekorációs ötleteket és cuki macskás YouTube-videókat cserélgetünk. 

És itt van nekünk Georgia. A görög anyukánk, aki mikor megérkeztünk Agios Georgiosba, ahol még a főszezonban is legfeljebb ötvenen héderelnek, azonnal a keblére ölelt minket. Még az sem zavarta, hogy egy hónapon át Georginának hívtuk: „Giorgia, Georgina, Gigi, Gogo, same-same”, mondta, és csak hordta nekünk a véletlenül vegán taverna kajáit a falunk egyetlen éttermében, ahol szakács-pincér-fogadósnő egyszerre. 

Naphosszat ülünk vele a tengerparton, és míg a többi vendég a kis kikötő felőli teraszon falatozik, mi közvetlenül a konyha bejárata mellett ücsörgünk, hogy bármikor kiszaladhasson hozzánk.

És bár gyakorlatilag csak a Google translate appon keresztül tudunk kommunikálni, lélektől-lélekig beszélgetéseinknek se szeri-se száma. Képeket küld nekünk, amikor olívaolajat présel, csak nekünk mondja el, hogy készített zöldborsópörköltet, és amíg nem laktunk jól, nem adja ki másnak, és mikor bemutatta nekünk a lányát – aki egy athéni hajléktalanszállóban éppúgy mindenes, mint ő itt, az Agiorgitikon tavernában –, kicsit olyan volt, mintha a rég látott kishúgommal ebédeltem volna. 

A saját tizenkét éves kishúgomat, Lola Tarát évente csupán négyszer-ötször láthatom – ilyenkor rendszerint sütünk-főzünk együtt, esetleg rajzfilmet nézünk vagy régi családi albumokat lapozgatunk. Sokszor mutatom meg neki a mamával közös fotóinkat, és mesélek róla, csak hogy „ismerhesse” kicsit ő is… ha már sosem találkozhattak ebben az életükben.  

„Ez… a Vali?!” – kérdezte hitetlenkedve egy réges-régi képet vizslatva, amelyen édesanyám és nagynéném, a papa húga mosolyognak a kamerába a karácsonyfa alatt. „Igen. A Vali meg a mama – hihetetlen páros voltak” – mondom neki könnybe lábadt szemmel. Néném és anyám, a két asszony, akiknek köszönhetem önmagam: születésemtől nagyjából tizennégy éves koromig csaknem ugyanannyi időt töltöttem az unokatesóimnál, mint otthon, így Vali mindig is afféle második anya volt nekem, amióta pedig elbúcsúztunk Katától, még közelebb kerültünk egymáshoz. Most már nemcsak a vérünk, hanem a veszteségünk is összekovácsol minket.

Amikor kiruccant hozzánk Tel-Avivba, vagy most Methanára, megáll az idő, és elszabadulnak az érzelmek: könnyekkel nevetünk és száraz szemmel sírunk a közös emlékeken. 

Idén karácsony előtt Nafplio városában tekeregtünk a bazársoron, és beleszeretett egy gyűrűbe – igazi „valis” darab volt, domináns és visszafogott egyszerre, egy drótszálból tekerve, melynek fele aranyozott, míg a másik fele ezüstszínben pompázik. Nézegette, majd otthagyta – „mindegy, ne költsünk” mottóval, majd miután elutazott, Nimivel visszautaztunk az ódon kisvárosba, hogy meglephessük a szépséges ékszerrel. Ma reggel üzenetet kaptam tőle: „Nem emlékszem, mikor örültem valaminek ennyire”. Én pedig, ahogy azt ilyenkor kell, elbőgtem magam.  

Ha valakinek már nem él az anyukája, karácsonykor nem tud nem arra gondolni, hogy „Mit adhatnék a mamának?”, én pedig kimondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy még így, univerzumokon és valóságsíkokon keresztül is meglephetem az édesanyá(i)mat. Legyen az egy becsomagolt ajándék, egy együtt töltött este, vagy egy ölelés-összeolvadás, adhatok és kaphatok, amíg csak élek. Amikor pedig már nem leszek, ők is megtalálják majd a fiút, aki én voltam nekik – másokban, máshol, máshogyan. Mert aki szeret, és szeretve van, az igazából soha, semmilyen körülmények között nem veszíthet el – senkit. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak