Ajándékozz nőnapra szabadságot – és ébreszd fel magadban a boszorkányt!

–

Láthatóvá tenni a láthatatlant

Magyarországon a nők átlagosan napi két órával több láthatatlan munkát végeznek, mint a férfiak. Ez heti 14 óra. Évi több mint 700 óra. Egy teljes hónapnyi idő – minden évben.

És ez „csak” a láthatatlan munka, vagyis az, amiért nem jár fizetség, viszont amit csak akkor vesz észre a környezet, ha nincs elvégezve. Már a legelején le kell szögeznem, hogy a szerencsések közé tartozom, mert olyan férfi van mellettem, aki nem segít nekem, hanem egyenrangú félként ugyanúgy sajátjának érzi a háztartási feladatokat és a gyerekek körüli teendőket, mint én. Hiszen ő is dolgozik, ugyanúgy szülője a gyereknek, mint én. És még így is rengeteg mindent cipelek egyedül a fejemben, pusztán mert én megjegyzem, mert nekem egyértelműbb. Tudom, hogy tavaszi cipő kell mindkét gyereknek, mert kinőtték a tavalyit, tudom, hogy a sulis bélelt sárruhákat le kell cserélni vékonyabbra, én kezelem a pénzügyeket, én tartom fejben, hogy mikor lesz a következő lomtalanítás, és miket kell majd kiraknunk, és én vagyok a „háziorvos” a családban, aki tudja, kinek miből hány csepp és hány tabletta kell.

Egy nő, pláne egy anya, iszonyú nehezen tudja letenni a terheit. Hiába lépi át az otthona küszöbét, hiába találkozik a legjobb barátnőivel, és menekülnek el akár egy másik városba vagy országba, a tudata egy része a teendőinél jár, és bűntudata van, amiért a kapitány elhagyta a hajót. Egyszerűen mert a társadalmi berendezkedésünk ilyen lett.

Ismeritek biztos a közhelybe illő szitut, amikor egy anya dolgozik, vagy kimenőn van, elutazik, akkor mindig van, aki megkérdezi, hogy na de akkor ki van most a gyerekekkel. Ugyanez az apáknál soha nem fordul elő.

Elképzeltétek már, milyen lenne, ha egy napra letennénk minden feladatot, terhet, kilépnénk a mókuskerékből, és csak úgy lennénk? Mi történne akkor? Az izlandiak már tudják, ugyanis 1975. október 24-én, egy pénteki napon az ottani nők úgy döntöttek, hogy nem végeznek sem fizetetlen, sem fizetett munkát. A sztrájk túlzás nélkül az egész országot megbénította.

Nem nyitottak ki a bankok, gyárak és üzletek, a főként nőket foglalkoztató iskolák és óvodák meg pláne, így az apák kénytelenek voltak úgy megoldani a napot, mint ahogy az anyák szokták: vitték magukkal a gyerekeket a munkahelyükre, a rádióban a háttérből gyerekzaj szűrődött be, a BBC pedig arról számolt be, hogy a boltok félkész vagy instantétel-szekcióit teljesen kifosztották a kétségbeesett férfiak. Persze a nők ekkor sem csak körömlakkozással töltötték a napot, hanem kivonultak az utcára, nőjogi és szakszervezeti aktivisták mondtak inspiráló beszédeket arról, miért mindenki érdeke a nők egyenjogúsága. Nyilván másnap minden visszaállt a szokásos keretek közé, de valahogy mégsem. Valami megváltozott. Tisztább lett a kép. Egy évvel később az izlandi parlament törvényileg betiltotta a nők munkahelyi és iskolai hátrányos megkülönböztetését, és öt évvel később pedig az egyedülálló édesanya, Vigdis Finnbogadóttirt választották meg Izland elnökének, így lett ő a világ első demokratikusan megválasztott női államfője – akit amúgy kétszer is újraválasztottak, és összesen tizenhat éven át maradt hivatalban. Elég inspiráló sztori, nem?

Elő a boszorkányokkal!

Én már számtalanszor elámultam azon, micsoda ereje van a nőknek.

Az egy dolog, hogy mennyi mindent kibírunk, hogy milyen fizikai és mentális terheket vagyunk képesek akár egy életen át, és sokszor zokszó nélkül cipelni, de láttatok már mérges nőt? Láttatok már nőt úgy igazán indulatba jönni? Azért abban van valami dermesztő, nem igaz? És mostanában egyre inkább érződik a levegőben, hogy a nőknek kezd veszettül elegük lenni. Elég volt abból, hogy még a nőket érintő kérdésekben is javarészt férfiak döntenek, hogy bár nélkülünk megbénulna az élet, a jogaink, pláne a vágyaink, igényeink társadalmilag is le vannak söpörve az asztalról.

Ekkor szólal meg a kisördög a fülemben, aki azt mondja: elő a boszorkányokkal.

Amire a világnak szüksége van most, az sok öntudatra ébredő, a saját erejére ráismerő, rácsodálkozó és azt kihasználni képes nő. Más néven boszorkány.

Mert ha visszatekintünk a boszorkányüldözésekre, a máglyára nem olyan nők kerültek, akik békává változtatták a férjüket, hanem olyanok, akik kiálltak magukért, akik kívülállók voltak, vagy mert rendelkeztek egy tudással, amivel más nem. Független, bátor, figyelemfelkeltő, akár temperamentumos nők, akiket nem lehetett a társadalmi elvárások szűk dobozába beleszuszakolni.

Ezért is tartom a legjobb nőnapi ajándéknak, ha abban segédkezünk, hogy ehhez az erőhöz a nők visszataláljanak. Ha nemcsak egy szál rózsát kap, hanem mondjuk garanciát arra, hogy heti rendszerességgel el tudjon járni futni, barátnőzni, mozizni. Ha a virág mellé olyan olvasmányokat is kap, amelyek bárki számára érthető és elérhető módon bevezetnek a rituálék, különböző mágikus szertartások és ősi gyógymódok világába.

Nem kell megijedni, ezek nem humbug hókuszpókuszok, máshogy kell rájuk tekinteni. Úgy képzeljétek el, hogy például ha végigcsináltok egy szeánszot, vagy rituálét, az tulajdonképpen meditáció. Vizualizáció. Mindegy, minek hívjuk, varázslatnak vagy mindfulnessnek, mert ugyanaz a lényege. Minden pillanat, amit önmagadnak, a vágyaidnak, céljaidnak dedikálsz, ajándék. És a boszorkányság ennek ad teret, kereteket, méghozzá olyan módon, ami kicsit tényleg kiragad a hétköznapi verkliből.

A hazai boltokban elérhető ilyen témájú könyvek mind nagyon egyszerűen érthetők, jöhetnek velünk a forró kádfürdőbe, és mire kiszállunk, tele leszünk varázslatos tervekkel. Arin Murphy-Hiscock könyvei nem merülnek el az okkultizmus világában (de majd egyszer lerohanlak titeket feketeöves olvasmányokkal is), nincs asztaltáncoltatás, szellemidézés és elvarázsolt koporsószeg sem. A Zöld boszorkány és a Boszorkány praktikák önmagunkért nem tesznek úgy, mintha mindenki a ködös Albionban élne valami erdei kunyhóban, baglyok és varangyos békák között, és szerintem iszonyú fontos, hogy ilyen egyszerű kis gyakorlatokkal megismerkedjünk az intuitívabb oldalunkkal, amit annyira eltemettünk magunkban, hogy már nem is tudjuk, hogy létezik. Pedig ebben rejlik az erőnk, bármilyen buta spiri módon is hangozhat ez.

Virág mellé szemléletváltást

Én, amikor irányt veszítek a nyomás alatt, amikor úgy érzem, nem bírom, húzok egy tarotlapot, megnézem, mit üzen, mit mond, mire asszociálok, és mióta nem kamu jóskártyaként kezelem, hanem iránymutatásként, tükörként, azóta félelmetes felismeréseim vannak. Volt idő, amikor csupa olyan lapot húztam, amelyek azt üzenték, nyugodjak már le, pihenjek, foglalkozzak magammal, hagyjam már az önostorozást, mert másképp tönkre fogok menni. Aztán amikor kivettem pár nap szabadságot, és egy-két nap elteltével már egy e-mailre se válaszoltam, csak dőzsöltem, akkor végre kihúztam az Uralkodónőt, az élet császárnőjét, a termékenység és a szexualitás istennőjét, aki csak falja az élvezeteket.

Ezért is adnék minden nőnek egy tarotpaklit, mert úgy tart tükröt, és úgy ad tanácsot, ahogy egy igaz barátnak kell. Nem köntörfalaz, nem mismásol, hanem pont azt mondja, amire szükséged van.

Nem azért, mert csiribu-csiribá, és belemagyarázzuk, hanem mert a tudattalan és az asszociációs képességeink az intuícióval keveredve mindig oda irányítják a figyelmet, ahova kell.

Legfeljebb nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. És azt hiszem, a mai világban pont az ilyen érdek nélküli iránymutatásból és támogatásból kapják a nők a legkevesebbet.

A másik dolog, amihez fordulok, amikor megrogyok a nyomás alatt, az az inspiráció. Más nők történetei. Mint az izlandi sztrájkoló nőké vagy fiktív, filmes, sorozatbeli karaktereké, mindegy, de kevés dolog tud úgy erőt adni, mint az elmerülés más nők színes, különleges útjaiban.

Tátrai Balázs és Bölecz Lilla megrázóan gyönyörű illusztrációkkal tarkított kötete, az Elfeledett boszorkányok könyve pont az, amit leemelsz az éjjeli szekrényedről, belelapozol, elolvasol egy-két történetet, elmerülsz pár percig a képekben, aztán nagy levegőt veszel, és mész tovább. Mintha a nőiség megannyi árnyalata manifesztálódna a könyvben: a sötét és fényes oldalunk, a lágy és a kemény, a félelmetes, felkavaró és a gyönyörű szép is. A bolygó minden tájáról összegyűjtött történetek és legendák arra hívják fel a figyelmet, hogy a nők fájdalma, ereje, szépsége vagy épp csúfsága emberemlékezet óta világokat volt képes megmozgatni.

Egy dühös, boldogtalan, kizsákmányolt nő előbb-utóbb vagy erejét veszti, vagy tombolni kezd, és akkor jaj annak, aki útjába kerül. 

Nem lenne sokkal jobb ez a világ, ha magabiztos, önazonos, boldog és egészséges nők végeznék a láthatatlan munkát? Mert megteszik, megtesszük, valójában azért is, mert nekünk ez jobban megy – valljuk be –, mert megkockáztatom, hogy erősebbek vagyunk. De ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk elismerésre, megbecsülésre és időre, amit csak magunkkal, a gondolatainkkal, a vágyainkkal tölthetünk.

Ezért is javaslom mindenkinek, hogy a virág mellett szemléletváltást is ajándékozzon, amelyben a nő önmagának, a környezetének és a társadalomnak nem csak egy napig, nem csak bizonyos feltételek mellett fontos és megbecsült.

Szabó Anna Eszter