–

„Anyukádék nem hiányoznak?” – szokták kérdezni tőlem gyakorta, amikor arról faggatnak, milyen is külföldön élni. „Gyakran utazom haza, és a család, a barátok is gyakran látogatnak meg Tel Avivban, vagy randizunk valahol a világban egy hétvégére” – felelem ilyenkor, afféle kitérő választ adva. Nem azért, mert nem szeretnék őszintén felelni, hanem mert tapasztalatból tudom: az emberek nagy része nincs kész arra, hogy egy hétköznapi beszélgetés során halálról csevegjünk. „A szüleid Magyarországon maradtak?” – szól a következő kérdés, mert az emberi kíváncsiság határtalan, én pedig így szólok: „Apukám rengeteget utazik, évente kétszer jár Indiába, és Izraelben is sokszor volt már nálam.” És akkor jön a kérdés, megállíthatatlanul, mert eljött a pont, amikor a beszélgetőpartnerem érzi és érti, hogy van itt még sztori. „És anyukád?” Ezen a ponton értem és megértem, hogy röviden és érzékenyen meg kell osztanom vele, hogy a mamám már nem él.

„Ő már nincs velünk, lassan tizennégy éve.” Ilyenkor a legtöbb ember zavarba jön, és olyasmit mond, hogy „Jaj, ne haragudj, nem tudtam”. „Semmi baj, honnan tudhattad volna?” – felelem, és egyszer csak azon kapom magam, hogy én gondoskodom a beszélgetőtársamról: egy emberi lényt olyan mélyen érint, úgy megrendít egy édesanya haláláról hallani, hogy pillanatokra szinte kicsúszik a talaj a lábuk alól. „Ilyen fiatalon?” – szörnyülködnek néhányan, én pedig elmondom: „Igen, sajnos. Agyvérzés. De nagyon szépen ment el. A karjaimban tartottam, nem szenvedett – egyszeriben csak nem lélegzett többé. Még órákkal a halála után is olyan szép volt, mint egy tündér.” Ilyenkor pedig megjelenik egy kis csillogó könnycsepp a szemében, reszkető ajkakkal mosolyog, és nem kérdez többet.

Mert akármilyen kíváncsiak vagyunk, mi, emberek, bármily nagy érdeklődést tanúsítunk a drámák és tragédiák iránt, mélyre menni már nem igazán szeretünk… vagy tudunk. Főleg nem egy kedélyes beszélgetés közepette.

Anyám, Dévényi Katalin 2005-ben halt meg, miután három napig volt kómában – én még a zenetévénél dolgoztam. Egy budapesti sushi bárban ültem, amikor megcsörrent a telefonom: a mama egy barátja volt az, és azzal indított, hogy ha bármi történne, ő ott lesz nekem, és mindenben segít, támogat. Nem is értettem, fel se tudtam fogni. Minden melómat lemondva a kórházba siettem, ahol hetvenkét órán át mellette voltam – a dokik szerint nem hallott, nem látott, nem érzékelt, de én éreztem, ahogy megszorítja a kezem, ha a fülébe suttogom: „Mama, ha tudod, hogy itt vagyok, adj jelt”, láttam, ahogy másképp kezd lélegezni, mikor azt mondom neki: „Pont most?! Úgy imádod a karácsonyt – pár hét múlva kint vannak a fények az Andrássyn, és kapható lesz a glögg az IKEA svéd shopjában!” Aztán ahogy teltek-múltak az órák, egyre egyértelműbbé vált számomra, hogy nem fájdíthatom a szívét azzal, mi lett volna, ha nem kap agyvérzést, ahogy a sajátomat sem azzal, hogy kérlelem a sorsot, kegyelmezzen meg neki.

Nem az én hatásköröm. Az én feladatom az, hogy a lehető legkényelmesebb, legemberibb, legszebb környezetet biztosítsam neki ehhez az utazáshoz, hogy ha mennie kell, elengedjem, és ne hagyjam, hogy akarata ellenére – mert erről határozott véleménye volt egész életében – csöveken át táplálják, vagy lélegeztessék. „Kristi, ha engem egyszer gépek tartanak életben, mondd már meg a dokinak, hogy hagyjon engem lógva” – mondta viccesen egy sétánk során, amikor a tari buddhista meditációközpont körül róttuk a köröket erdőn-mezőn keresztül Maci nevű komondorával és Gallika nevű uszkárjával. Mindannyian nyakig gázoltunk a bogáncsban, random idézgettünk a Micimackóból (jó, a kutyák kevesebbet), és My Fair Lady-betétdalokat énekeltünk. Akkoriban felbosszantottam magam: „Mama, minek beszélsz ilyen hülyeségeket, persze hogy nem fogsz gépekre kötve haldokolni”

– mert én is olyan voltam, mint a többi ember, aki képtelen a halálról beszélgetni. Ma már másképp felelnék – azt mondanám: „Oké, így lesz, ne aggódj emiatt” – és megölelgetném.

A mama halála után természetesen szétestem – mint a legtöbb egészséges ember, akinek a legközelebbi hozzátartozója jobblétre szenderül. Összeszedett, stabil és érzelmileg intelligens embernek lenni nem azt jelenti, hogy ha ránk szakad az ég, akkor zen szerzetesként lebegünk a tragédia fekete fellege felett. Mélyen és menthetetlenül elmerülni a szenvedésben viszont nem segít – senkinek. A halottaink nem kérik számon rajtunk, hogyan gyászolunk – mindössze annyival tartozunk nekik, hogy könnyű utat kívánunk nekik. Minden más: mahagónivörös vagy olívazöld legyen a sírhely, feketét viselünk–e, és sosem hagyjuk el a házat, csak régi családi albumokat nézegetünk a gyertyafényben, vagy kompenzálásképpen minden éjjel „asztalontáncolósra” isszuk magunkat  és random idegenek vállán sírjuk ki magunkat – egyedül nekünk fontos. Én nagyjából három hónapon át voltam mérsékelten destruktív – felszedtem tíz kilót, önsajnálatból ittam, elhanyagoltam a munkám, éjszakákra eltűntem, megcsaltam az akkori párom, majd felismertem, hogy amellett, hogy eltemettem az anyámat, most már a saját síromat ásom.

Aztán történt valami. Rájöttem, hogy tartozom magamnak, az anyám fiának annyival, hogy gondoskodom magamról. De mégis hogyan? Valószínűleg úgy, hogy egyszerűen csak belülre figyelek: mit szeretek az életben, miért érdemes élni – nekem –, mi inspirál. Így a világutazó, hedonista kalandor énem felülkerekedett a sértett, megfakult, szétesett énem felett. Az élet legyőzte a halált. Otthagytam a zenetévét, elutaztam Indiába, ahol édesanyám hamvait a Gangesz habjain, majd Nepálban a baudhanáti sztúpán szórtam szét – azokon a helyeken, amelyekről mama mindig azt mondta: „Ha egyszer ide eljutsz, örökké visszavágysz majd”. A nagy utazás még nagyobb változásoknak adott helyet: hamarosan megismerkedtem a későbbi férjemmel, egy izraeli orvostanhallgatóval, és három évvel édesanyám halála után nekivágtam a nagyvilágnak. Máig gyakran mondom: ha a mama nem hal meg, talán sosem költözöm el – túl fontos volt nekem a véleménye, a közelsége, az ölelése. Egy édesanya halála mindig tragédia – de egy életet következő szintre emelni csodálatos dolog.

Ennyire komplex dolog a halál – mint semmi a világon, az elmúlás sem csupán fekete vagy fehér.

Azt sem akarom, hogy bárki azt gondolja: a mama és én voltunk az Anya, a Fiú és a Szent Lélek. Anyám már hatéves koromban úgy vitatkozott velem, mintha felnőtt ember lennék, amikor tizennégy évesen először lett pasim, inkább tűnt féltékenynek, mint homofóbnak – nem mintha az jobb lett volna, de azért mégiscsak nehéz volt gyerekként és fiatal felnőttként megélni, hogy választanom kell egy játszós pajti és az anyám közt – mert személyes sértésnek veszi, ha nem alszom otthon, vagy ha értékesebb ajándékot veszek másnak karácsonyra, mint neki… vagy mással nézem meg az Apáca Show 2-t.

Ám most, tizennégy évvel az után, hogy utoljára megcsókoltam a homlokát, még mindig tanulok tőle. Megtanultam, hogy fontos és érdemes átgondolni a halottainkhoz való viszonyunkat – és mindazt, ami közöttünk történt, amíg életben voltak, ugyanakkor már megoldhatatlan konfliktusokra fogni a saját agymenéseinket nem fair. Megtanultam, hogy – bár a pszichológusok és terapeuták gyakran, és sokszor jogosan a szülőkkel való kapcsolatra vezetik vissza az aktuális nehézségeinket –, hibáztatni még élő embert sincs értelme, nemhogy halottat.

Néha ma is beszélgetek vele. „Na, mama, ha ezt látnád…” – mondtam magamban, amikor néhány hete ott álltam egy kis görögországi lakás tengerre néző erkélyén, amely talán hamarosan sokadik otthonunk lesz majd. Rákacsintok, amikor cikkeket olvasok Hugh Grantről, akit szenvedélyesen imádott, cinkos mosolyra húzódik a szám, amikor megpillantom Julia Robertset egy parfümöt hirdető plakáton – mert neki mindig is „a Dzsúúúliaaa” volt a legszebb nő a világon. Römizek vele gondolatban, ha néha, utazás közben nincs lehetőségem egy tisztességes kávét inni, és belekortyolok egy instant kávéba, amit minimum háromszoros mennyiségű (ma már mandula) tejjel öntök fel, és azonnal úgy érzem, mintha együtt traccspartiznánk a szomszédokkal, Andival, Melindával, Gabikával, Ilonka nénivel. Ha meghallom a nagynéném, Vali nevetését, a másik fülemben ott cseng az ő kacaja – emlékeztetvén, hogy röhögték magukat könnyesre, akárhányszor együtt heverésztek a napon a hátsó kertünkben Csillaghegyen.

De nem mondogatom, hogy „igazságtalan az élet”, „szerencsétlen félárva vagyok”, és „ha életben lenne, minden jobb lenne”.

Az emberek meghalnak. Mindannyian. A szüleink, a gyerekeink, a bálványaink, a barátaink, mi magunk is mind-mind-mind meghalunk. Ha ebben egyetértünk, akkor próbáljuk már meg a halált, az elmúlást, szeretteink elveszítését úgy értelmezni és átélni, ahogyan az mindannyiunknak a legjobb. Gyászra vonatkozó társadalmi elvárások helyett gyászoljunk úgy, ahogy az nekünk jó, merjünk beszélgetni a végről, és ismerjük fel egy életre: ahogyan az újszülött csecsemő megérkezik az örökkévalóságból, majd hónapokon át életképtelen volna egyedül, s éveken át szeretetteljes kalauzolásra van szüksége, az életünk vége is hasonlóképpen természetes, csodálatos időszak, épp ugyanolyan felelősséget rakva a vállunkra, mint a születés. A hanyatt fekve zokogó babára senki sem mondja, hogy „szegény szerencsétlen, járni se tud”. Tisztában vagyunk vele, hogy ami történik, az élet rendje. És miközben a pelus cserélése közben kakimanócskának nevezzük a gyereket, és cukin csücsörítünk neki, ha a szüleink, nagyszüleink válnak ágyhoz kötötté, őket és magunkat is végtelenül sajnáljuk, hogy ágytálazni kell őket.

Ha a kisgyerek mókás mondatokkal lep meg, kitesszük a közösségi oldalakra „gyerekszáj” hashtaggel, de ha megváltozott képességű felnőtt rokonaink beszélnek zagyvaságokat, szörnyülködve tudatjuk a környezetünkkel: „szegény, már azt sem tudja, hol van”.

És ami a legrosszabb: a halál minden formáját megpróbáljuk mélyen elrejteni a társadalom elől – igyekezvén fenntartani az illúziót, hogy az élet és a fiatalság, a boldogság és az egészség közé egyenlőségjelet tenni kötelező. Haldokló szülők, nagyszülők hevernek ötvenágyas kórtermekben, szociális otthonokban, benyugtatózva, a legtöbben hidegrázást kapnak, ha csak ránéznek a szeretteik hamvait rejtő urnára, és amikor a halottainkról beszélünk, következetesen hozzátesszük a nevükhöz a „szegény” jelzőt. Nem tudom… én nagyon szeretek élni, de ma már nem gondolom, hogy meghalni sokkal rosszabb. Nagyon szerettem, hogy életben volt mindkét szülőm – de ki merem jelenteni, hogy ma boldogabb vagyok, mint húsz évvel ezelőtt, amikor még volt anyám, mert az emberi boldogságot vagy boldogtalanságot sosem a halottaink számában mérik. Bocsáss meg a halottaknak, bocsáss meg magadnak, engedd el őket, engedd el magad. Emlékezni jó. Konzekvenciákat levonni remek. A múlton rágódni, tipródni, gyötrődni viszont tényleg felesleges. Azt nem gyásznak hívják, hanem önbántalmazásnak.

Az anyád szeret téged, és azt akarná, hogy ahogy most már ő a lehető legjobb helyen van, neked is a legjobb legyen ott, ahol te tartasz. Ha te is szereted őt, ne bántsd magad tovább.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak