„A gondolat, hogy lesz egy gyerekünk valahol, aki vér szerint hozzánk tartozik, de nem tudunk róla semmit, rémisztő” – Nehéz kérdések egy sikeres lombik után

–

A feleségemmel kilenc évvel ezelőtt házasodtunk össze. Pár évre rá, mivel csak nem akart megérkezni a gyerek, elkezdtük a mesterséges megtermékenyítés meglehetősen rögös útját járni. Papíron mindketten egészségesek vagyunk, a feleségemtől rendre szép számú petesejtet sikerült levenni, Petri-csészében pedig egész nagy arányban sikerült is a megtermékenyítés – a való életben sajnos valahogy mégsem így történt.

Aztán több évnyi próbálkozás után egyszer csak minden összejött, és másfél éve megérkezett hozzánk a kisfiunk, épen, egészségesen. Ez igy egy igazi happy end is lehetne, nagyon örülünk, a gyermekünk szépen fejlődik, mi pedig próbálunk jó szülők lenni.

Van azonban egy körülmény, amit eddig nem tudtunk számunkra megnyugtatóan rendezni.

A lombikprogram során ugyanis megmaradt két megtermékenyített petesejt. Mi nem szeretnénk újabb gyereket, így viszont adódik a kérdés, hogy mi történjen velük.

Az orvos két lehetőséget vázolt. Vagy megsemmisítik, vagy örökbe adhatjuk – vannak olyan párok ugyanis, akiknek sajnos másként nem lehet gyerekük. 

Amikor sok évvel ezelőtt belevágtunk ebbe a programba, erről egyáltalán nem gondolkodtunk. Akkor csak az volt a fontos, hogy tisztábban lássunk: valaki mondja meg, miért nem sikerül, illetve találjunk módot a saját gyerekre.

Most viszont lassan tényleg el kellene döntenünk, hogy mitévők legyünk. 

Az, hogy elpusztítsák (elpusztíttassuk) a megtermékenyített sejteket, barbár lehetőségnek tűnik. Nem vagyunk vallásosak, és mindketten többször tüntettünk az egyéni választás lehetőségéért az abortusz kapcsán is, de most abban a kis sejtben is a fiamat látom. Vagy a testvérét, testvéreit. Egy dolog az, hogy nem tervezünk újabb gyereket, de teljesen más, ha, mondjuk, véletlenül mégis összejönne természetes úton. Itt pedig már, ha úgy nézzük, részben összejött.

A másik lehetőség, az örökbeadás, elméletben sokkal megnyugtatóbb. Van valahol egy pár, akik – hozzánk hasonlóan – akarnak gyereket, valószínűleg már hosszú évek óta. Átmentek a mesterséges megtermékenyítés különböző módjain, részt vettek vizsgálatokon. Elvesztették közben többször is a reményt, hogy egyszer közös gyerekük lesz – mégis kitartanak egymás mellett, nem adták fel, várnak egy lehetőségre. Akarják a közös gyereket – minden bizonnyal szeretni is fogják. A többéves lombikprogram költségeit ismerve, jó eséllyel az anyagi helyzetük is rendezett. 

A gondolat viszont, hogy lesz egy vagy két gyerekünk valahol, akik vér szerint hozzánk tartoznak, de nem tudunk róluk semmit, nem vagyunk velük, ha bajba kerülnek – mintha elhagytuk volna őket – rémisztő. Tudom, hogy vissza-visszatérne a gondolat öt, tíz vagy húsz év múlva, hogy vajon mi van most velük, boldogok-e… Már a gondolatra is bűntudatom van. Egyikünknek sincs fix elképzelése, hogyan, milyen életet kellene élnünk (szerencsére). Nem úgy indultunk neki a házasságunknak, hogy „ház – gyerek – kutya, képeslapcsalád” a cél. De soha nem hagynánk el a gyerekünket – ez azért egy elég biztos pont mindkettőnk gondolkodásában. 

Nem hiszem, hogy egyedül vagyunk e dilemmával. Biztosan vannak más párok is, akik hasonló helyzetbe kerültek. Sajnos mi nem ismerünk ilyeneket, így nincs is kivel megbeszélni a kétségeinket.

Amikor a belevágtunk, nem gondoltam, hogy a fiunk születése után nemhogy nem ér véget a lombikprogram, de épp akkor kell a legsúlyosabb döntést is meghozni…

Ákos

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/damircudic