„Folyton bevillan annak a rengeteg vérnek az emlékképe” – Kételyek három vetélés után, újra várandósan

–

Az az érzésem, hogy amíg Britney Spears nem vetélt el, addig nem vették igazán komolyan az emberek ezt a problémát. Holott rengeteg nő éli át ezt a tragédiát. És nemcsak a nők, hanem a párjuk, vőlegényük, férjük is átéli, velük együtt.

Annak nyilvánvalóan nincs hírértéke, hogy a Veszprém megyei, 31 éves X. Y., aki 6 éve küzd a babáért a férjével, és a hat év alatt három vetélést kellett át- és túlélnie, most terhes. 

Bár az elmúlt években egyre több helyen találkozhatott az átlagember a médiában a vetélés témakörével, még mindig iszonyatosan kevés az átadott információ. Kevés a konkrétum, nincsenek alátámasztva az adatok személyes történetekkel, sem többféle orvosi tapasztalattal, magyarázattal. És ami a legfontosabb: nulla érzékenyítés van jelenleg azzal kapcsolatban, ki hogy dolgozza fel, ha elvetél, illetve hogyan reagálj, ha ilyesmi történik a családodban, környezetedben. 

Ezért van az, hogy ha egy családban megtörténik a tragédia, akkor az anyán és az apán kívül a többiek „nagyon sajnálják”, és pont.

Nekem is mindig emlékeztetnem kell magam, hogy anyukám nem élte át, a nővérem nem élte át, a barátnőm nem élte át, a sógornőm nem élte át, az orvosom nem élte át, a kollégám nem élte át, a szomszéd háromgyerekes anyuka nem élte át. 

Így ők azt mondják, ami hirtelen eszükbe jut, amit a nulla tapasztalatukkal körülbelül jónak gondolnak (aminek viszont sajnos a 70 százalékával – tudatlanul persze, de – többet ártanak, mint amennyit segítenek), majd két hét elteltével már lehet, hogy nem is emlékeznek arra, hogy velünk mi történt.

Ez teljesen természetes. Nem körülöttünk forog mások élete. Csak az a baj, hogy én közben 14 napja a műtétről álmodom, zokogva riadok fel, PTSD-ben szenvedek, a semmiből bevillan annak a rengeteg vérnek az emlékképe, szóról szóra megismétlődik a fejemben az a pár pillanat, amikor közli az orvos a rossz hírt, és olyan sírásrohamok törnek rám, hogy azt érzem, soha nem lesz vége. 

Aztán három év után már lehet, hogy nem álmodom mindennap a műtétről (csak havonta), és lehet, hogy ha elvágom az ujjam, a vér látványától nem ugrik be azonnal a vetélés (csak rá 10 percre), és persze már nem is sírok állandóan (csak ritkán). 

De igazából nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe. Hogy most hároméves lenne. Most már vele mennénk nyaralni. Most miatta lennénk ébren hajnali egykor, nem azért, mert daráljuk a Peaky blinderst. Ha ő megszületett volna, most itt feküdne közöttünk, és együtt néznénk ezt a mesét. Jövőre kezdené az ovit. Ha itt lenne, biztos nem vettük volna meg ezt az új mosogatógépet, hanem inkább rá költöttük volna.

Abban sincs segítség, hogy három vetélés után hogyan kell kezelni a pozitív teszt látványát. (Biztos nem az a tankönyvi leírás, ahogy én kezeltem idén februárban.) És abban sincs, hogy hogyan kell kezelni az első trimesztert. Meg a másodikat.

Hogy hol van az a gomb rajtam, ami kikapcsolja azt a reflexet, hogy minden egyes pisiléskor véres vécépapírra számítok. Igen, a 25. héten is.

A család persze próbál segíteni: Coelhót megszégyenítő pozitív mantrák, mondatok éjjel-nappal, felszökött szemöldök és csodálkozó pillantás a mi kis bizonytalan kijelentéseinkre (például: „még csak 8 hetes, nem éljük bele magunkat; majd a kiírt dátum előtt max. egy hónappal kezdünk babaholmikat vásárolni; ó, ráérünk még csedet meg gyedet számolni, hát még csak a negyedik hónapban vagyok; nem, még nem tudjuk, hol lesz a babaágy”). Már-már elszégyellem magam, hogy mit képzelek, hogy azt gondolom, ami megtörtént háromszor, megtörténhet negyedjére is. Egyáltalán hogy jut ilyen eszembe?! Hát a baba mit szól most ehhez odabent? 

Jó, tudom. Tudom, hogy mindez jó szándék, és ezzel ők nem akarnak rosszat. De mégis fájdalmas, hogy azt közvetítik: „Bocs, de nem értünk.” Hát hogy a francba értenénk meg, mikor nem éltétek át? „Elvetéltél, jól van, oké, de most terhes vagy, örüljél már, mit foglalkozol a múlttal? Pszichológus?! Minek jársz oda? Jaj, pszichológus, micsoda úri mulatság (2022-ben!). Ott a gyerek a méhedben, nem ezt akartad? Hát akkor éljed meg, mit parázol?” 

Összefoglalva (kampányszlogen után szabadon): „Előre nézzél, ne hátra!”

Van, aki messzebb megy. Kivétel nélkül mind egy- vagy többgyerekes szülők:

„Na! Legalább majd most megtudjátok, mi vár rátok! Majd most meglátjátok, mit akartatok annyira! Majd amikor nem alszol öt hónapig! Majd amikor neked ordít így a gyerek, jaj de várom!”

Egy megoldás van: indulatot félretenni, nagy levegőt venni, és felfogni, hogy tényleg nem érthetik. És nem szabad tőlük elvárni, hogy megpróbálják elképzelni, mi zajlik benned, mert arra képtelenek. Fogalmuk sincs, mennyire szerencsések, hogy nem érthetik. De nem baj. 

A férjemmel olyan burkot építettünk az elmúlt hónapokban hármunk köré, mint amilyen burokban rugdos jelen pillanatban is a 25 hetes kisfiunk. Attól valóban félek, hogy a folyamatos parámból ő bármit is érzékelt. Hiszen arról nem tehet, hogy van három testvére, akik nem születhettek meg. De minden egyes reggel, amikor a férjem 7.30-kor beadja a vérhígító injekciót, azt érzem, hogy még egy nappal több, amit ebben a csodálatos állapotban élhetek. Minden véraláfutásos folt arra emlékeztet, hogy ő erős, ő más, mint a többiek. Minden egyes rúgása egy újabb csoda az átlagos hétköznapon. És már most olyan érzéseket adott, amiket soha az életben nem tudtunk volna elképzelni. Hiszen úgy elöntött a szeretet, amikor megláttam a 12. heti ultrahangon, hogy azt még az isteni Milan Kundera se tudná megfogalmazni. És hallottunk már filmekben babaszívhangot, hallgattuk közömbösen pislogva, de amikor a mi babánk szívét először meghallottuk, akkor egyszerűen nem hittük el, és csak sírtunk. És láttunk már ultrahangfotót más magzatokról, de azokat a fotókat nem is értettük, igazából egyáltalán nem is érdekelt minket, amikor viszont megláttuk a MI babánk első ultrahangfotóját, mindent értettünk rajta, mindenről tudtuk, hogy mi hova tartozik, és órákig képesek vagyunk nézegetni.

Ő (remélem, hogy tényleg) (talán) (talán tényleg) meg fog születni. Meg kell születned, kicsi fiunk! Elmondhatatlanul szeretünk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Massimiliano Finzi