„Ha tehetném se választanék magunknak másik, könnyebb utat” – 14 év várakozás Ábelre (olvasói történet)

–

Amikor 2004-ben, néhány hónappal a megismerkedésünk után alapvető felszereléseket vásárolgatunk első közös otthonunkba Zalánnal, névre szóló bögréken akad meg a szemem. Egyetlen név bűvöl el: Eszter. Akkor és ott, valami megmagyarázhatatlan bizonyossággal érzem meg először, hogy nekünk kislányunk születik majd, akit Eszternek fogunk hívni. Három év múlva összeházasodunk, és biztosra vesszük, hogy Eszter hamarosan megérkezik az életünkbe.

Az első pozitív terhességi tesztet négy hónappal az esküvőnk után tartom a kezemben. Ekkor hallom először és utoljára Zalánt önfeledten felkiáltani: „Apa leszek!”

A várandósság alhasi fájdalmakkal indul, de azt gondolom, ez ilyen. Az örömünk nem tart sokáig, a 6. héten elveszítjük a terhességet. Egy ilyen korai vetélés egyetlen orvos ingerküszöbét sem éri el, könnyed legyintés kíséri a fájdalmunkat. 

Esetemben azonban kiderül, hogy egy ritka születési rendellenesség okán a méhem valószínűleg egyetlen várandósságot sem fog tudni kihordani. Sorra jönnek a kivizsgálások, majd egy méhtestkorrekciós műtét, az orvosom pedig nagyon optimista a következő terhesség sikerességét illetően. 

2009-ben ismét két csíkot jelez a tesztem. Bizakodásra ad okot, hogy ezúttal nincsenek fájdalmaim. Az első trimeszter azonban egy kiadós hullámvasutazással ér fel. Hirtelen vérzések, kórházba rohanások, nincs gond, él a magzat – ezek az állapotok váltogatják egymást. Végül szerencsésen belépünk a második trimeszterbe. A vérzések abbamaradnak, mindenki fellélegzik. A 18. heti genetikai ultrahang kislányt mutat, Eszter úton van hozzánk! 

A 21. héten gyanús dologra leszek figyelmes. Az ügyeleten döbbenten hallgatom a száraz tényközlést: a méhszáj nyitva, a magzatburok kitüremkedve, csodára lenne szükség, hogy a terhesség megmaradjon. Azonnal befektetnek, lábak a magasba, mosdóba se mehetek. Rendkívül kiszolgáltatott állapot, mégis abban bízom hogy hetekig, hónapokig tart majd. Az élet azonban nem ilyen kegyes hozzánk. Másnap erős derékfájás kezd gyötörni, hullámokban törnek rám az alhasi görcsök.

Még fel se fogom igazán mi történik velem, amikor a szülőszobán találom magam, és gyorsan, de pokoli lelkiállapotban megszülöm az 500 gramm alatti gyermekünket, akinek esélye sincs az életben maradásra.

Sokkos állapotba kerülök, csak zokogni tudok, és minden pillanatban azért fohászkodom, hogy valaki tegye meg nem történtté az elmúlt 24 órát. 

Egyágyas kórteremben ébredek, csend van. Zalán ül mellettem, összetörten, fogja a kezem. Minden testi fájdalom megszűnt, de a lelkem alig bírja elviselni a kínokat. 

Döbbenetes találkozni a külvilág reakcióival. Az emberek többsége nehezen tudja kezelni a gyászt, legalábbis ezt a formáját. Sokan úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Nem kérdeznek, kerülik a tekintetem. Akik mégis próbálkoznak, azokat végtelenül megsajnálom, mert zavarukban leginkább suta szavakat sikerül mormolniuk. 

Kivizsgálások sokasága ellenére minden kérdés nyitott marad. A magzat egészséges volt, a méhemnek ki kellett volna bírnia a terhességet. 

Válaszokat keresek, és gyászolok. Eszter elment, és nekem nagyon nehéz őt elengednem. 

Két év telik el, mire ismét pozitív lesz a teszt. Az örömünk már nem olyan kitörő, mint az előző két alkalommal. Jártunk már itt, tudjuk, hogy ez a pillanat elengedhetetlen, de közel sem minden. Hosszú az út, ami előttünk áll, és ha eljutunk is a végéig, ismét hullámvasúton fogunk utazni.

Néhány héttel később, az első nőgyógyászati vizsgálatra várva, némán ülünk a váróteremben.

Bemegyek a mosdóba, ahol hatalmas gyomrost kapok: minden csupa vér. Szédelegve, pánikolva támolygok ki.

Pár perc múlva az ultrahangon látszik ugyan a terhesség, de nem életképes az embrió. 

Az orvosom végtelenül empatikus. A következő években mindent megtesz, hogy támogasson, együtt gondolkodunk, mit lehetne még kivizsgálni. Újabb méhtükrözések, majd műtétek következnek. Időközben elzáródik az egyik petevezetékem, nem sikerül megnyitni. Később endometriózis alakul ki, emiatt szintén beavatkozás szükséges. 

Mindeközben rendületlenül próbálkozunk újabb teherbeeséssel, sikertelenül.

Orvosom azt tanácsolja, hogy vágjunk bele a mesterséges megtermékenyítésbe, hiszen egy petevezetékkel felére csökkent a teherbeesés esélye. Az esetlegesen kiújuló endometriózis pedig még tovább nehezítheti majd a dolgunkat.

Öt évig tartó próbálkozás veszi kezdetét. Három inszemináció, nyolc lombik, mindegyik sikertelen. Értetlenül állunk a helyzet előtt: korábban nem volt gond a teherbeeséssel, most mi a baj? A kérdés persze költői, senki nem tudja a választ. Orvosi szaktekintélyek, pszichológusok, kineziológusok, kuruzslók és varázslók hada, gyógyteák és csodabogyók. Nincs, amit be ne vetnénk a siker érdekében, de semmi nem segít. 

Így érkezünk meg 2016-ba. Ekkor már kilenc éve küzdünk a gyerekért. Márciusban, teljesen váratlanul, teherbe esem. Természetes úton. Alig hiszünk a szemünknek! Igyekszünk optimisták maradni, mindent tudunk a múltból, de nagyon törekszünk rá, hogy ne nyomja agyon az örömünket. 

Az első trimesztert a szokásos hullámvölgyek kísérik végig. Két-három fenyegető vetélés, majd a megkönnyebbülés, hogy minden rendben. 

A második trimeszterben aztán elcsendesül minden. Most már pontosan tudjuk, hogy még itt sem lehet fellélegezni, és tudjuk, hogy a 21. hét lelkileg megterhelő lesz. 

A 17. hétben járok, jól érzem magam, minden rendben, amikor derült égből villámcsapásként elönt a magzatvíz.

Máig érzem a bénító felismerést: újra megtörténik velünk a szörnyűség, őt is el fogjuk veszíteni!

Mentő, kórház. A magzat még él, de alig maradt magzatvíz. Felkészítenek a legrosszabbra. A szörnyű bizonyosság másnap érkezik: meghalt a magzat, beindítják a szülést. Ezúttal azonban ragaszkodom hozzá, hogy láthassam a kisfiamat. Megmutatják. Sosem fogom elfelejteni.

Még bent vagyok a kórházban, amikor azt mondom Zalánnak, hogy soha többé. Nincs tovább, nem élek túl még egy veszteséget. 

Elmondhatatlan az űr, amit érzek, minden értelmét veszti. Valahányszor visszagondolok ezekre a hetekre, hónapokra, olyan mintha nem is éltem volna. Szinte kívülről látom önmagam, de mintha nem lennék ugyanaz a test és lélek. A testem működik, megy tovább. A lelkem egy helyben toporog, fuldoklik, jobb pillanatokban is csak vegetál. Aztán az idő mindig segít. Nagyon lassan, de csak az segít.  

Fél évvel később indítjuk el az örökbefogadási eljárást. Tudjuk, hogy ez az út is hosszú, de azt is, hogy ennek a végén biztosan vár ránk egy gyermek. Nekünk most ez a bizonyosság az egyetlen kapaszkodónk. 

Megkezdjük a várakozást. Csendben telnek az évek, és bennünk közben beérik a szándék egy újabb lombikpróbálkozásra. 

Minden szépen halad, tucatnyi petesejtem van.

A beültetés reggelén hívás érkezik az intézetből: sajnálattal közlik, hogy az összes embriónál megállt az osztódás, ne menjünk.

Döbbenten ülünk. Hát velünk tényleg minden megtörténik?

Kimondjuk az ítéletet, 9–0 a lombik próbálkozások eredménye, és a mérkőzést itt lefújjuk. Nehéz kimondani és elfogadni, de soha többé lombik. 

Múlnak az évek, a sorszámunk lomhán vánszorog az örökbefogadási várólistákon.

Nehezebb pillanatokban egy örökkévalóságnak tűnik a várakozás, olykor bizony el is veszítjük a hitet, hogy valaha sikerülhet. Aztán néha, csak hogy nehogy túlságosan elszokjunk a hullámvölgyektől, megcsörren a várva várt telefon. Különböző okokból ugyan, de végül egyszer sem jutunk el a végeredményig. Tovább várakozunk.

2020 tavaszát írjuk, négy éve várunk az örökbefogadásra és már tizenhárom éve vagyunk gyermektelen házaspár. Tombol a Covid, az ország lezárva. 

Márciusban döbbenten eszmélek rá: állapotos vagyok. Azonnal megtervezek mindent: végigfekszem az egészet, ha kell, kórházba vonulok, ha kell, engedem összevarrni a méhszájam. Bánom is én, de ezúttal sikerülni fog – így döntök. 

Szokatlan nyugalom szegődik társamul. 

Az első vizsgálatra egyedül érkezem, a vírushelyzet miatt Zalán nem kísérhet el. Kedvenc orvosom kitörő örömmel fogad, szinte izgatottabb, mint én vagyok. Fekszem a vizsgálóágyon, ő sokáig csöndben bámulja az ultrahangképernyőt. Könnycsepp gördül végig az arcomon. Hát mit is gondoltam én? Tényleg egyetlen pillanatra is elhittem, hogy ezúttal összejöhet? 

Látszik az embrió, de nincs szívhang. Talán csak túl korai még az ultrahang, mondja az orvosom, de látom az arcán, hogy maga sem hiszi el, amit mond. 

Várjunk még egy hetet, javasolja. 

Néhány nap múlva a Balaton partján ülünk Zalánnal, a 40. születésnapom van. Ha nem lenne Covid, most éppen Hollandiában, tulipánföldek között bicikliznénk. De itthon vagyunk, és ezt a kerek születésnapot egy kiszállított pizzával ünnepeljük. Az „ünneplés fényét” emeli a bennünk lapuló kérdés: él-e vajon a magzatunk?

Méltatlannak érzem ezt a helyzetet. Számot vetek az elmúlt 13 évünkkel: öt sikertelen spontán terhesség, kilenc sikertelen lombik, már magam sem tudom pontosan, hány műtéti és számtalan spirituális meg pszichológiai segítség ellenére itt állok 40 évesen gyermektelenül, reményvesztetten. Zalán az egyetlen igazi támaszom, folyamatosan tart, össze ne roppanjak. 

A második ultrahang eredménye senkit nem lep meg: továbbra sincs szívhang. Megbeszéljük hát a „műszeres befejezés” időpontját. Ismét gyászolunk. 

Szűk egy évvel később, 2021 februárjában befut egy újabb telefon: a terhesség 28. hetében, 940 g súllyal született egy kisfiú, akinek örökbe fogadó szülőket keresnek. Egészséges, jól van, önállóan lélegzik, semmilyen súlyos károsodás nem érte, ami aggodalomra adna okot. Csak hát nagyon pici még. 

Egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy ha bármelyik vér szerinti gyermekünk megszületik, akkor a maximum, ami nekünk megadatott volna, hogy a 28. hétig kihordom, és életképesen, egészségesen világra hozom.

Innentől kezdve érzem a lelkem mélyén: ő a mi gyermekünk. Mindegy, ki által született erre a világra, hozzánk csak így tudott eljutni. Alternatív útvonalon, hiszen a hagyományos utak járhatatlanok voltak.

Két hét telik el, míg először láthatjuk az akkor már 3 hetes, 1200 grammos csöppséget. 

Nem volt ennél magától értetődőbb pillanat az életünkben, talán sosem. Állunk az inkubátor előtt, gyönyörködünk benne, és biztosra veszem, hogy mindhárman ugyanazt érezzük: hazaérkeztünk. Mintha az elmúlt csaknem 14 évben mindig is ide készültünk volna. Íme, a gyermekünk, aki nem adta fel a küzdelmet, és megtalálta a hozzánk vezető utat.

Sokszor és sokan kérdezték tőlem, hogy miért tesszük ki magunkat ennyi szenvedésének, miért nem engedjük el a gyermekvállalást. Sose volt rá igazán válaszom. Az inkubátor mellett állva értettem meg: mi nem adhattuk fel, hiszen ezért a találkozásért hárman küzdöttünk. Hogy hagyhattuk volna magára a küzdelemmel ezt a kis csodát, aki itt szuszog békésen?

Ábel nemsokára másfél éves. Elképesztően értelmes, okos, bájos kisfiú. Gyakran veszek el a tekintetében és csodálkozom azon a bölcsességen, ami tükröződik benne. Nap mint nap ráébreszt arra, hogy az élet mégiscsak szép. 

Sosem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ha tehetném, se választanék magunknak másik, könnyebb utat. Általa értettem meg, hogy nekünk ez volt kijelölve, a maga nehézségeivel, küzdelmeivel. Csak ezt az utat magunk mögött hagyva élhetjük meg azt a csodát, amit ő ad nekünk.

Fruzsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / manonallard