A hajnali mise hangja mindig megnyugtatta. A fények a kápolnában. Mintha kaleidoszkópba lépne az ember, és a lábával rugdosná a vörösöket, narancssárgákat. A többi apáca papírarccal térdelt a padban, nem mindenki szereti a korai kelést. Csak Rebeka mosolygott. A kedvenc zsoltárát éneklik. Ráadásul az oltárfestmény is szép lett, amivel tegnap készült el. Elégedett magával. A legjobb kézügyességű nővér, remek tanár, a lányiskola tanulói imádják a humorát. A haja rövid, divatos, még a fityula is jól mutat rajta. Bár fekete szoknyát és fölsőt hord fehér gallérral, mégis vagány. Nem úgy néz ki, mint egy „poros” apáca.

Persze régebben dögösebben festett. Az apácák nem borotválják a lábukat, és nem húzzák ki a szemüket. Rebeka fiatal korában erősen sminkelt. A lába is mindig sima volt. Amije volt, azt kirakta mutatóba a fiúknak, hadd legeltessék rajta a szemüket. Talán túl sok fiúval feküdt össze, igaza volt a szüleinek. Főleg az anyja szólta le. Egyszer annyira kifakadt, hogy sírva támadt Rebekára:

– Kitől láttad ezt az erkölcstelenséget? Kitől örökölhetted? – majd szipogva hozzátette: – Ha a vér szerinti lányom lennél, nem viselkednél ilyen szemérmetlenül! – aztán a szája elé kapta a kezét, mert rájött, hogy elszólta magát.

Rebeka így tudta meg, hogy örökbe fogadták. A hír megváltoztatta az életét.

Több akart lenni. Jobb akart lenni. Hogy bebizonyítsa, nem szemérmetlen, jelentkezett novíciának. A tanítórendben nem kérdezték szűz-e még, vagy milyen életet élt. Örültek, hogy jött, úgyis kevés a fiatal. Az értelmes fiatal pláne, akiből jó tanár lehetne. Rebeka pedig nagyon eszes volt. Francia-rajz szakra járt Szegedre. Különbözött a többi egyetemistától. Mások a hétvégéket részegeskedéssel töltötték, Rebeka a Tisza-parton olvasott, templomba járt. Előfordult, hogy belebotlott egy-két csoporttársába, akik nyalták-falták egymást. Volt, hogy megbámulta őket.

– Mi az, szőrös lábú, bajuszos? Kedvet kaptál egy kis szexhez? Vagy azt sem tudod, mi az? Megmutassuk? – heccelték.

– Nem – szorította össze ajkait Rebeka, és megigazította a szoknyáját, ami rálógott a térdharisnyára.

Megszokta, hogy gúnyolódnak rajta. Főként, mivel novíciaként világos fityulát viselt. Konyhás néninek is nevezték, de nem törődött vele. 

Amióta a nevelőanyja elszólta magát, valami átalakult benne. Újrarétegződött, nem érzett magában testi éhséget. Lelki éhség mardosta. Meg akarta keresni az anyját. Az igazi anyját.

Úgy gondolta, diplomás, fogadalmat tett apácaként fogja felkeresni, hogy elbüszkélkedhessen neki. Az egyetem alatt nyomozott. Nemsokára ott állt Budapest egyik kertvárosának háza előtt. Az épület előtt a kerti törpék és mázas gólyák egy műanyag tavirózsás csobogót őriztek. A verandán rózsamintás párnák a padon. A nádból font asztalon hamutál. Hát, itt él az anyja, mosolyodott el Rebeka, és próbálta elképzelni az asszonyt. Festett vörös, talán szőke lehet. Ilyen giccses kellékek közé így tudná elképzelni. Beleszagolt a virágcsokorba, amelyet az anyjának hozott. A liliomok illata sűrű volt. Csöngetett.

– Igen? – nyitott ajtót egy tűzpiros hajú nő.

– Én vagyok az – közölte Rebeka. – Nem épp a legjobb belépő... – suhant át rajta.

– Én? Az meg ki?

– A lányod. Akit örökbe adtál – a szavakra a vörös nő összerezzent. Ennyit mondott a lánynak.

– Most nem alkalmas. Visszajössz holnap?

– De legalább a virágot... – nyújtotta Rebeka a liliomokat.

A nő elmarta a csokrot, a szagára elfintorodott, majd bevágta az ajtót.

A lány másnap hiába várt a ház előtt.

Még ott pityergett, amikor a szomszédasszony odatotyogott hozzá:

– Elment. Összecsomagolt, és ma reggel elment. Azt mondta, jó darabig nem látjuk. Sajnálom, drágám – fürkészte Rebekát.

Az apáca lassan elindult. Finoman belerúgott a kapu előtt álló kerti törpébe. Akkorát, hogy éppen csak felrepüljön. A vér szerinti anyját ezután is próbálta keresni, de az nevet változtathatott. Utána már Rebeka is hagyta a dolgot. A munkába menekült: rengeteget festett, tanított és imádkozott. Néha elképzelte, hogy újra találkoznak. De mit mondhatna neki?

Kétszer elhagyni egy gyereket? Erre nincsenek szavak…

Azon az évnyitón olyan erősen sütött a nap, hogy alig lehetett látni az arcokat. A gyerekek mosolya kiégett, mint egy sápadt fényképen. Rebeka nem tudta, hogy szúrta ki őt mégis a tömegben. Talán a vörös haja ragyogott ki a fényből. Az anyja egy elsőst terelgetett. Többen Rebeka felé mutogattak, mint az elsősök új osztályfőnökére, az asszony is arra tartott. Egy Rebekánál fiatalabb nő is ott lépdelt mellettük. Csak pár lépés, és ideérnek. Rebeka homlokáról csorgott a veríték. A vörös hajú nő hunyorgott, és nem látta az arcát. Rebeka viszont tökéletesen kivette a vonásait. Igen, ez az anyja. Sokat öregedett, és megkeményedtek a vonásai, de ő az. Az anyja csak most ismerte fel Rebekát. Riadtan nézett az unokájára, attól tartva, hogy az apáca jelenetet rendez. Nem rendezett.

– Szia, én leszek az új osztályfőnököd – fordult a gyerek felé, hogy ne kelljen az anyjára néznie. – Ő az anyukád? – hajolt a fiatalabb nőhöz. Az mosolyogva felelt a gyerek helyett:

– Igen. Mellettem pedig a nagymamája – mutatott a vörös hajú nőre.

Rebekának most rá kellett néznie a saját anyjára. Majd gyorsan vissza a szinte vele egyidős nőre. Nem tudott megszólalni. Aztán mégis:

– Hogy maga milyen szerencsés...

– Hogy érti? – csodálkozott a másik.

Rebeka kapcsolt:

– Úgy értem, milyen szerencsés, hogy ilyen szép kislánya van.

– Szép? – kérdezett vissza a nő, de Rebeka már elfordult, hogy ne lássák a könnyeit.

– Szép a kislányom? – suttogta értetlenkedve a nő, miközben megsimogatta elsőse fejét.

A gyermek nyúlszája a mozdulatra megrándult.

Apró, kicsi angyalok

„Egy orvos gyereke. Aztán mégis ilyen hülye a fogamzásgátláshoz.”

Nem mintha az apja magyarázott volna a dologról. A „dolog” szóba sem került otthon. Hiszen katolikus család lánya esküvő előtt nem fekszik össze senkivel! Az iskolai felvilágosításról meg inkább ne beszéljünk. Maradtak a barátnők, a könyvek. Azt a csekély tudást hát, amit tizenhét évesen összekapart, mind tőlük szerezte meg. De voltak hiányosságok. Hogy bőven elég, ha a fiú az utolsó pillanatban veszi ki, mert csak akkor távozik az összes sperma. Mekkora tévedés! 

Teherbe esett. Tizennyolc éves volt. Az osztály legjobb tanulója. Az orvosira készült. Jó hírű, katolikus család gyermeke. Igaz, nagyon szegény családé, hisz az apja nyugdíjas volt már.

Az apjának nem vallhatta be. Az anyja nem élt. Úgy döntött, elmegy abortuszra. A fiúból kicsikarta a pénzt, eljönni már nem volt hajlandó vele a kórházba. A legjobb barátnője kísérte el.Ültek a hideg folyóson, azon a hosszú padon, és bámulták a kék színű, olajos festéket. Az itt várakozó asszonyok a hosszú évek során üzeneteket kapartak a falra. Körömmel, kulccsal, tollal, mi volt épp kéznél. Nem trágárságokat, mint a vasúti váró falában ücsörgők. Üzeneteket. A gyermekeiknek. Önmaguknak. A nővér észrevette, hogy a két lány a feliratokat böngészi. Ezt fűzte hozzá:

– Nem festjük le ezeket a mondatokat. Olyanok, mint a kegytáblák. Ennyi jár a nőknek, akik eljönnek hozzánk műtétre” – azzal végigsimított a betűkön, mintha az említett nők vállait cirógatná meg. Biztatóan. Mégis teljesen reménytelenül. A barátnők ilyen mondatokat olvastak:

„Nem tehettem mást.” „Nincs pénzem felnevelni téged, bocsáss meg!” „Örökké szeretni foglak.” „Az élet túl erős, és én túl gyenge vagyok hozzá.” „Soha nem felejtelek el, apró, kicsi angyalkám.”

A műtétre váró lány egyre nehezebben vette a levegőt. Mire az összes feliratot kibetűzte, már párás lett a szeme. Hiába szólították a műtőbe, nem volt hajlandó bemenni. Elővett egy kulcsot, azt, amelyikkel a legvastagabban és a legmélyebben lehet karcolni, és a következő szavakat véste a falba:

„Lehet, hogy nem tudok melletted lenni. De nem hagyom, hogy apró, kicsi angyalka legyél.”

A szülést és az örökbefogadást nehéz volt megszervezni. Szerencse, hogy vidékre vették fel az orvosira, és koleszos lett. A lenge ruhák pedig mindent eltakartak, amíg otthon lakott az érettségi után. A vidéki városban is ott volt vele a barátnője. Fogta a kezét szüléskor. Tartotta a vállát örökbefogadáskor, amikor úgy záporoztak a könnyei, hogy a gyermekgondozók többször is megkérdezték:

– Biztos, hogy nem gondolja meg magát?

– Biztos – nyüszítette, és arra gondolt, tanulni is csak úgy tud, hogy dolgozik mellette, mert az apjának kevés a nyugdíja. Esélye sincs felnevelni ezt a lányt.

Elhatározta, hogy elgyászolja a kislányát. Hogy úgy viselkedik, mintha meghalt volna. Különben nem élné túl ép ésszel az elveszítését. Pár év kellett hozzá. Néhány végtelennek tűnő év. Aztán jött az a gazdag, orvos fiú, aki még az egyetem alatt elvette. Tőle is született egy kislánya. Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy megkeresse a másikat. Hiszen már örökbe adták, és nem követelheti vissza a gyereket. Megfogadtatták vele, hogy nem keresi őt.

Másodszorra is elgyászolta az első lányát.

Már szinte teljesen elfelejtette Rebekát, amikor megjelent a házánál. A hosszan elsiratott és meggyászolt lánya, hirtelen életre kelt. Megrémült. El kellett menekülnie. Sírt, jajveszékelt, őrjöngött. De elutazott. És nevet változtatott. Harmadszorra is elgyászolta a lányát.

Aztán, amikor kiderült, hogy az unokája osztályfőnöke lett abban az iskolában, elfogyott az ereje. A második lányának nem tudta elmondani, gyáva volt hozzá. Az első lányát viszont szerette volna visszakapni. Úgy intézte, hogy mindig ő hozhassa el a kislányt az iskolából. Először véletlenül ért hozzá az apáca vállához, amikor a matekórán kapott házi feladatokról beszélgetett vele. Aztán már mindennap megsimította egy röpke pillanatig. Úgy, hogy a többi gyerek és szülő ne lássa. Csak ő és az apáca érezhesse. Egy napon az unokája azzal fogadta, hogy holnap lesz Rebeka tanítónéni születésnapja. A kislány csillogó szemekkel magyarázta, mit fog neki rajzolni. A nagymama hirtelen elmosolyodott. Tudta, hogy ő mivel ajándékozza meg. Másnap egy borítékot nyújtott át titokban az apácának. A borítékban egy fotó volt.

Fénykép egy kopott, olajkék falról, melyen furcsa üzenetek voltak. Az egyik valahogy mindnél mélyebben lett belevésve a festékbe.

 Finy Petra