–

Emlékszel arra a langyos tavaly augusztusi éjszakára, amikor utánam jöttél? Elhagytalak, elrohantam, mert már majdnem belefulladtam a hazugságaidba. Hazamentem, kerestem a nyugalmam, kerestem a békém, a friss levegőt, tapogatóztam, hogy van-e élet nélküled. Nem hagytál válaszokat keresni és találni. Még aznap, éjjel tizenegykor, épp a kádban ültem, amikor szólt anyám, hogy szerinte a kapuban állsz, jár az autód motorja. Elképzeltem, ahogy ülsz a fekete bőr ülésen, az arcodon megkínzott kifejezés, az utasteret belengi a parfümöd illata, a hajad belőve, az órád csillog a kezeden. Nem érhetett akkora fájdalom, nem történhetett akkora baj, hogy ez a külsődön is látszódjon.

Akkor sem látszott semmi, amikor szeptemberben már az onkológián ültünk. Az augusztusi békülés egyik feltétele volt, hogy menj el végre az orvoshoz. Végre nézzünk szembe az igazsággal. Azt hitték, orvoslátogató vagy, úgy sétáltál ki-be az őszi napfényben, mintha semmi gondod nem lenne. Pedig volt. Nem is kicsi. Akkor még csak a nevét tudtuk, a szörnyű három betűs szót: rák. Hererák. Ma már az okát is sejtem. Nemrég mondta a pszichológusom: lehet akár a sorozatos hűtlenség okozta bűntudat elnyomása is a kiváltó oka. Persze ez csak feltételezés.

Akkor nem kérdeztünk miérteket, nem vártunk válaszokat. Lehajtottuk a fejünket, leborítottunk minden gondot az asztalról, és küzdöttünk.

Mire véget értek a kezelések, és visszanőtt a hajad, tudtam, hogy akármennyit bántottuk a másikat korábban, ezután olyan erős szövetségesei lettünk egymásnak, amit már senki és semmi nem írhat felül.

Hányszor röhögtünk teli szájjal, hogy mi már sosem szakítunk. Örökké együtt leszünk. Elhittem, elhitettem magammal, hogy ez valóban így lesz. Minden sejtemmel, minden pillanatomban téged éreztelek, veled rezdültem. És közben nem vettem észre, hogy te egyre kevésbé.

A pszichológus szerint mi sosem hoztunk döntéseket, mindig csak sodródtunk. Azt mondta, nem akartad a babát. Azt mondta, csak azért kezdtük el a lombikot, mert le voltak fagyasztva a minták. Szerinte te nem álltál készen, csak nekem nem mondtad, én meg nem vettem észre. Engem elvakított az álom egy vagány, zöld szemű kisfiúról és egy nagyszájú, barna hajú kislányról. Te azt mondtad, én leszek a legjobb anyuka. Én azt, hogy te a legjobb apuka. Utaztunk a Balatonra, és soroltam az autóban a telefonról megnyitott Z betűs nevek listáját. Nem vitatkoztunk, hogy kinek melyik név tetszik. Rám hagytad. Lehet, hogy akkor kezdődött? Lehet, hogy akkor kezdted lerázni magadról az álmot a közös jövőnkről?

Mire beköszöntött a július, nem ismertem magunkra. Bezárkóztál, magamra hagytál. Nem kérdeztelek. Éreztem, hogy baj van, de nem mertem megtudni.

Az igazság azonban nem tudott tovább rejtve maradni. Akkor, és olyan helyzetben ütött a legnagyobbat, amire korábban rémálmaiban sem gondoltam volna.

„Az időzítés… az megbocsáthatlan” – morogta apám a konyhában, amikor a lába előtt zokogtam. Sirattam az embriót, akiről már akkor tudtam, hogy nem kapott esélyt. Apám siratta az unokáját, aki nem most jött el hozzá. Siratott engem, amiért vak voltam, amiért nem tudott megvédeni.

Te is sírtál. Sírtál, amikor az orvos megmondta, amit addigra a tesztek is igazoltak: nincs terhesség, nem történt meg a beágyazódás. Amikor a jövőről kezdett beszélni, leállítottad. Azt mondtad, nem állunk rá készen. Én közben fogtam a hasam, ahol a babánk kellett volna legyen. Fejben a párhuzamos életünkben voltam, ahol még mindig nevetünk, és fogjuk egymás kezét. Ahol nekünk semmi nem jön ingyen vagy könnyen, de megküzdünk érte. Irigyeltem a többi párt, akik örömtől csillogó szemekkel távoztak. Irigyeltem őket akkor is, amikor korábban egymásért, a jövőjükért izgultak a váróban. Elhitettem magammal, hogy természetes, hogy nem jössz el a beültetésre, hiszen dolgoznod kell. Értünk dolgozol. Az embriót lefényképeztem a biológus monitorján, úgy küldtem el neked.

Tudtam, hogy mennem kell. Tudtam, hogy vége, de nem tudtam elhinni. Most sem tudom elfogadni, hogy ez velünk történt. Nem tudom felfogni, hogy amíg tőlem búcsúztál, amíg engem sirattál, már másnak írtad, hogy imádod. Ez a klisé volt a válasz minden kérdésre: megcsalás.

Szerelmes lettél. Szerelmes vagy. Csak már nem belém. 

Egy hónapja még majdnem babánk lett, de most csak a vállad vonogatod, mert te szerelmes vagy.

Eltelt egy év, és már nem jössz utánam a langyos augusztusi éjszakán. Eltelt egy év, és most tényleg belefulladtam a hazugságaidba.

Zea