A szabadság ráébresztett: feladatok nélkül sebezhető vagyok, de legalább igazi

–

– ….oké, és ha most befelé figyel, mit érez, mire lenne a leginkább szüksége?
– Azt hiszem, térre. Térre, ami csak az enyém.
– És hogy néz ki ez a tér?
– Levegős, kék, szabad, felhőtlen. Olyan, amiben se kérdés, se utasítás nem érkezik felém, és semmiről sem kell döntenem.
– És mit gondol, meg tudja teremteni magának ezt valahogy?

Kinyitom a szemem, és a pszichológusomra meredek. A szokásos, higgadt, bátorító tekintettel néz vissza rám. Gúnyosan felnevetek.

– Persze, ha lelépnék egy hónapra a francba, mindent magam mögött hagyva. Csak sajnos ez lehetetlen.

Az arckifejezése változatlan.

– Mégis miért lenne az?

Az elmúlt években cikkek és szakkönyvek tömkelege hívja fel a figyelmet a kiégés veszélyére. Bizonyos munkakörökben akár 60% feletti is lehet az érintettség – Magyarország ezen a téren is élen jár –, és míg korábban elsősorban az 50-60-as korosztályra volt jellemző, ma már tízből három kamasz érezheti a tüneteit. A kiégés népbetegséggé vált, ami akár depresszióhoz, szuicid gondolatokhoz is vezethet. És noha ezerszer elolvastam, sőt, leírtam ezeket a tényeket, mégsem merült fel bennem soha, hogy én is közéjük tartozhatok.

Ha elképzelek egy kiégett embert, akkor vagy egy multi gondterhelt vezetőjét látom, aki otthon üvöltözik a feleségével, vagy egy szociális munkást, aki átfagyott hajléktalanokba próbál életet lehelni – az azonban valószerűtlennek tűnt, hogy olyan embert is érinthet a probléma, aki amúgy rajong a munkájáért. Ahogy a munkaalkoholizmust az egyetlen legitim függőségnek könyveli el társadalmunk, a produktivitást pedig a legszebb emberi erényként, úgy engem is megvezetett a belső motivációm.

A bennem dúló folyamatos tettvágy, a projekjeim iránti lelkesedésem jobb napokon inspiráció formájában, rosszabb napokon egy könyörtelen, követelőző főnök formájában ült a nyakamon,

és minden szerepemben a maximumot kérte tőlem: szakmában, barátságban, párkapcsolatban, önismeretben, sportban egyaránt. És bár kognitív szinten értettem, hogy ez nem veszélytelen, a pozitív hozományai könnyen szemellenzőt tettek rám. Nincs mit szépíteni ezen, imádtam learatni a munkám gyümölcsét – büszkén szemlélni egy jól sikerült projektet, megörülni egy új felismerésnek a terápián, teljesíteni egy összetett feladatot, amit én terveztem meg – csak azt nem vettem észre, hogy a pozitív eredmények lassan magától értetődővé válnak, miközben a legapróbb kudarc hangja orbitális erővel hangosodik fel. Hogy mindez mit eredményez? Hogy még többet akarok magamtól. Akkor is, ha már pszichoszomatikus tünetek jelzik, hogy ideje lenne megállni.

Pedig a pihenés nem luxus, hanem létszükséglet

Tavaly mind karrierben, mind magánéleti síkon kemény évet zártam. Olyat, aminek történései három évre elosztva is soknak tűntek volna. És bár nem ez volt az első alkalom, hogy hallottam a sabbaticalról, elsőre elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyesmit megengedjek magamnak. Újra a belső kritikus, ugye. Ha egy barátom ment hosszabb szabadságra, mindig azt gondoltam, hogy az illető fontos és felelősségteljes döntést hozott a mentális egészsége érdekében, magammal viszont már nem bántam ilyen nagyvonalúan. 

A gondolat, hogy feléljem a tartalékaimat, hogy ne tegyek szert bevételre, hogy elszalasszak nagy lehetőségeket, olyannak tűnt, akár a bungee jumping, biztosító kötél nélkül.

De aztán eljött a január, és egy pánikroham megüzente: a pihenés nem luxus, hanem létszükséglet. Ha magamért nem is teszem ezt meg, hát tegyem meg a munkámért, a párkapcsolatomért, a hobbimért. A napról napra való túlélés ugyanis egyiknek sem kedvez. A „na még egyszer szorítsuk össze a fogunkat”, a „na ezt még utoljára” attitűd talán elvisz a hét végéig, de hosszútávon nem fenntartható. Márpedig, én túlzottan szeretem a fő tevékenységeimet ahhoz, hogy egyszer csak megutáljam őket. És még valami: a pénz. Szorongok rajta ezerrel, holott egészen eddig azért tettem félre, hogy ha szükséges lesz, felélhessem a tartalékaimat. Mi van akkor, ha épp így néz ki egy szükséghelyzet?

Irány Portugália

Egy sabbatical rengeteg tervezést igényel mind időben, mind pénzben, mind energiában, de belevágtam. Az pedig, hogy Portugália lesz a célállomásom, az első pillanattól kezdve magától értetődő volt, ahogy az is, hogy egy csendes, eseménytelen régiót választok, hogy még véletlenül se kezdjek programhajszolásba. Magamban nem bíztam ehhez eléggé, hát megpróbáltam bekorlátozni a lehetőségeimet. Apró halászfalu, egy piac, egy sétálóutca, egy tengerpart. Nincs pezsgés, nincs sok lehetőség, nincs semmi sem. Igazi emberkísérlet: Dalma megtanul pihenni – pontosabban, a pihenés lesz a következő projektje.

Nevezzetek kontrollmániásnak, kényszeresnek, vagy aminek akartok, de ez a helyzet: to do listát készítettem azokból a tevékenységekből, amik megnyugtatják az idegrendszerem, hosszútávú dopaminforrást adnak, és segítenek kikapcsolni, ellenkező esetben ugyanis szinte biztos, hogy rácsúsztam volna a social media feedemre vagy az e-mailjeire.

Sabbaticalom pedig, talán valami égi sugallat hatására a lehető legjobb kihívás elé állított az első héten: ráküldte Portugália déli részére minden idők legnagyobb zivatarát, hogy még véletlenül se tudjam elhagyni a szállást. 

Leesett a ragtapasz

Az első öt nap könnyeden zajlott. Velem volt egy barátnőm, akivel éjszakába nyúlóan beszélgettünk, elolvastam egy könyvet, megfejtettem két füzetnyi keresztrejtvényt, jógáztam. Büszke voltam magamra, milyen jól csinálom ezt a kikapcsolódás dolgot. Aztán egyszer csak elfogytak a magamnak adott, pihenést célzó feladatok. Kinn szakadt az eső, a barátnőm aludt, áradt be a halpiac szaga, időnként elment az áram. Megindult a kezem a laptop felé, hogy megnyissam az e-mailjeimet. Aztán megindult a költségvetéses füzetkém felé, hogy átnézzem a pénzügyeket. Aztán felmerült bennem, hogy posztot kéne gyártanom a műhelyem insta-oldalára. Tudtam, hogy nem szabad – és egyébként nem is szükséges, hisz a többiek mindent kézben tartanak – , így leroskadtam a kanapéra, az ölembe ejtett kezekkel.

Nem volt feladatom, nem volt semmi, amitől hasznosnak érezhettem volna magam. És ott és akkor, hirtelen meztelenebb, csupaszabb, semmibb voltam, mint valaha – valahogy úgy, ahogy Tisza Kata írta A semmi megszelídítésében.

A párom gyakran viccel azzal, hogy számomra nincs nagyobb csapás annál, mint amikor ráérek. Ezen általában nevetni szoktunk, de itt eszembe jutottak Dr. Máté Gábor szavai, aki szerint minden függőség valójában egy tünet, amit téves önvédelmi mechanizmusként fejlesztünk ki a szorongásainkkal, traumáinkkal szemben. Egy ragtapasz, ami talán ideig-óráig összefogja a sebet, de az első zuhany után már erőtlenül lifeg, beengedve a baktériumokat a húsba. Az én ragtapaszom most leesett, és kegyetlenül hiányozni kezdett.

Megéreztem ugyanis, hogy míg az élet kiszámíthatatlan, sérülésveszélyes, biztonságtalan hullámai jobbról balra sodornak, a munka az egyetlen olyan dolog, amiben megélhetem a kontrollt, a kereteket, a ráhatásomat.

Itt nem a dolgok elszenvedője vagyok, hanem a dolgok irányítója. Az itt elért sikerem nem függ a klímakatasztrófától, a háborútól, más szeszélyeitől, a családom egészségügyi állapotától, a baráti kör szétfoszlásától. Ha csinálom, lesz, ha nem csinálom, nem lesz, ilyen egyszerű. És én most az utóbbi mellett döntöttem.

Egy valóság meztelenül, ingerek nélkül

Az első reakcióm a pánik volt, mi más lett volna. A terápiám egyik legfőbb visszatérő eleme a kiszolgáltatottságtól, kontrollvesztéstől való félelem, valamint az ehhez társuló, gyakran katasztrofizáló működésem, ami állandóan egy potenciális tragédia eljövetelére készít fel. Szó sincs róla, hogy ne tudnék önfeledten örülni dolgoknak, lazítani, nevetni – ám mindennek folyamatos keretet kell, hogy adjanak a feladataim, amikben érzem a saját cselekvőképességem. Ha belegondolok, 12 éve nem telt el úgy hét, hogy ne dolgoztam volna. Ideálisabb heteken 3-4, hírügyeletben akár 30 cikket is legyártottam, és ha szabadságra mentem, azt is aktív pihenéssel töltöttem. Sosem unatkoztam, mindig találtam feladatot – és bár az önismeretembe, terápiás folyamatomba is rengeteg energiát fektettem, de ilyen csupaszon, ilyen meztelenül mégsem találkoztam még magammal.

Noha egyke vagyok és sokat dolgozó szülők mellett nőttem fel, mégsem tanultam meg unatkozni. Nem ismertem azt a valóságot, ami ingerek, impulzusok nélkül működik, amikre reagálhatnék.

A sabbatical, melyet óriási pihenésnek terveztem, hirtelen önismereti trippé változott. Amikor meglátogatott a párom és a szüleim – tehát a legközelebbi szeretetkapcsolataim –, hirtelen minden régi sérelem előtérbe került. Amikor az OOO-emailem ellenére is keresni próbáltak munkaügyben, az indokoltnál intenzívebb haragot éltem meg. Amikor egy kirándulás után begyulladt a térdem, tombolni tudtam volna. Sebezhető voltam és pici – és nem volt ott a munka mankója, amit önmegnyugtatás helyett fejlesztettem magamnak.

Akkor lépjünk hozzá közelebb

Perverz módon – mint sok terápiamániás sorstársam – kíváncsisággal töltött el ez az újfajta állapot. Amikor felismertem, mi történik, heves jegyzetelésbe kezdtem, illetve az aktuálisan velem lévőkkel is elkezdtem megosztani a gondolataimat. Noha baromira nem szimpatizáltam vele, mégis barátkozni, ismerkedni kezdtem a rétegek alatti Dalmával, és az utazás célja is újradefiniálódott: szerettem volna megteremteni azt a fajta belső stabilitást, ami nyugalmat és biztonságérzetet ad nekem akkor is, ha csak önmagammal vagyok. És noha tudom, hogy az ehhez vezető út jóval hosszabb, mint egy hónap, mégis, apró lépésekben talán megkezdtem itt.

A felismerés nem volt teljesen új, a módszertan viszont igen.

Eldöntöttem, ha kisüt a nap, sétálni viszem magam. Csak én és én megyünk majd, és nem lesz más tervünk, mint eltévedni, céltalanul bolyongani. Végül nem vártam meg a jó időt, esőben indultam el. Két óra múlva csurig ázva ültem a tengerparton, mélyről feltörő síró-, aztán nevetőgörccsel.

Most három napja vagyok itthon, és mindenki azt kérdezi, kipihentem-e magam. Ahogy a válaszon gondolkodom, egy kutya jut eszembe, mikor hason fekve alszik. Pihen, regenerálódik a szervezete, töltődik, de a pózban ott a készenlét, és bármikor felugorhat, ha veszélyt érez.

Ha az oldalán fekszik, akkor lehet tudni, hogy teljes biztonságban érzi magát: ez az a pozíció, amiben maximálisan ki tudja kapcsolni a figyelmét. Én nem tudtam végérvényesen az oldalamra fordulni, de többször is meghemperegtem, gyakoroltam, ismerkedtem az új pozícióval. 

Aludtam délig. Láttam gyönyörű naplementét. Tettem óriási sétát fülhallgatóval a fejemen, énekelve a dalszöveget. Három könyvet olvastam el. Sírtam, amitől könnyebb, súlytalanabb lettem. Nevettem, amitől szintúgy. És persze sokszor haragudtam, hogy mehetne mindez jobban, hogy tarthatnék teljes digitális detoxot, hogy lehetnék higgadtabb, hogy bámulhatnék az óceánba hosszan anélkül, hogy valami elviszi a figyelmem. Nem tudtam teljesen letenni a belső kritikust, mondjuk, most már el sem várom magamtól. Gyakoroltam a pihenést, amit talán jobban is lehetne csinálni, de hál’istennek egyelőre nem tették be az olimpiai versenyszámok közé.

És büszke vagyok, mert amellett, hogy megengedtem magamnak a befelé figyelést, eggyel közelebb léptem egy olyan meztelen állapotomhoz is, akire eddig ruhát adott a munka. Ki tudja, talán jövőre már hajlandó lesz négy teljes hétre ledobni azt.

Takács Dalma