„Nekem az a sors jutott, hogy idő előtt elveszítettelek benneteket” – Levél a szüleimhez

–

Szervusztok!

Elég régóta foglalkoztat a gondolat, hogy írok nektek külön-külön, de végül úgy határoztam, hogy mind a kettőtökhöz fognak szólni a gondolataim. Itt az idő, hogy végre kiírjam magamból azt, ami kikívánkozik. Természetesen a szeretetem irántatok egy cseppet sem változott, és nem is fog, nem erről szól a mondandóm.

„Tiszteld apádat és anyádat”, na ja, hát mit is mondjak, vagy írjak erre. Tiszteld őket, hiszen a legnagyobb dolgot tették, létrehoztak téged. Hajtsd meg előttük a fejed, és fogadd el, hogy ők a nagyok, te meg a kicsi vagy. „Erika, hajolj meg… jobban… még jobban.”

Tulajdonképpen miért nem engedték meg nekem, hogy ami a csövön kifér, elmondjam én is a gondolataimat, az érzéseimet, hogy attól a naptól kezdve mit éltem át? Miért nem engedték?!

Mint a szófogadó jó kislány, visszahúzódva folytattam tovább az önismereti munkát, és szép lassan rájöttem, hogy ez így nem oké. Anyukám! Miután eltemettünk, már semmi nem volt olyan, mint régen. Apám ekkor már szerelmes volt, egy dolog foglalkoztatta: hogy új életet kezdjen. Én zavaró tényező voltam, főleg a jövendőbelijének.

A temetésen sokan oda jöttek: „Szegény Erikám, úgy sajnáljuk. Nyugodtan hívjál minket, ha bármi gondod lenne!”

Naivan azt hittem, komolyan is gondolják. Az élet ezt felülírta.

Apa, te odahoztad a jövendőbeli feleségedet, és ezt nem beszélted meg velem. Nem tartottad fontosnak közölni a lányoddal, hogy megnősülsz. A szekrényben találtam meg az esküvői meghívótokat.

Anyukám, úgy éreztem, hogy elárult téged. A legaljasabb dolog ebben az egészben az volt, hogy az új nő befeküdt az ágyadba, és felhatalmazást kapott, hogy eltüntesse a holmijaidat, mindent, ami rád emlékeztetett. Meg sem tudtam akadályozni, hiszen akkor tette, amikor én iskolában voltam.

Az iskola borzalmas volt. Apu, te nem engedted, hogy óvónőképzőbe menjek, hangosan kiabálva közölted: „Mit akarsz te, ilyen bizonyítvánnyal!” Majd kinyitottad a pályaválasztási tanácsadót, és ráböktél a dísznövénykertész szakmára. Utáltam az egészet, nem is tudom, hogyan végeztem el. Végül sikerült, lett egy szakmám.

Apa, alig vártad, hogy elvégezzem a sulit, sőt azt is, hogy elköltözzem. Tizennégy éves voltam, amikor közölted, nem egészséges, hogy mi hárman a feleségeddel együtt lakunk, és kitaláltátok, hogy szereztek nekem egy lakást, ahová elköltöztettek. Ezt csak az én határozott és kitartó ellenállásom akadályozta meg. 

Egy fillért nem kaptam tőled, négyezer-ötszáz forint árvasági segélyt kellett beosztanom, így jó korán, idő előtt megtanultam a pénzzel bánni. 

Emlékszem, egyszer kértem tőled száz forintot, és te azt felelted: „Kislányom, majd akkor lesz, ha megdolgozol érte.” 

Még ma is a fülembe csengenek a szavaid. Mondanom sem kell, soha többé nem kértem tőled se pénzt, se segítséget.

Anyukám, nyolc év pokol következett, eddig kellett együtt élnem velük. Apa nem foglalkozott velem. Rendszeressé váltak a veszekedések, a szemrehányások. Szépen lassan eltávolodtunk egymástól, aminek az új feleség örült a legjobban.

A testvérem, Ferkó, tovább folytatta a csavargást. A haverok jelentették számára a családot. Apa gyakran segítette, kihúzta a bajból. Egyszer megkérdeztem tőle: „Miből gondolod, hogy nekem nincs szükségem rád, vagy hogy nem örülnék egy vasárnapi ebédmeghívásnak?” Erre az volt a válasz: „Kislányom, teérted nem aggódom, te csinálod a dolgodat.”

Hát, csináltam is. Reggeltől estig dolgoztam. Nagyapáék szeretete tartott életben.

Aztán jött egy fiú az életembe, első szerelem. Terhes lettem. Apa, te közölted, hogy szégyent hoztam a családra, és anyád mit szólna ehhez.

Hogy mit szóltál volna, nem tudom. A fiú családja kiállt mellettem, szerették volna a babát, de másképpen alakultak a dolgok.
Ezt a fájdalmat sem tudtam azóta feldolgozni. Mindig is szerettem volna családot, először három gyereket, majd kettőt, de nem jött össze. Ez a hajó is elment.

Nyolc év együttélés után különköltöztünk. Természetesen nem apa oldotta meg a problémát, hanem én, és az akkori párom.
Vettünk neked egy garzont, cserébe te otthagytad a lakást, amit megvettem, majd felújítottam. Büszke voltam magamra, hogy huszonkét évesen van egy saját lakásom. Anyukám, ha láthattad volna, gyönyörű lett! Neked is tetszett volna.

Miután különköltöztünk apával, a kapcsolattartás meglazult. Én szinte alig kerestem. Továbbra is dühös voltam, hogy az imádott apám így bánt velem, hogy minden és mindenki fontosabb volt nálam. Páncélt, védőfalat építettem magam köré, hogy támadás ne érjen. Minden helyzetre kőkeményen reagáltam. Hol volt már ekkor a szófogadó, jó kislány!

Aztán 2000-ben jött a telefon, hogy kórházba kerültél, stroke-ot kaptál.

Rohantam hozzád, hogy talán most megváltozik valami, jobb lesz a kapcsolatunk. Kérdeztem is tőled: „Nem bánsz semmit?” Erre azt válaszoltad, hogy minden úgy volt jó, ahogy…

Erre mit tudtam volna mondani? Már nem mentem utánad, mint a pincsikutya, már nem kuncsorogtam a szeretetedért. Tudomásul vettem, hogy elveszítettelek. Fájt, főleg az utolsó beszélgetésünk, ami után hat évig nem beszéltünk egymással.

Aztán 2012 nyarán jött a hír, hogy meghaltál. Tulajdonképpen addig nem tudtam elhinni, amíg meg nem néztelek. A feleséged nem akarta, hogy Ferkó ott legyen a temetéseden. Akkor már évek óta nem tudtam róla semmit. Elkezdtem keresni. Jártam a lakása környékét, miután nagy nehezen rátaláltam. Az Árpád hídi aluljáróban italozott a haverjaival. Külsőre alig ismertem fel, csak a szeme adott bizonyosságot, hogy ő lehet. 

A ti imádott fiatokról kiderült, hogy mindenét elveszítette, és hajléktalanná vált.

Mint a jó és elfeledett testvér, próbáltam neki segíteni, de a megmentése nem sikerült, állandó kudarcba fulladt. Nem tudjátok elképzelni, hogy éveken keresztül mit éltem át. Soha nem felejtem el, amikor Ferkó segítői felhívtak: „Erika, gyere, mert a testvéreddel nem bírunk.” 

Megérkeztem az Árpád hídhoz, de nem tudtam rögtön odamenni, csak zokogtam a látványtól. Közben imádkoztam hozzátok, hogy segítsetek, mert egyedül én ezt nem bírom. 

Aztán Ferkó is elment. Őt is megnéztem, nyugodtan feküdt, békés volt az arca. Gyakran mondta, hogy nemsokára vége lesz.
Most már ti így, hárman biztosan együtt vagytok, legalábbis nagyon remélem. 

 

Én a sok nehézség ellenére tettem a dolgom, estin leérettségiztem, több szakmát szereztem, majd munka mellett diplomát is. Remélem, büszkék vagytok rám.

Hiányoztok, annak ellenére, hogy sok fájdalmat éltem át veletek kapcsolatban. Eszembe jut, Apa, amikor az óvodába vittél, és együtt énekeltük az Egy boszorka van, három fia van című dalt. És az is az eszembe jut, amikor a mosógép tetején bámultalak, ahogy borotválkoztál, és miután végeztél, elkezdtem nyalogatni az arcodat.

Anyukám, a veled kapcsolatos emlékek nem jutnak eszembe. Sajnálom, de semmi. Csak az, hogy beteg vagy, és rengeteget szenvedsz, én meg azt kívánom gyerekfejjel, hogy legyen már vége ennek a szenvedésnek. 

Dühös voltam rád, hogy mindenkitől elköszöntél, csak tőlem nem. Aztán segítséggel közölték velem, hogy nem volt erőd ahhoz, hogy azt mondd: „Kislányom, meg fogok halni.”

Már tudom, nem azért haltál meg, mert nem akartál küzdeni, hanem azért, mert a betegség leküzdött. Eddig tartott az életed.

Nekem meg az a sors jutott, hogy idő előtt elveszítettelek benneteket. Ezt elfogadni nem lehet, csak tudomásul venni, mert a hiányotok mindig ott lesz, ameddig csak élek. Most becsukom a szemem, és átölellek mindkettőtöket, és a fületekbe súgom, hogy szeretlek benneteket, mert ti vagytok az én szüleim, és ez már csak így marad az idők végezetéig.

Mester Era

A képek a szerző tulajdonában vannak