„Csak a hercegkisasszonyoknak jár a nekik megfelelő tisztelet, szeretet, csodálat” – Utam a szeretetlenségtől önmagam elfogadásáig

–

Úgy képzelem, az ember fejében él egy gyermekkorban felépített hitrendszer, amely aztán a későbbiekben alapvetően meghatározza, hogy mennyire lesz „szerencséje”, és mennyire sikerülhet neki – akár mindjárt elsőre, és nem többedik nekifutásra – boldog harmonikus, érett párkapcsolatot kialakítania. Persze itt most bele lehetne kötni az „érett” jelzőbe, mert az inkább a korral meg a tapasztalatokkal köszönt be az életünkbe, de ha alapvetően „jó rendszert” hoztunk magunkkal, az érett gondolkodás is sokkal könnyebben jön magától. 

Ha meg nem jön, akkor szabad izzadni. És tanulni. Csalódni, elbukni és – remélhetőleg okosabban – újrakezdeni. Ez nem megy másképp. De hát itt is csak az oly sokszor idézett népdal bölcsessége jut az eszembe: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” 

Hogy ez hogyan, miért fogalmazódott meg bennem? És miért épp most? Több oka van.

Egy 26 évig tartó, első szerelemből kiteljesedő, majd zátonyra futott kapcsolat után, 10 év felépülést, építkezést követően találtam meg életem párját – és az idén újra férjhez mentem. És mert a közelmúltban, két héttel az esküvőnk előtt elhunyt az apám. 

Az, hogy elvesztettem őt, óhatatlanul a kapcsolatunkra való visszatekintésre és önvizsgálatra késztetett. Annak boncolgatására, hogy a köztünk létezett – klasszikus apa-lánya viszonynak egyáltalán nem nevezhető –, jóformán csak udvariasságból fenntartott kapcsolat milyen hatással bírt a későbbi magánéletemre, és mindenekelőtt a férfiakhoz való kötődéseim alakulására.

Nem akarok itt most minden emléket részletesen felidézni, isten őrizz. Csak a magam pokoljárásának eredményét, bölcsességét megfogalmazni és megosztani. Ha úgy tetszik: a fent említett szembenézés, önvizsgálat részeként kiírni magamból, és ezzel megkönnyebbülni. Mert terhel a gondolat, hogy esetleg valahol valamit én rontottam el, amit most már lehetetlen jóvátenni. Miközben azt is gondolom, hogy mindig minden „bűnös lélek” áldozat is egyúttal, mert a maga módján, a maga köreiben meg is bűnhődik, ha vétett az egyetemes emberi törvények ellen. Mint amilyen vétek például az árulás. 

Ha nagyon alapos akarnék lenni, el kellene mesélnem anyám és apám rövid, mindössze egy évig tartó házasságának, annak megromlása okait – de nem teszem. Nem taglalom hosszan azt sem, hogy apa nélkül nőttem fel, anélkül hogy egyszer is találkoztunk volna, pedig a szomszéd faluban lakott. Az sem őrajta múlott, hogy az érettségim tájékán mégis megismerkedtünk, hanem a szülein, a nagyszüleimen, akik nem bírták tovább az ismeretlenséget.

Ők ekkorra már minden bizonnyal birtokában voltak a felismerésnek: jóllehet, annak a kurta egyévi házasságnak a megromlásához mindkét fél hozzátette a magáét, ezzel szemben ott egy ártatlan lélek is: a kicsi gyerek. Ő nem tehet semmiről, ő csak szeretetre vágyott, mindkét szülőjétől. S mivel az apa ennek nem tudott (vagy csak nem akart?) megfelelni, ők igyekeztek pótolni a hiányt. A gyerekkel szemben elkövetett árulást valamiképp jóvátenni.

Röviden ennyi a szomorú előtörténete annak a – nyilvánvalóan anyám életre szóló, keserű, a mai napig feldolgozatlan tapasztalatával is megerősített – kártékony hitrendszernek, amelyet egy mondatba sűrítve a közelmúltban végre ki is tudtam mondani:

engem őszintén nem szerethet férfi, nem vagyok méltó a szeretetére. 

El lehet képzelni, hogy milyen romboló következményekkel jár a kapcsolatok kialakításában és éltetésében, a napi problémamegoldásban az, ha az ember lelkében tudattalanul ez a „tételmondat” a dolgok kezdete és vége! Egy ilyen „igazság” aláás minden harmóniára törekvő kezdeményezést, hiszen alapvető bizalmatlanság rejlik mögötte. És a bizalmatlanság előbb-utóbb bizalmatlanságot szül, főleg, ha megfelelő lelki érettség sem tudja helyre tenni. És ugyan hol van 24 évesen még az a gyógyító bölcsesség, amely eredményesen szembe tudna nézni az eredendő bizalmatlansággal? Nos, én innen indultam.  

 

S az imént megfogalmazott, tévútra vezető mondatot csak mostanra – a fentiek miatt kivérzett első házasságomat követő bő évtizednyi útkeresés után – sikerült megtalálnom és kimondanom. Ehhez fokról fokra le kellett bontani a régi építményt: a mérgező hitrendszert életben tartó falakat, amely folyamatnak megvoltak a maga stációi. Visszatekintve tökéletesen beazonosítható lépések voltak ezek: a korábbi élettértől való fizikai eltávolodástól az intenzív önismereti munkán át az új cél, az új „paradigma” megfogalmazásáig; egy kifejezésbe sűrítve: a valódi önmagam – a „hercegnő”, az értékes, a szerethető lény – megtalálásáig. A NEM-ek megfogalmazásától addig a pillanatig, amikor már ki tudtam mondani és meg is tudtam valósítani, amit szeretnék.

És amikor ilyen helyzetbe kerülsz, hirtelen megelevenedik körülötted a világ: mint a mesebeli erdőben életre kelő kövek, fák és virágok, úgy bújnak elő rejtekhelyükből a támogató emberek, közösségek, programok és lehetőségek.

Persze nem hirtelen ott teremnek, csak éppen kinyílik rájuk a szemed. 

Szóval egy év alatt többet túráztam és kirándultam, mint előtte hosszú évekig, megtanultam jógázni, belekóstoltam a kineziológiába, és belekezdtem egy új nyelv elsajátításába is. A gyerekeimmel még bizalmasabb, felszabadultabb kapcsolatba kerültünk, másképp étkezem, tervszerűséget vittem a heti mozgásos tevékenységekbe, és összességében is egészen más a napi rutinom. Sommásan fogalmazva: sokkal nagyobb tudatossággal élem az életem.

Nem mondom, hogy minden kívülről érkező megerősítés nélkül zajlott mindez, de a környezetem valamennyi, a pozitív kisugárzásra és határozott nőiességre reagáló megnyilvánulása igazából a valódi, belső átalakulásra adott spontán válasz volt. S ha már jött, tovább acélozta a meggyőződésemet: jó az irány. Ó, mennyire felszabadító érzés idáig eljutni!

És ezzel az immár szárnyalóan szabad lélekkel, a magam uraként, tisztán, őszintén adhatom, amim van, aki vagyok, nem rettegve attól, hogy nem vagyok elég jó – ami aztán nem is maradt visszhangtalan… Hiába, na! Csak a hercegkisasszonyoknak jár a nekik megfelelő tisztelet, szeretet, csodálat.

  

A fent idézett népdalban megfogalmazott pokoljárás mára meghozni látszik gyümölcsét: minden jel arra mutat, hogy végre felszabadult, harmonikus, támogató és őszinte kapcsolatban élhetek.

Párom a tükör, amelyben a valaha elutasított kisgyerek, akinek az életéből kimaradt, hogy élete első férfiemberének a hercegnője legyen, most mindennap annak láthatja magát – és látja is…

Ékes bizonyítékként arra, hogy az eredendően romlást hozó gondolat letisztult, értékes tanulsággá vált az életemben. Hálás vagyok érte. Mindennap.

Évi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Valentin Lacoste