„Amióta tudom, hogy mindennap teszek magamért valamit, jobban értékelem azt, amit a testem tesz értem. Akkor is, ha nem mindig szép. Akkor is, ha nem az, amit akartam. De az én művem, és büszke lehetek rá.” Ha szükséged van egy kis inspirációra a rendszeres mozgáshoz, ne keress tovább!
Céltalanul görgetni az Instát időpazarlás és mentálisan káros. Ezzel együtt sokan csinálják. Bocsánat, csináljuk. Legalább alkalomszerűen. És ha már így van, akkor érdemes legalább olyanokat követni, akiktől akár még tanulhatunk is ezt-azt, és akiken keresztül önmagunkat is jobban megismerhetjük. Szabó Anna Eszter őket ajánlja:
Az alábbi olvasói írás csodálatosan bizonyítja, hogy – kemény munkával, de – igenis van esély a kezdetektől rideg szülői viszony okozta sérüléseket begyógyítani.
A testsemlegesség célja nem az, hogy szépnek érezzük magunkat, hanem hogy felszabaduljunk a szépség kényszere alól.
Úgy, ahogy vagy – ezzel a címmel írt könyvet Emily Nagoski amerikai szexuálpszichológus, aki az önfeledt szexualitásról beszél a Magyarországon most megjelenő kötetében.
Elfogadni és megszeretni azt, akit a tükörben látsz mindenféle máz és optikai tuning nélkül, sokszor évekbe telik. De ha megtörténik, azt az érzést semmi sem pótolhatja.
Te milyen narrátora vagy a saját életednek? Kinek próbálsz megfelelni? A szüleidnek? A barátaidnak? A főnöködnek? Mersz belevágni dolgokba akkor is, ha nem feltétlenül leszel benne kiemelkedő, és egyszerűen csak jól akarod érezni közben magad?
Ha a gyerekkorod azzal telt, hogy a szeretet és a figyelem feltételhez volt kötve, ha csak akkor voltál elismerve, amikor „jó” voltál, akkor nem egy Insta-bölcsességtől fogod megtanulni, hogyan fogadhatod el magad mégis, hogyan érezheted meg igazán, hogy oké vagy.
Kit szolgál a tested? A közvéleményt? Téged? A gyerekedet? És egyáltalán: kinek mi köze hozzá? Mielőtt válaszolsz, mindenképp nézd meg Ráskó Esztert, Jaksity Katát és Senát a Nyomjuk, anyukám! friss epizódjában.
„A fent leírt objektumban és az adott körülmények között (amik cseppet sem rosszak azért) igyekszem mindenki előtt felkelni és gyakorolni, de sajnos többször kerülök olyan helyzetbe, hogy maximum tíz perc nyugalmam lelem a mozgásban. Aztán jön a kutya, vagy egy nehezen kitartott ászana közben lép át a fejem felett a férjem sűrű bocsánatkérés közepette, miszerint például »bocsánat, csak a laptopért jöttem…«. Vagy: »nem láttad a telefonom?«. Ha pedig ezt megúszom, akkor az ébredező család nem kicsi reggeli zajaira, vagy a gyerek online óráira meditálok.”