Kit szolgál a tested? A közvéleményt? Téged? A gyerekedet? És egyáltalán: kinek mi köze hozzá? Mielőtt válaszolsz, mindenképp nézd meg Ráskó Esztert, Jaksity Katát és Senát a Nyomjuk, anyukám! friss epizódjában.
„A fent leírt objektumban és az adott körülmények között (amik cseppet sem rosszak azért) igyekszem mindenki előtt felkelni és gyakorolni, de sajnos többször kerülök olyan helyzetbe, hogy maximum tíz perc nyugalmam lelem a mozgásban. Aztán jön a kutya, vagy egy nehezen kitartott ászana közben lép át a fejem felett a férjem sűrű bocsánatkérés közepette, miszerint például »bocsánat, csak a laptopért jöttem…«. Vagy: »nem láttad a telefonom?«. Ha pedig ezt megúszom, akkor az ébredező család nem kicsi reggeli zajaira, vagy a gyerek online óráira meditálok.”
„Ezeket a melleket én kiraknám!”
„Ezeket a melleket én nem raknám ki!”
A testünk közügy? Legalábbis úgy teszünk!
Ha a gyerekkorod azzal telt, hogy a szeretet és a figyelem feltételhez volt kötve, ha csak akkor voltál elismerve, ha „jó” voltál, akkor nem egy Insta-bölcsességtől fogod megtanulni, hogyan fogadhatod el magad mégis, hogyan érezheted meg igazán, hogy oké vagy.
„Mondd el a másik lánynak, hogy mit imádsz benne! Meglepődnél, ha tudnád, milyen sokan vannak, akiknek nem mondták el még soha. Sem otthon, sem az iskolában. Úgy pedig elég nehéz pozitív önképet kialakítani, ha soha nem láttad magadban a szépet, és soha nem hallottad senkitől, hogy szép vagy.”
„Lassú, de hálás út az önszeretet felé.”
„Az ideális az lenne, ha nem a saját nyomorunkat vetítenénk a másikra, hanem magunkat próbálnánk meg építeni. De sajnos mindig egyszerűbb lesz gyűlölni, mint időt és energiát fektetni abba, hogy az ember valamit megértsen, megismerjen, elfogadjon.”
Te hogyan tekintesz a halálra? El tudod fogadni az élet részeként?
Belevágsz, hogy nem vágsz bele?
