„Azt hittem, egy kapcsolatba belefér a testi fenyítés és megalázás” – Kiút a bántalmazásból

–

„Te már nem áldozat vagy, hanem túlélő!”

– mondták, de nekem valahogy nem volt rendben ez a mondat. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan minősítés, amelyben nincs benne a valódi küzdelem, és nincs benne a teljes igazság sem. Az igazság számomra ugyanis az, hogy a bántalmazás sosem a mérgező kapcsolatban kezdődik, sokkal inkább ott csúcsosodik ki. Hogy mit mutat meg számomra? És meddig tart? Mi az oka? Ezekre szerettem volna választ kapni.

Közel tíz évig foglalkoztam azzal, hogy elfogadhatóvá tegyem magam, hogy szeretetre méltó legyek.

Ugye milyen sokat elmond ez az egyetlen mondat?

Amikor először fogalmazódott meg bennem, hogy a gyermekkori sérelmeim és a számtalan trauma után hogyan nem akarok élni, még a sötétben tapogatóztam.

Abból indultam ki ugyanis, hogy nekem miben és hogyan kell megfelelnem a társadalomnak, a páromnak, a barátaimnak.

Nem olyan módon helyeztem magamra a fókuszt, hogy megértsem a saját működésemet, és meglássam a sérüléseim általi automatizmusokat, hanem azt feltételeztem, ha majd kedvesebb, szebb leszek, jobban fizető állásom lesz, jobban hasonlítok másokra, akkor elég leszek. 

Mit jelent a szeretet?

Kulturális, társadalmi és egyéni kérdés is egyben, mert a szeretet olyan cselekmények, folyamatok és érzések összessége, amelyeket az ember a születésétől fogva tanul, és elsődleges mintája ehhez a családja lesz. Éppen ezért mindenkinek mást jelent a szeretet, és közel sem biztos, hogy számunkra kielégítő az, amit a másik ember ért rajta.

Nagyjából három évig éltem egy olyan kapcsolatban, amiben mindennaposak voltak a feszültségek, fogalmam sem volt róla, hogy mikor és milyen módon köt belém a partnerem, verbális és fizikai bántalmazást is elszenvedtem, a legkeményebb megaláztatásokat is eltűrtem, felmentve őt mindezek felelőssége alól.

Míg egy szép tavaszi napon majdnem megfojtott.

Elég!

Ekkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem tűröm ezt a bánásmódot.

A leválás után sokkal tisztább lett a kép, és felismertem korábbi, egyre durvuló ismétlődéseket. Végigmentem a szokásos gyászfolyamaton, voltam dühös, viselkedtem úgy, mint egy drogos, akitől a legjobb minőségű kábítószert vonták meg, hiányzott, szenvedtem, sajnáltam magam. Aztán egy nap a szobám közepén feküdtem a padlón, magzatpózban, és zokogtam. Ez volt az a pillanat, amikor megelevenedett előttem minden, amit gyerekként megéltem. 

 

Éreztem annak minden keserűségét, a csalódást, láttam magam előtt az érzelmileg labilis szülőt, aki maga is áldozata volt egy ilyen kapcsolatnak. Éreztem az elhagyatottságot, hogy senki sem hisz nekem a bántalmazást illetően.

Gyerekként a szülői ház nem egy védett zóna, hanem maga a pokol volt, ahol azzal szembesültem, hogy a családi életbe belefér az agresszió, a közöny, a szexuális visszaélés eltussolása is. A szükségleteim pedig állandó terhet jelentettek.

Felidézve a múltat, megértettem, hogy az, amit én szeretetnek nevezek, valójában egy sérült, mélyen gyökerező és hibás működés.

Hibás, mert azt hitette el velem, hogy nem vagyok elég jó, nem érdemlek mást, csak amit otthon kaptam. Azt hittem, hogy egy kapcsolatba belefér a testi fenyítés és megalázás, a másik fél következmények nélkül kieresztheti a haragját, mert a nőnek kuss a neve.

Minden viszony kétoldalú, van egy adó és egy vevő a fenntartására. Két sérült ember teret enged a kapcsolat hibás dinamikájának, amelyben egyikük eltűr mindent, a másik pedig uralkodik. Gyengébbet keres magának, aki engedi, hogy lecsapolják az energiáját.

Harminchárom éves vagyok, és soha nem éreztem magam ilyen szabadnak, mint most.

Ugyanakkor a szabadság felelősséggel jár! Meg kellett ismernem magamat igazán.

Meg kellett értenem, hogy semmivel sem vagyok rosszabb, kevesebb, mint bárki más, és a bántalmazás semmilyen körülmények között sem elfogadható.

Tudom, hogy milyen érzés, hidd el!

Meg akartam érteni, mentegettem, magamat okoltam, kerestem a hibát. De ez téves út, és hosszasan tapaszt bele a kilátástalan helyzetbe.

Minden egyes perc, amit azzal töltenél, hogy őt próbálod megérteni, csak viszi el a szabad és teljes élet felé vezető útról a figyelmedet, és továbbra sem az önismerettel foglalkozol.

Nem az számít, hogy ő miért tette, ami tett, hanem az, hogy te miért viselted el!

Ha ezt felismered, és dolgozol magadon, máris nagy szívességet tettél az utánad következő generációnak is. Igazán kimerítő és nehézségekkel tarkított tapasztalásaim során láttam nem egy olyan esetet, hogy emberek éveket húztak le bántalmazó kapcsolatban, és a terápiás csoporttársakkal beszélték ki a fájdalmukat, de nem cselekedtek. Mások kiléptek ugyan, de azzal éltették magukban a traumát, hogy hónapokkal később is erről beszéltek. (Ezzel sincsen baj, természetes folyamat, hogy az elnyomásból, az állandó félelemből kiszakadva kérdéseid vannak, visszaigazolást szeretnél arról, hogy mi történt veled, mások történeteibe kapaszkodsz, hogy a stabilitásodat visszaszerezd.)

Nem mondom, hogy könnyű út, és azt sem, hogy mindig boldog. Csak azt tudom megígérni, ha kitartó vagy és felelősséget vállalsz a saját boldogságodért, kiállsz végre úgy magadért, ahogyan azt valószínűleg sosem tette érted senki, akkor szépen lassan eljutsz odáig, hogy tudd:

sokat érsz, és jogod és felelősséged békében élni.

És képessé válsz biztonságos kötődésben beleengedni magad egy kapcsolatba, és tudni azt, mit jelent a számodra és a másik fél számára is az igazi szeretet. És többé soha, de soha nem hagyod, hogy bántsanak!

Anikó

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jonas Hafner