– Hát, hazajöttél – szólt csöndesen, szinte nehezet sóhajtva a férfi, és jöttére ledobta kezéből a konyharuhát. Megállt a folyosó közepén, a homályban, tekintete fürkész volt, ahogy tetőtől talpig végigmérte őt. Nem ölelte meg, mint máskor, csak várt.

– Haza... – felelte a lány, majd pár tétova pillanat után finoman kikerülve férjét, elsomfordált az asztalig.

Már máshol éltek, külön bérházban, ketten. A konyhából fokhagymás sült hús gőze terjengőzött – a férfi főzött ma is vacsorát. Odakint sötétedett, csak pár lakótelepi kutya kaffogott s lassan elült az utcai gyerekzsivaj.

Ledobta hátizsákját, letekerte vékony, virágos selyemsálját, kibontotta haját, kiszedte a zöldköves fülbevalóit, asztalon hagyott szemüvegét orrára illesztette, majd leült. Kávét öntött magának, aztán a férfinak, és szertartásosan cigarettára gyújtott.

Több szó nem is igen esett köztük az elmúlt hetekről sem aznap, sem másnap, sem azután. Ültek némán, egymás mellett, mintha mi sem történt volna, épp kifogytak volna a történetekből hosszú, éjszakába tartó mesélések után, és jólesőn megakadt volna egy kicsit a beszéd – ültek szótlan, hallgatagon. Csak a foltos macska egyenletes, mély szuszogása és a cigaretta neszezett, ahogy a parázs minden slukkra vörösen fölkúszott a hártyavékony papíron. Hirtelen átfutott az fejében, hogy rosszkor jött haza, mert ki tudja, talán várt ma estére valakit, de csak egy kósza pillanatig, mert ahogy ránézett a férfi búskomor arcára, szeme alatt húzódó, kialvatlanságtól mélyülő, fekete gödrére, rögtön letett erről a gondolatról.

Pedig hát… nem bánta volna azt sem, s némiképp felmentve érezte volna magát, talán meg is könnyebbült volna egy kicsit, hogy

már nem kell szeresse, és nyugodt lelkiismerettel kereste volna az újabb és újabb lehetőséget, hogy kedvére bolyongjon a nyárban, mint az apja.

Különös az az átmenet, amikor az ember már nem tart igényt a másik ragaszkodására. Van az a pont a sok vesződség után, amikor nyűg a kötelék, a másik odaadása. De a férfi sokkal lojálisabb volt ennél, vagy inkább csak makacsul fanatikus, fanatikusan tisztességes, vagy csak éppen kimozdíthatatlanul kényelmes – néha nem is tudta, melyiket higgye róla, de gyűlölte ezt a tulajdonságát, az állhatatosságát, kötelességtudatot és a kitartást, és saját magát is gyűlölte, mert őbelőle a férfi felé ez teljesen hiányzott.

A csendet – ami más napokon az őrületbe kergette – most nem bánta. Jólesett, hogy nem kell magyarázkodni, hol volt, merre járt, mi történt vele, benne, körülötte. Titokban hálás volt most érte. Talán akkor, abban a nagy csöndben változott meg végérvényesen és visszavonhatatlanul valami, mintha fellélegzett volna, hogy nem kell már számot adni semmiért, ím, a másik igényt sem tart rá, vagy egyszerűen csak nem kíváncsi többé. A napok ezután egyformán, de könnyedebben teltek. A férfi elfogadta a nő távolságtartását mindenféle magyarázkodása nélkül, külön ágyat, külön szobát, külön töltött éjszakákat – újabb bohóság ez is – gondolta, és mégis, mégis valamibe – Isten tudja, mibe – kapaszkodott körömszakadásig, s ettől a kapaszkodástól vált egyre utálatosabbá, szánalmasabbá és teherré a nő számára.

– Szeretsz te még engem? – kérdezte egyik este, az ajtófélfának támaszkodva, miközben a férfit nézte, ahogy vékony hagymakarikákat szel a konyhában fütyörészve, húst vagdal, s néha vet a macskának is egy – egy falatot, sasszézik a hűtőszekrény és a sütő között.

A férfi lassan megfordult, majd cigarettára gyújtott és kipirult arccal, elszántan válaszolt:

– Én igen.

– És mi a fenét szeretsz te még bennem?

– Azt, aki voltál – felelte egyszerűen, naiv őszinteséggel, konokul – én arra a nőre vágyom, és hiszem, leszel még olyan.

– Érdekes – jegyezte meg a nő, gúnyosan, szinte fitymálva, könnyeden – mert a helyedben én már rég nem szeretném magamat.

És tudod – fűzte még hozzá – amilyen voltam, olyan többé már nem leszek.

Annyira ismeretlen gondolás ez számára, szeretni valakit azért, amilyen régen volt, érthetetlen és értelmetlen, de a férfi csökönyösen kitartott még azután is, amikor egy hajnalon a nő sírva cibálta ki az ágyból, ültette le maga mellé, és zokogta, hogy ő ma éjjel végre döntött, tisztán tudja, válni akar. A férfi csak nézte, mosolygott rajta, mint egy gyermeken, mint ahogy az apja mosolygott rajta azon a délután, tán nem is vette komolyan, majd legyintett:

– Ugyan, mihez kezdenél egyedül? Azt hiszed, mást tudsz majd szeretni? Anyád is megmondta, amíg távol voltál, nem tudsz te szeretni senkit... Meglásd, majd elmúlik ez is magától – szólt sóhajtva, és magára hagyta a földön a nőt, pedig az kínozni akarta a ridegségével, a szótlanságával, a csellengéseivel, olykor pedig lelkifurdalással nézte, ahogy a férfi kocsmákba jár munka után és spiccesen tér haza, tudta, őmiatta van minden.

Ha a szülei jöttek vacsorára, rendszerint a férfi főzött. Ahogy ültek négyen az asztalnál, néha türelmetlenül dobolt lábával a szék alatt, és alig várta, hogy vége legyen ennek a kirakatestének, hogy eleressze magát, és újra a saját gondolataiba burkolózzon, máskor meg félmosollyal az arcán nézte a fesztelen csevegést férje és nevelőapja között, mókásnak találta anyja mit sem sejtő jókedvét, s miközben elrévedt a fejek fölött, arra gondolt, jó volna felpattanni innét, s máshol lenni mással.

Éjszakázások sora következett. Ezekben az időkben kezdett el írni. A fotelben kuporogva jó könyv, toll, papír, kávé, cigaretta és halk melódiák mellett, macskája társaságában várta a reggelt, s csak akkor tért nyugovóra, amikor férje ébredezett. Volt ezekben az éjszakákban valami felemelő, valami bizseregtetően izgató is, az ihlet órái voltak, szinte életre kelt a nappali zsibbadtság fogságából, kilépett a saját ketrecéből, más ember lett – hajnalig.

Időnként társaságba jártak, a férfi barátaihoz. Ott töltötték a délutánokat. Jöttek-mentek egymás mellett az utcán zsebre dugott kézzel, szótlanul. Néha csak épp befutott az est közepére. Leült egy székbe és nézte a férfi hátát, a kacagását, a gondtalan csevegését, és csak ámult, milyen más itt, mint mellette, a négy fal között... Csak nézte, hogy ez az ember beszélgetni is képes, fesztelen öröm van benne, nem az otthoni szótlanság, az arca is olyan derült, amilyennek ő nem látta még. Vele soha nem volt ilyen, és ez a felismerés fájni kezdett.

Hogy ketten együtt csak ennyit tudnak. Boldogtalannak lenni.

Becsapva érezte magát és bűnösnek, hogy miért hagyta azt, hogy ilyen történjen, két össze nem illő ember egybekösse az életét, és miért nem szólt valaki rá, miért eskette meg a pap, ha az esküvő előtt egy nappal bevallotta, hogy ő nem is szereti tiszta szívből ezt az embert...

Nézte a többieket is, a fasírtos szendvicset, a bort, ami kiömlött a fehér abroszra és lassan terjedt szét a hófehér vásznon, a rendet, a háziasszony dicsekvését, hogy minden este nyitott ablak mellett vasalja férje ingeit harminckilenc fokban, nézte a boldogságukat, hogy megfogják egymás kezét, hogy közöttük minden olyan egyszerű és szelíd, és aztán magára gondolt. Csak ő ilyen ostoba és szerencsétlen, akinek menni kell, aki mindig feszeng, és nem találja a helyét. Menekül, hogy elviselhető legyen, talán az anyjának igaza is volt, hogy ő olyan, mint az apja, aki nem tud szeretni senkit. Talán tényleg így van. Talán csak vele és benne van minden baj, és ettől a gondolattól egy perc alatt darabokra tört.

Hirtelen egyszerre szakadt rá az elmúlt fél év minden szenvedése és gyötrődése, könnyein túl forgott a szoba, a társaság, a bor, az abrosz, mások nevetése, lüktetni kezdett a feje és a sebei a ruhája alatt...

Mágori Eszter

Az első rész: A faluban úgy hívtak csak: A bolond lánya

A második rész: Soha többé nem akarlak látni!

A harmadik rész: Házasság a kilencedik emeleten

A negyedik rész: Igazán semmi nem történik, és egyszerre minden

Az ötödik rész: Senki nem vár