–

Takács Dalma/WMN: Bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, de rögtön hozzátette: valójában folytatja a munkát, a beszélgetésünk napján is mentőorvosként érkezik egy meccsre. Hogy van ez? 

Dr. Zacher Gábor: Úgy, hogy szerencsére van lehetőség arra az egészségügyben, hogy az ember nyugdíj után is dolgozzon. Betöltöttem a 65. életévemet, ki szeretném használni ennek az előnyeit – ha már évtizedeken keresztül fizettem a TB-járulékot meg mindent – , de ugyanúgy folytatom tovább a munkámat, ugyanúgy dolgozom havi négyszer a hatvani sürgősségi osztályon és az Országos Mentőszolgálatnál.

Egyelőre még nem vagyok annyira elhülyülve, és fizikálisan sem vagyok olyan ramaty állapotban, hogy abba kelljen ezt hagynom. Vasárnap még maratont futottam a csapattal, jól érzem magam a bőrömben. De őszintén szólva nem is tudnám elképzelni, hogy hétből hét napot otthon üljek. Az elmúlt 40 évben hozzászoktam a pörgéshez és a rendszertelen élethez, ahhoz, hogy ügyelet van meg ébrenmaradás.

Én nem ismerem a 8-tól fél 5-ig tartó munkaidőt, fiatal orvos koromban volt, hogy bementem péntek reggel és hétfőn jöttem csak haza. 

T. D. /WMN: Amiket most felsorakoztatott, azokat mások a munkája hátulütőjeként szokták említeni. Olyan tényezőkként, amibe belefáradnak, amit már letennének. De most úgy hallom ki, mintha maga még ezt a részét is szeretné. 

Dr. Z. G.: Abszolút. Én egy hülye munkaalkoholista vagyok, aki imádja a munkáját. Nagyon szeretek a sürgősségi osztályon dolgozni, imádom a mentőzést és a szakértői munkát is. Jó érzés az embernek, ha múlnak rajta dolgok, pláne például ügyészségi kérdésekben, amikben, ha azt mondom valamire, hogy »ez a szám itt a 64«, ez jelentheti egy ember felmentését vagy bebörtönzését is.