Magda néni – barátság 70 év korkülönbséggel

–

Van egy barátnőm, akire naponta gondolok. Minden alkalommal eszembe jut, amikor a volt lakása közelében járok, de még az utcába sem tettem be a lábam, mióta elment. És gyakran „csak úgy” is. Nem jutott nekünk több idő két évnél, és az is már több mint tíz évvel ezelőtt volt. Kilencven felett járt, amikor megismertem, én pedig 23 voltam. Az egyetlen ember, akinek ott álltam a „halálos ágyánál” – ahogy a regényekben mondják –, és akitől elbúcsúzhattam. A mi barátságunk mégis felejthetetlen. 

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy alig maradtak emlékképeim. Nincsenek sztorik, helyes kis anekdoták, nem emlékszem aranyköpésekre. De az arca van itt előttem – a vastag szemüveg, ami aránytalanul felnagyította a szemét, a kislányos frizurája, az apró, törékeny termete, pasztell blúzai. És nagyon messziről a hangját is hallom.

De Magda néniből leginkább az maradt meg bennem, amit a lényével adott, és amit a felbukkanása hozott az életembe.  

Az első találkozás

Abban az időben volt egy barátom, neki pedig egy kávézója. A kávézó tulajdonosaként egyszer levelet kapott, amelyben azt írták neki: ezen a helyen a háború előtt egy iroda működött, a levélíró apukájának irodája. Magda néni írta a levelet, aki több mint negyven évnyi emigráció után tért vissza Budapestre, és arra kérte a barátomat, hadd látogassa meg. Körülnézne, mi lett a helyből, bekukkantana hátra is. Olyan szép és megható levél volt, hogy a barátom rám bízta, vegyem kézbe az ügyet, legyek a látogatás házgazdája. Kísérjem körbe Magda nénit, üljek le vele egy kávéra, legyek vele kedves – majd ő is beugrik közben.

Magda néni az első perctől elbűvölő volt, rögtön tudtam, hogy még látni fogjuk egymást. Nem emlékszem már, miről beszélgettünk azon a találkozón (a hülye fejem csak azt őrizte meg, milyen ruhát viselt), de minden bizonnyal a családjuk világháború előtti polgári életéről mesélt, arról a „klasszikus, pesti, értelmiségi” világról. A barátom is úriemberként viselkedett. Én pedig onnantól kezdve havonta feljártam Magda nénihez. Lesétáltunk a szomszédos ház vendéglőjébe, megebédeltünk, aztán visszakísértem a lakásába. Sosem ivott semmit az ebédhez, nehogy ki kelljen mennie az illemhelyre egy nyilvános helyen. Otthon bidéje is volt, egyszer véletlenül abban a törülközőben töröltem meg a kezem, ami oda volt készítve. Bocsánat, ez ugyan kicsit frivol, de csak most jutott eszembe... 

Élő történelem

Magda néni úgynevezett „elkényeztetett úrilány” volt valaha. Egyszer a Színházi Élet társasági rovata is közölt róla fotót, amin a barátnőivel a Semmeringen síelt. Többször említette, hogy sokáig nem nőtt fel, hiába volt már férjes asszony és édesanya. Akkor lett csak felnőtt, amikor meg kellett tanulnia gondoskodni önmagáról és a gyerekéről. Amikor a háború utáni években életében először dolgoznia kellett. Amikor el kellett határoznia magát az emigráció mellett. Amikor elhagyta az országot, és a fiával Párizsba költözött, új életet kezdett. Másodszor is férjhez ment, és az új férjével Dél-Afrikába költözött. További negyven évet éltek le ott. Aztán megint megözvegyült, és úgy döntött, a maradék időre hazatér.

Magda néni a világ legbájosabb nénije volt, amellett persze, hogy vágott az esze és folyton olvasott. Ahogy a kapcsolatunk megszilárdult, elkezdett bemutatni a rokonainak. Nem voltak sokan, de egyikükkel sem éreztem azt a lelki rokonságot, amit vele. Néha megkért apróságokra, de többnyire csak élveztük egymás társaságát.

Életünk együtt

Nagyon tetszett neki a barátom, azt szerette volna, ha feleségül megyek hozzá. Ez egy olyan téma volt közöttünk, amiben muszáj volt köntörfalaznom.

Ő még mindig abban a korban élt, amiben a dolgok rendje szerint a férfi addig udvarol a szíve hölgyének, amíg az be nem adja a derekát, és feleségül nem megy hozzá.

Képtelen voltam felvilágosítani Magda nénit arról, hogy már réges-rég együtt alszunk, de eszem ágában sincs hozzámenni. Később szakítottunk is – ezt sem mertem elárulni neki, valahogy mindig elmaszatoltam. Mivel továbbra is tartottam vele a kapcsolatot, be tudtam számolni arról, mi újság vele, ő pedig kitartóan reménykedett, hogy egyszer csak „észhez térek”.

Magda néni egyszer megkért, adjak át valamit egy itt élő rokonának, aki híres színész. Az volt a terv, hogy egyik nap megvárom a színház művészbejárójánál, és beszélek vele. De pár napra rá véletlenül összefutottam az illetővel egy moziban. Gondoltam, remek alkalom, leszólítom. Azt az arcot érdekes módon sosem tudom elfelejteni, azt a rémült tekintetet, ahogy a híres színész konstatálta, hogy egy idegen próbálja őt zaklatni. Aztán – amint sikerült elmondanom, hogy Magda néni megbízásából keresem – azonnal megenyhült. Később leadtam neki a portán az anyagot, és többet nem foglalkoztam vele.

A búcsú

Egyik nap épp az akkori munkahelyemen voltam, amikor csörgött a telefonom. Az asztal tetején ültem. Magda néni számát írta ki a készülék, amit furcsállottam, mert többnyire én kerestem őt, nem ő hívott engem. Kicsit bosszankodtam is, hogy miért sürget, jelentkezem én, jövök, amint tudok. De amikor felvettem a telefont, azonnal szétáradt bennem a rémület. Magda néni már egy másik világból hívott, egészen megváltozott a hangja. Azért telefonált, hogy elmondja, megbetegedett. Egyik pillanatról a másikra. Jelentkezett, hogy tudjak róla, hogy elköszönjünk egymástól.

Sosem voltam még ilyen helyzetben, a nagyszüleim mind váratlanul mentek el. Nem teljesen, de mégis hirtelen, kórházban, egyedül. Tudtam, hogy így nem lehet vége. Reszketve felvágtattam hozzá – már fogalmam sincs, aznap-e még, vagy csak másnap – és a maradék családja, itt élő rokonai fogadtak. Gondoskodtak róla, ott álltak az ágya mellett. Odavezettek hozzá. Magánál volt még, de már nem úgy nézett, mint régen, nem volt a tekintetének fókusza. Megfogta a kezem, és azt mondta fáradt, gyenge hangon (nem azon az édes, rikácsoló hangján): nagyon örül, nem gondolta, hogy ilyen ragaszkodó vagyok.

Életemben először beszéltem valakivel a halál közvetlen közelségében, magától értetődő módon, mindarról, ami történni fog. Nem volt helye félrebeszélésnek.

Felmentem hozzá még másnap is, de addigra már nem volt magánál. Napokig kóvályogtam, mint akit fejbevertek.

Elbúcsúzni valakitől egyszerre felemelő, megnyugtató és letaglózó élmény. Segít feldolgozni, hogy elmegy, mert megkérdőjelezhetetlen, őszinte és szikár pillanat, de olyan fényes és éles is, amilyen kevés van az életben, elvakítja az embert. Sokáig tartott, míg kijózanodtam belőle.

Az emlék

És csak néhány héttel a temetése, helyesebben a szétszóratása után jöttem rá, hogy semmim nem maradt utána. Nem vágyom kapcsolatra a rokonaival, nem készült rólunk közös fotó, egyetlen emléktárgyam sincs tőle.

Lassan-lassan elfogadtam, hogy Magda néni már csak a fejemben létezik, mintha egy titkos barátom volna, amolyan „imaginery friend”, mint az amerikai gyerekeknek szokott lenni.

Teltek az évek, férjhez mentem, gyerekeim lettek, én talán hamarabb felnőttem, minthogy édesanyává váltam volna. Mindig eszembe jutott Magda néni, hogy mit szólna a mai életemhez.

Tavaly aztán úgy hozta az élet, hogy interjút kellett készítenem a híres színésszel, Magda néni rokonával. Nem kedves ember, tartottam tőle. Azért elhatároztam, ha úgy jön ki a lépés, megemlítem neki ezt a régi esetet. A beszélgetés tényleg nem volt könnyű, ezért továbbra is haboztam, előrukkoljak-e Magda nénivel. Végül nekiveselkedtem, és bevallottam, hogy a barátja voltam. A színész arca meglágyult, a szemébe élet költözött, elmosolyodott. „Jópofa néni volt, nem igaz? Közeli rokonom” – mondta. Hallgattunk kicsit. „Isteni pofa volt” – mondta még egyszer. Hümmögtem párat, aztán elköszöntünk, és azzal a fura érzéssel álltam fel az asztaltól, hogy ez az ember az egyetlen a földön, akivel Magda nénire még együtt emlékezhetek. Akivel ugyanazt látjuk magunk előtt, és ugyanolyan melegséggel gondolunk rá. Ha soha többé nem találkozunk, és egyébként is egy undok fráter, engem ez vele akkor is összeköt.          

Nincs azóta idős barátnőm, a nagyszüleim is meghaltak. Hiányzik az életemből az a tapasztalat és tudás, amit csak ők adhatnak meg nekünk.

És amellett, hogy milyen fontos egy bölcs öreg jelenléte az ember életében, az identitásunk és a világnézetünk szempontjából is kell, hogy valaki tágabb perspektívába helyezze a dolgokat. Szerintem az időseké lehet az egyik a legszórakoztatóbb társaság – feltéve, ha még ilyenkor is nyitottak és kíváncsiak a világra.

Nem tudom, hogyan lehet ezt megőrizni, de Magda néninek sikerült, ezért titkon azt remélem, egyszer talán olyan lehetek majd, mint ő volt.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/SonerCdem