–

Annyi idős voltál mint most én. Harminchárom éves. Írtad, hogy új nőgyógyászhoz mész, magánorvoshoz, mert lassan babát szeretnétek. Jó lenne tudni, minden rendben van-e, és persze a rákszűrés is esedékes. 

Én is épp nőgyógyászkutatásban voltam. Nekünk, nőknek ez egy sarkalatos dolog az életünkben, megtalálni a nőgyógyászt. Elkértem az elérhetőségét. Rákerestem. Nem volt szimpatikus. Ez bizalmi dolog, ránéztem a fotójára, és azt éreztem: ezt a bizalmat én nem szavazom meg neki.

Te adtál neki esélyt. Többet is. Sajnos.

Cisztáid voltak, de megnyugtatott, hogy minden oké, majd a menstruációd alatt távoznak. Ellenőrzi majd. Egyszer csak írsz, hogy ömlik belőled a vér, bár nem menstruálsz. Rohantok az orvosodhoz. Csak a ciszták távoznak, mondta.

Van az a pillanat, amikor érzed a lelked legmélyén, hogy baj van. Áldottam az eszed, hogy elmentél másodvéleményért. És megszakadt a szívem, amikor megkaptad. Négy éve történt, de a mai napig emlékszem, ahogy zokogni kezdtem a boltban.

„Orsi. Ez rák. Műteni kell.”

Zokogtunk mind a ketten. Amikor a gyermeki lét minden naivitása megreped és becsődül a résen az élet gyomorforgató oldala is.

Ilyesmi mindig csak másokkal történik. Veled nem történhet meg. Hiszen becsületesen jártál szűrésre. Ha járunk szűrésre, nem lehet ekkora baj, ugye?

De igen. Biopszia. Rosszindulatú. 4-es stádium. 

Elmész a legjobbhoz. Ő megment. Ha valaki, akkor majd ő. 

De szorítod az álmaidat. Két kézzel, mert mindig gyereket szerettél volna. Csak azt vegyék ki, amit nagyon muszáj.

Mindig halogattunk. Majd valóra váltjuk az álmainkat, ráér, van még időnk. Majd lesz mindkettőnknek gyereke, együtt nőnek fel. Lesz még időnk. Még nem tökéletes minden. Még fetrengjünk kicsit a lustaságunkban, nevetve. Mert mindig nevettünk. A legkeményebb órákban is.

Amikor enni sem bírtál, azért megkérdezted, hogy van anyukám. Mert téged tényleg érdekelt, nem csak udvariaskodtál.

Már egy éve voltál rákmentes. De furán köhögtél néha, és szorított a mellkasod.

A csodadoki megnyugtatott, női nemi rák nem terjed felfelé, csak a stressz. Persze CT-t nem kért. Az asszisztens azért rákérdezett, mikor volt mellkasröntgen. Évekkel ezelőtt. Akkor szaladjon le, nézzék meg. 

Visszafelé már nem szaladtál. Kótyagos voltál. Foltok. Sok. Baj van. Sugár, kemó. Jött a durva cucc. Álltad a sarat. Persze hogy álltad. 

Amikor rájössz, hogy sokkal többet bírsz, mint azt a legszörnyűbb rémálmodban hinnéd, akkor még ott vár rád egy ajtó, amin belépsz, és még egy sárkánnyal megküzdesz.

Térdre rogysz. De felsegítünk.

Álmokat dédelgettünk, hogy legyen cél, amiért csinálod. Az utolsó remény is tovaszállt, hogy valaha gyereked legyen. De lehetsz még hős, példakép. És nézz oda, lettél is. 

Úgy tűnt, legyűrted. Ezt is. De nem akartál erősödni. Telt az idő, és fájt a fejed. Nagyon. 

Rettegtél tőle, mi van, ha. Csak agydaganatot ne! Elviselhetetlen lett. Sürgősségi. Nagy a baj. Kisagynál ott van valami nagy. Olyan a nyomás az agyadban, hogy félnek, felrobban. Gyorsan kell műteni, még aznap. Az aznap három nap múlva lett. Rettegtél, mi van, ha bármi nem jól sül el. Ez mégiscsak az agyad. Nem mintha a tüdődre ne lenne szükséged, de azért na. 

Nem akartál műtétet. Nem akartam, hogy úgy dönts, ahogy nem akarsz. De kellett a műtét. Nem volt mese. 

Megműtöttek, este már írtál. Nem akartam elhinni. Nevettünk, hogy te aztán nem semmi csaj vagy.

„Az nem lehet, hogy az élet csak erről szóljon!” – Arany, Ady és Dietrich a gyárban

VIM – 2021. augusztus 10. – WMN

 

Aznap műtöttek egy fiatal lányt agydaganattal. Egy szobában voltatok. Aggódtál érte, mert újra kellett éleszteni. Akkor sem voltál önző. Sosem voltál az.

Kiengedtek, voltak még kisebb daganatok, jártál sugárra. Más piacra, te a Kék Golyóba mentél. Órákig vártál, mert állandóan meghalt a gép. Persze, jó az a 30 éves gép… Igaz, hogy naponta ötször megáll, de hát a páciensek majd várnak 2-3 órákat, úgysem nagyon tudnak mit csinálni. 

Végre vége a sugárkezelésnek. Immunterápia lenne a következő lépés. Hat hét az elbírálás. Várunk. Nem jó az eredményed, nem kaphatod meg egyelőre. De fáj a nyakad. Biztosan csak a műtét után letapadtak az izmok. Aztán csak ránéznek a gerinc nyaki részére. Eleinte úgy tűnik, semmi nincs. Aztán meglátják. Pont alatta van. A legnagyobb sárkány. 

Annyi minden kavarog bennem, hibáztatok mindent és mindenkit. A sorsot. Istent. Az egészségügyet, ami úgy érzem, teljes csődöt mondott veled. Meg a nőgyógyászt, aki egy előrehaladott méhnyakrákot nem vett észre. 

Néha fel sem fogom, csak amikor írnék neked. Mert már jó ideje sajnos csak így kommunikáltunk. Ott a számod, és többé nem hívhatlak fel. Múlt lettél. Én pedig itt ragadtam a jelenben. Nélküled. 

Legelső napon az egyetemen, immár tizenhárom éve melléd ültem le. Azóta is itt ülsz mellettem. És örökké itt fogsz. Te vagy a vidámságom, a bátorságom, az erőm, a hajcsárom a lustaság ellen. És ami a legfontosabb: legjobb barátom. 

Csoda voltál. Csillag lettél.

Kelemen Orsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Slavica