–

Elcseszett gyerekkorom volt. Megtréfált az isten, amikor úgy döntött, itt az ideje világra jönnöm, és kiválasztotta nekem a megfelelő szülőket. Nem is tudom, melyik a viccesebb. Az, hogy jönnöm kellett, vagy a hely, ahova születtem?! Mindig azt hallom, hogy azért érkezünk oda, ahova, mert vagy tanulnunk kell, vagy nekünk kell tanítanunk. Hát, én még most sem tudom, melyik csoportba tartozom.

A szüleim éjjel-nappal ordibáltak egymással. Apám csajozott, anyám, ha akarta, ha nem, tűrte. Ha nem tűrte, kapott... na, nem virágot és bonbont. Én pedig mindezt végignéztem.

Azt, ahogy anyám betesz a kocsiba, és elvisz egy néni háza elé, becsenget, majd üvöltöznek egymással. Néztem, ahogy apám részegen hazajön az éppen akkor kiszemelt áldozatával. Néztem anyám sírástól és pofonoktól kipirosodott arcát. És néztem, ahogy apám seprűnyéllel töri el anyám karját a szomszédok és az én szemem láttára.  Anyám szeretett, a maga módján. De mindig apám volt az első helyen. Haláláig ő volt az istene, akire felnézett. Magam sem értem, miért. 

Apám szerintem soha nem szeretett volna gyereket. Vagy szeretett volna, de nem volt tisztában azzal, mivel jár ez. Aztán amikor rájött, akkor sem igazán érdekelte. Közös emlékem a gyerekkoromból nem igazán van vele. Csak az, hogyan alázott meg engem, és tiporta el bennem az önbizalom legapróbb szikráját is. Örökre. Amikor tinilányként nőni kezdtek a melleim, mindig azzal viccelődött mások előtt. Én mindenhez hülye voltam. Én mindezek ellenére imádtam őt, és vágytam a szeretetére. Az egész gyerekkorom abból állt, hogy vagy meg akartam szökni otthonról, vagy az ajtót vágtam a kezemre, hogy eltörjön, vagy gyógyszert vettem be, hátha meghalok.

Vagy hátha valaki legalább észreveszi, hogy létezem.

Aztán anyám nem bírta másként elviselni az életét, és elkezdett inni. Nem aprózta el. Mindennap. Eleinte nem értettem, miért viselkedik olyan furcsán, de aztán szépen lassan felfogtam, mi történik, miután sorra találtam meg a boros- és sörös üvegeket elrejtve a lakás minden pontján. Évekig ment ez, míg apám egyszer fogta magát, és lelépett. Szerelmes lett. Ott maradtam egy alkoholista anyával... egyedül.

Akkor anyámnak már nem volt munkája, mert addigra a piálás miatt kirúgták, és napszámból éltünk. Már amikor fel bírt kelni az ágyból. Ha nem, akkor maradt, és vártuk a csodát. Én ekkor már középiskolába jártam. Vagy nem jártam. Mikor hogy. Habzsoltam az életet. Pasiztam, hátha valaki végre megszeret. Aztán egy nap anyám az utolsó fillérünket is borra költötte. Ott telt be a pohár.

Összepakoltam a cuccom egy táskába, és leléptem.Nem tudtam, hova fogok menni, csak valahova el, messzire. Tőlük távol. Pár óra múlva apám megtalált, és magukhoz vett. Majd a szerelem véget ért, elváltak útjaik, és elköltöztünk. Csak apám és én. Majd kibékültek, és én maradtam egyedül, ő meg ment. 16 éves voltam. Hetente egyszer meglátogatott, vett nekem kaját, jött tiszta ruháért, majd megint elment. Amikor a középiskolát befejeztem, otthagytam. Budapestre költöztem, hogy tanuljak, mellette dolgoztam. De semmi nem volt rendben velem. Bulik, pasik, suli, meló. Nem tudtam kikecmeregni ebből. Vagy nem is akartam. Keservesen kapkodtam minden élő ember után, hátha megsajnál, mint egy kiscicát és „befogad”. Nem voltam alkalmas egyetlen komolyabb párkapcsolatra sem.

Aztán... kaptam egyet. Valakit, aki befogadott.De úgy is viselkedett velem. Évekig voltam takarítónő, szexpartner és bankár. Mi a franc baja van velem az istennek? Miért adja nekem ezeket a leckéket? Folyamatosan csak ostoroztam magam, de lépni nem léptem. Csak sírtam.  Aztán jött valaki. Az a bizonyos Mr. Big. 

Mellette megtanultam, hogy igenis csodás vagyok. Okos vagyok. Szép vagyok. Barát vagyok. Szerető vagyok. Fantasztikus feleség vagyok. Fantasztikus anya vagyok. Ember vagyok...

Szerethető ember vagyok.

Lola

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Evgeny Atamanenko