„Apukám a világ legjobb embere, és ha ismernék, tudnák, hogy nem alkoholista” – Olvasói történet

–

A telefon pittyegése ébreszt. Félálomban kitapogatom az ágy melletti szekrény tetejét, három elkezdett könyv, néhány gyűrött papír zsebkendő, egy pohár víz. Végre megtalálom a készüléket, a képernyőjén villog a kis ikon, megint egy sms. Rákattintok, csak egy szám. Négyszáz.

Kilépek az üzenetekből és csak bámulom a képernyőt.

Most váltott át az óra számlálója 22:31-re, mögötte egy pillanatra felvillan az arcunk. Barnán, mosolyogva állunk egymás mellett. A napszemüvegeden visszatükröződik a Balaton vize. Az első közös nyaralásunk. Mennyire lelkes voltál az induláskor! 

Mindent megszerveztél: szállás, utazás, esti szórakozóhelyek. Végigolvastad az összes véleményt, hova érdemes menni, mennyibe kerülnek az italok, ki a DJ. Emlékszem, amikor megmutattad az Instán a képeket – a koktélozó, dülöngélő emberek látványától a gyomrom pillangózni kezdett. A nyaralás végére szakítottunk.

Hiába magyaráztam, nem értetted meg a viszonyomat az alkohollal

Nem értetted meg, hogy nem, nem fér bele egy korty sem. Nem lazít le, nem tesz jófejjé, csak megfeszít. Kikötöz és nem tudok mozdulni, mert tehetetlen vagyok. Mert nem akarok olyan lenni, mint az apám. 

Éveken keresztül éltem a gombóccal a nyelőcsövemben úgy, hogy alig kaptam levegőt. Fojtogatott a pánik, féltem, hogy baj lesz.

Egyszerre éreztem sajnálatot és a vágyat, hogy megmentsem, mert mi szövetségesek vagyunk. Mi ketten: Apa és lánya. 

Nem tudhatod, hogy milyen ötévesen pórázra kötözött kutyákat simogatni, és várni türelmesen a kocsma előtt. Amikor hazaértünk, anyám megkérdezte, hogy hol voltunk. És én újra és újra elmondtam, hogy sokat hintáztam, majd ránéztem apámra, aki cinkosan rám kacsintott. 

Nem láttál tizenkét évesen, amikor őt választottam, mert nem hagyhattam egyedül. Csak én láttam a lelkében melegen fénylő tűzvirágot, amit bezárt egy kincsesládába, körülfonva a bánat és fájdalom indáival. Védtelen volt, és elgyötört. Hiába próbált kiszabadulni, egyedül nem volt képes rá. Egy idő után csak a pohár megtört fénye mögül látta az eltorzult világot.

Nem voltál ott, amikor kiskamaszként betámogattam a hálóba. Amikor láttam, ahogy végigfekszik koszosan és büdösen az ágyon, a rég mosott ágyneműben. Mentegettem és hazudtam anyámnak, hogy minden rendben van, és dühösen hőköltem vissza, amikor azt akarta, hogy költözzek hozzá. Ő nincs egyedül, az új családja majd vigyáz rá – apámnak viszont csak én vagyok.

Egészen addig a nyárig azt hittem, ezt mind elengedtem. De szorítottak a démonjaim, és te sem tudtad őket elkergetni, mert nem álltam rá készen.

Majdnem három éve járok Edithez. Véletlenül akadtam rá. A Facebook oldalán rendszeresen osztott meg pszichológiai írásokat, és az egyik annyira feldühített, hogy ráírtam. Pontosan emlékszem a mondatra, ami arról szólt, hogy a parentifikált gyerekek szorongást élnek át a rájuk rakott tehertől. Tudtam, hogy rólam szól, az apámmal való kapcsolatunkról, de úgy éreztem, hogy ez nem teher. Én vagyok az, akinek helyt kell állnia, és ez büszkévé tesz. Mindenki azt mondta, hogy milyen ügyes vagyok, egy egész háztartást el tudok vezetni egyedül. Kihúztam magam és lubickoltam a dicséretekben.

Edit válaszolt, hosszan leveleztünk, de megszakadt a kapcsolat. Három évvel ezelőtt jutott ismét eszembe, amikor apám elesett az utcán, kirabolták, és kórházba került. Rémülten rohantam be hozzá. A detoxból hozták ki, egy lepedőbe csavarva, mert a ruhái mocskosak voltak, vizelettől bűzlöttek. A nővér érzelemmentesen adta át a csomagot, és amikor az orvos röviden elmondta a teendőket és további kezeléseket javasolt, a szégyen borzongatóan járta át a testem. Próbáltam tiltakozni, hogy nem alkoholista, csak most az egyszer fordult elő, mert az én apám nem olyan. Láttam a szemükben a megvetést.

Dühösen, sírva dobtam ki a ruhászacskót, és olyan szorosan fogtam a karját, hogy egészen belilult, mire hazaértünk

Tudtam, hogy az én apukám a világ legjobb embere, és ha ismernék, ők is tudnák, hogy nem alkoholista. Hiszen akinek a szívében lobog a tűzvirág, az nem lehet rossz.

Csak az a sok fájdalom. Amit anyám okozott, aki megcsalta. A főnökei, akik kirúgták. A világ, ami nem érti.

Fogadkozott, hogy majd értem, majd velem összeszedi magát, és megmutatjuk a világnak. Előkerestem Edit számát, és bejelentkeztünk hozzá. Eleinte nagyon jól mentek a dolgok, apám megígérte, hogy abbahagyja az ivást. Egy ideig sikerült is. Büszke voltam rá. Boldogan írta fel egy táblára a szárazon töltött napjait.

Egy nap aztán összetalálkozott egy régi barátjával, és megünnepelték a századik napot. Csak egy korty.

Ez két éve volt. Összepakoltam és elköltöztem. Azt üvöltöttem az ajtóból, hogy megérdemli, hogy soha többé nem fog látni. Azóta egyedül járok Edithez, és már értem, amit mond. Látom apámat, és azt is, hogy ha sokáig nem nyitják ki a kincsesládát, a tűzvirág elhervad, mert hiába a szeretet, a vaspáncélon nem jut át az éltető napfény, ami ragyogóvá tenné.

Csak ő tudja lebontani a falakat, mint ahogy az én terheimet sem fogja senki levenni rólam. De dolgozom rajta és most már apám is. Ma kaptam a négyszázadik sms-t. Sorban állnak egymás alatt az üzenetek kéken, válaszolatlanul, rendületlenül.

Remegő kézzel írok választ a számsor alá. Büszke vagyok rád! APA!