-

Lívia vagyok, 19 éves. Most kezdtem el az egyetemet. Jogot fogok tanulni. Anyámat hároméves korom óta csak kétszer láttam. A nagybátyámék meg a nagyszüleim neveltek, mert anyám kiment dolgozni Olaszországba. Szicíliában van, egy hotelben, és rendszeresen küldött haza pénzt, de őt magát gyakorlatilag soha nem láttuk. A gyereknevelést skype-on intézte, és ahogy a nagyanyám meséli, úgy lépett le itthonról, hogy egyszer csak átvitt hozzájuk, hogy akkor mostantól náluk leszek, mert ő állást kapott külföldön. Nagyanyám szerint anyám egy szent, mert nélküle mind felfordulnánk a nagy szegénységtől, és egyetemre se mehetnék, meg persze a lakást is ő fizeti, ahol most vagyok.

De azért én ezt valahogy nagyon másként látom. Már nem vagyok gyerek, 19 éves vagyok, úgyhogy el merem mondani, hogy bár mindent neki köszönhetek, de nem tudom őt szeretni. Évekig még sírni se mertem, nehogy megtudja, és megharagudjon, és emiatt ne jöjjön haza. Ne tudd meg, mennyire vágytam rá, hogy egyszer csak megjelenjen, átöleljen, vagy csak hogy simán ott legyen velem, és azt érezzem, hogy szeret. A nagyszüleim meg a nagybátyám persze gondoskodtak rólam, de azért én mégiscsak árvának éreztem magamat. Folyton tanultam, mindenből tökéletes próbáltam lenni, hátha akkor visszajön. Valamiért az sosem merült fel, hogy én menjek ki hozzá. Valahogy azt is éreztem, az ő életébe én már nem tartozom bele.

Olyan is volt, körülbelül amikor hetedikes, nyolcadikos lehettem, és megjött az első vérzésem, hogy azt éreztem, na, itt van vége a történetnek, én ezt már nem bírom tovább. Nagyanyám nem akart nekem betétet meg tampont venni. Azt mondta, hogy a vatta a legjobb, ő is azt használta, anyám is azt használta, legyen jó nekem is. Írtam anyámnak e-mailt, hogy én szeretnék betétet használni, engedje meg. De akkor ő épp el volt tűnve. Csak hetekkel később reagált. Persze megengedte, meg minden, de én akkor, amikor ez ment, azt éreztem: szerzek valahonnan annyi gyógyszert, hogy elég legyen arra, hogy kinyírjam magamat. Nem akartam így élni tovább.

De aztán valahogy mégsem tettem meg. Utána viszont már azt éreztem, hogy nincs közöm anyámhoz. Idegen lett.”

-

Noha a hátrahagyás, elhagyás problémája Magyarországon még nem érint olyan sok gyereket, de egyre több ilyen eset van itthon is. A környező országokat nézve Romániában több mint 300 ezerre, Moldáviában mintegy 150 ezerre teszik azoknak a gyerekeknek a számát, akinek a szülei külföldön dolgoznak. A hátrahagyott gyerekek megrendítő történetei pedig időről-időre megjárják a sajtót is: 2013-ban Romániában három tizenéves testvér követett el öngyilkosságot; 2014-ben egy hétéves gyerek éhségsztrájkba kezdett, majd meghalt, miután a szülei külföldre mentek, és őt hátrahagyták az üres házban. Moldávia legszegényebb régióiban vannak falvak, ahol a gyerekek jó része a tanítónőjét tekinti az anyjának.

Míg a szülők és a felnőtt családtagok részéről leggyakrabban az hangzik el érvként, hogy az otthoni munkalehetőségek hiánya, és a rossz fizetések miatt nincs más esély a család fenntartására, és a gyerekekről való gondoskodásra, mint a külföldi munkavállalás, a gyerekek oldaláról ez igen sokszor érzelmi elhanyagolást jelent.

A kép meglehetősen összetett. Gyakran a hátrahagyott gyerekek is elismerik, hogy azért lehetnek tanulási, utazási és egyéb anyagi lehetőségeik, mert a szülők tőlük távol dolgoznak.

Az is nagyon sokat számít, hogy kire hagyja a szülő a gyereket, és ők mennyire tudják átvenni a szülői szerepeket. Azt azonban senki nem vitatja, hogy minden gyermek megküzd az elhagyás, a szülői magára hagyás, a távolság miatti elmagányosodás, és az ebből eredő kiszolgáltatottság, önvád érzésével.

A gazdasági migráció pozitív oldala csak akkor érvényesülhet igazán, ha a távollévő szülő folyamatosan törekszik a gyermekkel való kapcsolat fenntartására. És ha komolyan veszi, milyen hatalmas „érzelmi ára” van a távollétének.

Márpedig nagyon komolyan kell venni a hátrahagyás, elhagyás problémáját. A szülő és a környezet felelőssége ugyanis minden esetben fennáll.

A gyermekkel szembeni rossz bánásmódnak minősül, ha a szülő nem gondoskodik megfelelően a gyermekéről: és a gondoskodás nemcsak (sőt, elsősorban nem) az anyagi jóllétet jelenti, hanem a gyermek számára biztonságos, és érzelmileg megfelelő környezet biztosítását.

Nagyon fontos alapelve a gyermekvédelemnek, hogy a szülőség tanulható – nem szabad azonban azt sem elfelejteni, hogy szülővé nem attól válunk, ha gyermekünk születik, hanem attól, ahogyan a gyermekünkkel bánunk.

A gyerekek elég jól tudnak alkalmazkodni sokféle élethelyzethez. Ehhez azonban az kell, hogy ne kérdőjeleződjön meg bennük a szülő feléjük irányuló szeretete, törődése és gondoskodása. Ezt pedig sokszor a szomszéd szobából sem könnyű kinyilvánítani, hát még egy másik országból.

Dr. Gyurkó Szilvia