–

Nő vagyok, hetero vagyok, elvált vagyok, anya vagyok. Ez így mind együtt. Van három gyermekem, a legidősebb évek óta külföldön él. Sosem felejtem el a napot, mikor szorongva, aggodalommal teli szívvel útjára engedtem.

De menni akart, és én nem tehettem mást. Elengedtem. Itt nem lehet jövőt építeni, mondta. Vagy legalábbis nem olyat, amilyet ő szeretne.

Esténként online szerethettem, hallgathattam, hogy merre tart az élete. Féltettem, és ma is féltem. Hiszen lánygyerek, annyi minden történhet vele és én nem vagyok ott, hogy segítsek.

A kisebbik lányom meleg. Mindig is az volt, már egészen kicsinek is. Azt hiszed, hülye vagyok, mi? Nem, nem vagyok. Tényleg az volt. Ő nem azzal jött haza az oviból, hogy szerelmes Pistikébe, nem vett fel soha szoknyát, utálta a hosszú hajat, és a focit választotta, amikor sportolni kezdett. Mindig is tudtam, hogy ő különleges.

Így aztán, amikor 15 évesen elém állt, és közölte, hogy leszbikus, olyasmi frappáns választ adtam neki, hogy: Oké, tudom. Semmi meglepő nem volt a dologban. Büszke voltam rá, mennyire erős és bátor, hogy felvállalja magát.

Később is beszélgettünk róla. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, hiszen a miénk egy nagy és okos társadalom, ahol elfogadják a melegeket. Mert, ugye, fejlődünk, tele vagyunk empátiával, és egyébként is ez itt, kérem, a huszonegyedikszázad.

Aztán a középiskolában mégis bántották. Nem, nem a társai. Hanem a pedagógusok. Igaz, nem személy szerint őt, de hittan órán milliószor hallgatta végig, hogy milyen beteg is ő.

Hogy amit érez, és ahogy érez, az bűn. Sőt, maga a fertő. De nem adta fel.

Hitt a globálelfogadásban, hogy neki is helye van ebben a társadalomban. Én pedig napról napra erősítettem ezt benne.

És most szerelmes. Egy hasonlóan kedves, szép arcú, komoly gondolkodású lánykába. Terveik vannak. Családot szeretnének alapítani. Gyerekekkel, fehér léckerítéssel, kutyával a kertben. Amolyan hétköznapit. Én pedig mi mást tehetnék, mint bátorítom és biztosítom róla, hogy mindez simán lehetséges, hisz ők pont ugyanolyanok, mint Józsi és Kati a szomszédból. Fiatalok, szerelmesek, álmaik vannak, éreznek, és rájuk is épp ugyanaz a nap ragyog, mint bárkire ezen a bolygón.

És ő elhiszi. Miért ne tenné, hisz az anyja mondja.

Erre BUMM!!! A minap azt hallotta a rádióban, hogy neki ilyet nem lehet. Mert ő és a kedvese sosem lesznek igazi család. Hogy ők nem is igazi pár, csak amolyan izék, betegek. Nem házasodhatnak, gyerekről meg aztán ne is álmodozzanak, mert nekik azt aztán végképp nem jár.

Néz rám a lányom, és nem érti. Nem hiszi el, hogyan történhetett mindez. Én hazudtam neki, vagy ez az egész világ úgy, ahogy van hazug? És haragszik. Rám, az országra, magára.

Vagy ez csak egy rossz álom, amiből majd felébred, és akik megtiltják neki a boldogságot meggondolják magukat, és mindenki a keblére öleli?

Tartok tőle, hogy nem. Ott ahol ő „kormányszinten" betegnek számít, kevés esélyt látok a visszaútra. Ő pedig menni akar. Lépni, ahogy a nővére tette. El innen, messze. Ahol elfogadják, ahol lehet családja. Oda, ahol nem tudom mindennap magamhoz ölelni és megvédeni, mert ez a büdös nagy önérzettel rendelkező, hűdekeresztény ország kidobja magából. Nincs rá szükség, hacsak le nem mond az elfajzott elképzeléseiről.

Ő csomagol, én sírok. Már megint itt tartunk. Pár éven belül a második gyermekemnek inthetek búcsút a reptéren.

A második gyermekemet szerethetem online, mert neki, nekik itt tilos álmodozni, tilos szerelmesnek lenni, tilos családot alapítani, tilos élni.

Réka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/bluedog studio