„Három meztelen nimfa káromkodva fürdik a jéghideg patakban” – magyar napszámos fiatalok Nyugat-Európában

–

Ünnepelni az életet

Rita fekszik a cédrusfa alatt a függőágyban, véget ért a napi munka. Öt hete dolgozik egy La Rochepot melletti francia borászatban, és mint mondja, ez az eddigi legjobb munkája. Az első héten a kapálás nehéz volt ugyan, de most már csak a leveleket kell tépkedniük, hogy napfény érje a szőlőfürtöket. Ha most nem hívtam volna videochaten, valószínűleg szundítana egyet, mielőtt kezdődik a szokásos esti lazulás. Ilyenkor összegyűlik a csapat, együtt jógáznak, meditálnak, aztán előkerülnek a hangszerek, kapnak bort a gazdától. Van, amikor igazi dzsembori kerekedik.

„Ilyenkor ünnepeljük az életet. Hogy ezt a napot is kibírtuk” – mondja Rita, aki öt éve végez napszámos munkát külföldön, jelenleg ebből tartja fenn magát.

Korábban igazi városi lány volt, évente csak néhány hétre hagyta el a betondzsungelt, amikor a haverokkal stoppal járták a világot. Korábban a vendéglátásban dolgozott, szerette azt is, de egy ideje már nem találta a helyét. Álmodozott a vidéki, természetközeli életről, ám nem tudta, hogy bírná-e az ezzel járó kihívásokat. Kapóra jött, hogy egy ismerőse szüretelni indult Franciaországba, Rita és néhány haverja is csatlakozott.

„Nagyon vagánynak képzeltük magunkat, hogy ó, hát mi úgy leszedjük azt a szőlőt, hogy csak na! Kivettem két hét szabit, bepattantunk egy rozoga Fordba, és irány Franciaország. Hát, szörnyű volt, egyáltalán nem voltunk vagányok, iszonyatosan bénák voltunk. Nem kaptunk kaját, magunknak kellett főzni, nem volt szállás, sátorban aludtunk, a főnök állandóan ordibált velünk. A szőlőföldeken pedig nem helyes francia fiatalok dolgoztak, ahogy mi elképzeltük, hanem ordenáré, nagydarab bolgárok, akik nagyon gyorsan és brutálisan dolgoztak, és egyfolytában minket szidtak, hogy milyen lassúak vagyunk. Megesett, hogy sírtam, és végül a taknyomon csúsztam vissza Magyarországra. Mondtam, hogy oké, nekem ez nem való.”

Hamarosan mégis ismét a földeken találta magát. A Covid miatti lezárások idején ugyanis alig volt munkája, hónapok óta ült bezárva a lakásba. Mint kiderült, a földmunkások viszont szabadon mozoghatnak a kontinensen, hiszen a termést valakinek le kell szednie.

„Ez egy egészen másfajta élmény volt. Hatan mentünk ki egy ismerős camperjével, és később további magyarok csatlakoztak hozzánk, így lettünk végül tizenegyen. Rajtunk kívül lengyel és olasz punkok, illetve skót fiatalok voltak még ott.

Akkor jöttem rá, hogy kétféle szüretelő létezik: a kelet-európai szezonmunkás, aki családostul érkezik és mindent letarol, valamint a szintén kelet-, illetve dél-európai hippik és anarchisták, akik nem akarnak »rendes« munkát végezni, furgonban laknak, és a szüret kiváló lehetőség nekik, hogy egy kis pénzt keressenek.”

A munka végeztével nem akartak hazatérni, együtt maradt a magyar csapat, és közösen kerestek további munkalehetőségeket. Még négy szüreten vettek részt, közben egyre délebbre jutottak. Utolsó állomásuk Bordeaux volt, ahol aszúszőlőt szedtek, amelynek az a sajátossága, hogy meg kell várni, amíg a penész belepi a szőlőt. Megesett, hogy két nap munkát négy nap szünet követett, ilyenkor a francia vidéket járták, utaztak. A szüret helyén szállásuk nem volt, a közeli erdőben sátrakban laktak, patakban fürödtek. A helyi polgármester megengedte, hogy legalább tüzet rakhassanak, hiszen ekkor már jócskán benne jártak a novemberben.

„Esténként már csak három-öt fok volt, én mégis mindennap megfürödtem, mert utáltam azt a szőlőről leszálló penészes izét, ami befogta a kezemet és a ruhámat. A végén már annyira hideg volt, hogy nem akaródzott bemenni a vízbe, de csak rávettük magunkat. Éppen akkor futott el mellettünk egy francia férfi, aki majdnem orra esett, amikor látta, hogy három meztelen erdei nimfa magyarul káromkodva fürdik a patakban.”

Rita Franciaországban szőlőt, almát és babot, Írországban nárciszt, Dániában pedig epret szedett az elmúlt években. Idén nagyjából hét hónapot tölt majd munkával, ugyanis vett egy romos vályogházat, kell a pénz a felújításra. Ha elkészül a házzal, úgy számolja, hogy évi öt-hat hónap szezonmunkából meg fog tudni élni.

A faluban, ahová költözött, hozzá hasonló fiatalokból közösség alakult, van, akik tyúkokat tart, más növényeket termeszt, néhányan művészegyesület alapításán törik a fejüket. Ő a borkészítést leszámítva az elmúlt években szinte mindent megtanult a szőlőről. Tudja, hogy milyen munkákat kell elvégezni a különböző évszakokban.

Szeretné ezt a tudást más növényekkel kapcsolatban is elsajátítani. A városi lányból tehát időközben igazi vidéki lánnyá vált, szerinte a napszámosmunkának köszönhetően.

„Van, hogy az ember begőzöl, és ott akarja hagyni az egészet a francba. Én ilyenkor kihúzom magam, felnézek az égre, realizálom, hogy hol vagyok, azt, hogy oké, itt van felettem az ég, süt rám a nap, ez egy tök jó hely, néhány óra múlva végzek a munkával. A természetben megnyugszol, leáll a folyamatos pörgés körülötted – ezt nagyon szeretem.”

Rita dolgozott már együtt lengyel psytrance fesztivált szervező brigáddal, lakóautózó francia anarchistákkal, spanyol jógaoktatókkal és olasz feminista lányokkal, „akik valamiért úgy harcolnak a nők egyenjogoságáért, hogy folyamatosan meztelen felsőtesttel dolgoznak vagy ülnek az ebédlőasztalhoz”. Mókásnak tartja, hogy a szőlőt a méregdrága borokhoz – amiket később finom lelkű borszakértők kortyolgatnak – hozzá hasonló kelet-európai és mediterrán punkok szedik. Nem is akárhogy!

„A szezonmunkák királynője egyértelműen a szőlőszüret. Ha leszeded az utolsó almát vagy epret, senki nem tart neked díszvacsorát, maximum megveregetik a vállad, megkapod a pénzed, és au revoir! Mehetsz isten hírével. De a szőlőnél nem így van. Amikor véget ér a szüret, kijöttök az utolsó sorból, mindenki ordít, vízzel locsoljuk egymást, leveleket dobálunk, őrjöng a borász is. Vége! Beültök a szőlőlevelekkel teleaggatott kisbuszokba, és dudálva, ordítva végigmentek a falun, hogy mindenki tudja: megcsináltátok! Ezután díszvacsora és temérdek bor következik. A borász elégedett, mert most egy évig nem kell látnia ezt a hippi csürhét, ti is boldogok vagytok, mert kaptok bort, sok pénzt, és jövő évig a hátatok sem fáj. És mentek tovább.”

Akit a „normális élet” rémít meg

Rita és Viki néhány éve ismerkedtek meg egy francia szőlőszüret alkalmával, ma pedig már ugyanannak a faluközösségnek a tagjai. Viki szintén napszámosként dolgozik, évente kétszer másfél hónapot tölt külföldön. Azért „csak” ennyit, mert mellette mással is foglalkozik, több lábon áll. Eredeti végzettségét tekintve pedagógus, de nem helyezkedett el a szakmájában. Mint meséli, 2013-ban diplomázott, épp az oktatási reformok idején. Mire végzett, a szakja jóformán megszűnt, ő pedig ott állt, nem tudva, hogyan tovább. Az egyik tanára javasolta, hogy folytassa a tanulást és legyen kutató, ám ehhez nem sok kedvet érzett. „Egyébként is éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége” – mondja, és végül elhagyta a közoktatás süllyedő hajóját.

Hat évvel ezelőtt volt kint először eprezni Dániában, majd jött Skóciában az áfonyázás, Franciaországban a szőlőszüret, Németországban és Hollandiában pedig folyami hajón dolgozott. 2019 óta életvitelszerűen napszámos. Mellette szellemíróként tevékenykedik, általában tudományos publikációkon dolgozik, szakkönyveket lektorál. És: – meglepő fordulat – egy online szexshopban ügyfélszolgálatos. Ja, és képregényíró is, együtt dolgozik egy képregényrajzoló barátjával, akivel szintén egy közösségben élnek, és akivel váltásban végeznek napszámos munkát is. Amíg az egyikük külföldön van, addig a másik vigyáz a kutyákra, dolgozik a képregényen. Viki szerint ez érezhető a készülő mű „földszagúságán” is.

„A földeken sokszor csak a kezem dolgozik. Miközben metszem a szőlőt vagy szedem az epret, közben a fülemben szól az inspirációs soundtrack, fejben a képregényen dolgozom, jeleneteket pörgetek és tökéletesítek. Vagyis a kreatív munkát nem engedem el soha.”

Életmódját sokan nem értik, van, hogy ismerősök merő jó szándékból álláslehetőségekkel bombázzák. Igazi sikerként könyveli el, ha valakivel meg tudja értetni, hogy nem azért él így, mert muszáj, hanem mert neki ez így jó.

„Volt rendes civil, nyolcórás munkám is. De engem elképesztően megrémített az a gondolat, hogy bemegyek egy munkahelyre, ott vagyok nyolc órát, eltöltök ott hetente öt napot, aztán egyszer csak megöregszem. Projektekben szeretek dolgozni. Nekem egyszerűen jót tesz mentálisan, hogy tudom, hogy most jön másfél hónap, ami kőkemény lesz, de megcsinálom, és többet nem kell visszamennem. Vagy csak egy év múlva. Illetve itthon főleg szellemi, míg a szezonban kemény fizikai munkát végzek. A kettő így balanszba kerül.”

Számára a szezonmunka olyan, mint egy tánc koreográfiája, vagy mint egy zen buddhista elvonulás. „Egyetlen mozgásformát kell tökélyre fejlesztened, fizikailag a végletekig le vagy terhelve, az agyadat ki kell kapcsolnod. És ettől valahogy elkezded jobban érezni magad.”

Na persze ez nem mindig jön össze. A legrosszabb élménye eddig az volt, amikor Skóciában áfonyát szedett.

„Bár Skóciában voltunk, kiderült, hogy a birtokon senki sem beszél angolul, és ha mi nem beszélünk bolgárul vagy románul, akkor nem tudnak velünk mit kezdeni. Olyan szervezési problémák voltak, hogy az már súrolta a modern kori rabszolgatartás határát. Elvileg Skóciában vagy órabér, vagy teljesítménybér van. Ha órabérben vagy, akkor nem piszkálhatnak azért, hogy lassú vagy, ha teljesítménybérben, akkor pedig nem kötelezhetnek, hogy ott legyél a teljes munkaidőben. Ott viszont egy fura ötvözet volt, mert kötelező volt kilenc órát ott lennünk, és ha nem dolgoztunk elég gyorsan, akkor alig fizettek. Ráadásul a szállásért is elég nagy összeget vontak le a pénzünkből.” 

Ő is hamar rájött, hogy napszám és napszám között különbség van, és ma már rutinosan találja meg azokat a helyeket, ahol a hozzá hasonló „szabad szellemek” dolgoznak. A legjobb munkák híre szájról szájra terjed, vannak Facebook-csoportok, amelyekben megosztják egymással az infókat, tippeket. A legjobb, ha haver vagy a haver haverja ajánlja a munkát, és tud a farmerhez közvetlen elérhetőséget.

„Ha közvetlenül a farmhoz mész és az ottani gazdával beszélsz, akkor rendben van, viszont, ha van egy munkaközvetítő is, akkor valószínűleg ki fognak használni.”

Viki úgy érzi, hogy van még benne néhány idény, de nem a földekről fog nyugdíjba menni, már most „érzi a testét”. Ez nem törvényszerű, vannak, akik fizikálisan alkalmasabbak erre a fajta munkára, vagy megtanulják jól használni a testüket. Ismer olyan szezonmunkásokat, akik még 50-60 évesen is bírják.

Az viszont tény, hogy ez az életmód nem való mindenkinek. Szerinte fontos a kellő önismeret, a rugalmasság, hogy az ember bírja a monotonitást és az összezártságot. A földeken van ugyan elég tér, ám a szállások elég zsúfoltak. „Másfél hónapig jóformán egymás lábszagában élünk.” Terápiás jelleggel viszont bárkinek jó szívvel ajánlja, akinek van elég bátorsága belevágni.

Szerinte a legjobb ebben az életmódban az, hogy úgy utazhat, hogy közben még pénzt is keres. A legnagyobb nehézségként pedig ő is a mentális és fizikai megterhelést említi. „Megfigyeltük, hogy ebben van egy rendszer. Először jön a fizikai összeomlás a negyedik nap környékén. Ezt hívjuk negyedik napi gyásznak. A hetedik napi gyász az, amikor mentálisan omlasz össze. Végül van a huszonegyedik napi gyász, az igazi mélypont, amikor fizikálisan és mentálisan is kikészülsz. Ilyenkor már az is zavar, hogy a másik lélegzik. Megesett, hogy azért üvöltöttem egy sráccal, mert a közös konyhában a fazekamban főzött, és benne hagyta az ételt.”

Szabad élet – ha annak látod

Felvettem a kapcsolatot Rita egy másik hasonszőrű barátjával, Szilveszterrel is, aki szintén dolgozott korábban külföldön napszámosként. A Covid idején az ő furgonjával vágtak neki a fiatalok Franciaországnak. Ő is dolgozott szőlő- és almaszüreten, egyszer pedig hét hónapig volt birkapásztor Szardínián. Aztán magánéleti okokból mégis itthon telepedett le, jelenleg futárként dolgozik, de alkalmi bulimelóként még ma is kapható egy-egy szüretre. Idén például ismét útra kel. Hogy melyik volt az eddigi legnehezebb napszámos munkája? Nem volt ilyen. Mindegyiket szerette.

„Ennek a fajta munkának is megvannak a maga nehézségei, mint például a térd- vagy hátfájás, az ínhüvelygyulladás a metszőollótól, vagy a hajnali kelés a birkák miatt. De ezek annyira hozzátartoznak a dologhoz, mint lecsófőzéshez a könnyezés a hagymavágástól. Ám a lecsó élvezeti értékén ez csöppet sem változtat.”

Megkerestem a ZalaiZug blog íróját, Klaudiát is, hogy megtudjam, ő hogyan került a földekre. Mint kiderült, korábban a családjának voltak jószágai, ő maga pedig gyerekként szedett almát, meggyet, tört mákot is némi zsebpénzért cserébe, vagyis nem idegen számára a kétkezi munka. Egy évvel ezelőtt költözött el Szolnok vármegyéből Zalába egy 2500 négyzetméteres telekre. A célja az, hogy minél inkább önellátóvá váljon, illetve szeretne eladásra is termelni a későbbiekben. Sajnos a szomszéd földet nem sikerült megszereznie, így ez a terve jelenleg bizonytalan. Eredetileg kereskedelmi végzettsége van, korábban tíz évig dolgozott egy állatmenhelyen, és boltban eladóként, de a költözés óta főleg a megtakarításaiból élt, az utóbbi időben kezdett munkát keresni. Mivel az áruházi tempót sem lelkileg, sem fizikailag nem bírta, ezért döntött úgy, hogy napszámosnak áll, de szerinte csak ebből nem tudna megélni. Egyelőre kitart, igyekszik kialakítani egy önálló, független életet.

Négy ember, négy történet? Hogy mi a közös bennük? Talán az, hogy igyekeznek a maguk urai lenni, kerülik a monotonitást és a kötöttségeket. Na meg, amit mindegyikük említett: a szabadság iránti vágyuk. Aminek persze megvan a maga ára.

Rita ezt így fogalmazta meg:

„Nemrég jöttem rá, hogy többféleképpen el tudom mesélni ezt a történetet. Elmesélhetem úgy, hogy ez a szabadság allegóriája az életemben. Hogy utazom, kiválasztom, hogy hol szeretnék dolgozni. Hogy olyan munkát végzek, aminek számomra értelme van. Hogy a szabad ég alatt alszom, süt rám a nap, a kezeim között nő a szőlő. De elmesélhetem úgy is, hogy ez egy kőkemény munka, amihez nem kell szakképzettség, és amit ennyi pénzért az adott ország lakosai nem végeznének el.”

Vagyis a napszámos élet valóban egy boldog és szabad élet. Annak, aki képes annak látni. És könnyebb annak látni, ha az ember önként vállalta.

Iliás-Nagy Katalin