-

Öt éve még csak találgattam, vajon milyen lesz a ma négy és fél éves kisebbik lányom, Mimi szeme színe. Öt éve csak reméltem, hogy az a kis epizód a nagypapámnál csupán egy múló pillanat a kórházi falak között, hisz ő sosem beteg, sőt: hajlott kora ellenére fára mászik, mozgó vonatról ugrál le, de még a világot is képes a nyakába venni, és átrepüli a földgolyót, hogy az Ausztráliában élő nővérét meglátogassa.

Öt éve azt hittem, hogy ők még találkoznak, mert lesz egy szelet az időben, mikor mindketten itt vannak, és alkalmuk nyílik megismerni egymást.

Másképp alakult, a pici lefelé igyekezett hozzánk, a nagypapám fölfelé tartott a nagymamámhoz. Öt éve, hogy útjára engedtük őt, nem sokkal Mimi születése előtt. Ráadásul akkor, várandósan nem voltam biztos abban, hogy rázúdíthatom Lolára, a nagyobbik lányomra a rideg valóságot. Nem tudtam eldönteni, van-e jogom hozzá, hogy elszomorítsam, vagy van-e jogom ahhoz, hogy „megkíméljem", eltitkoljam előle, amit előbb-utóbb úgyis megtud? Úgy döntöttem, hogy csukott szemmel ugrom. És ahogy azóta is sokszor gyerekként ő(k) teszi(k): ismét tanított nekem valamit.

2011. március 9. Szívem szerint csendben autóztam volna Lola balettórájáról hazafelé jövet. Nem volt kedvem beszélgetni. Én már tudtam, hogy elment, hogy többé nem szorongathatom a selymes péklapát kezét, hogy nem látom csillogó szemmel cukorkás papírt zörgetni, vagy ahogy a nap a még mindig markáns, barázdás arcát simogatja, mikor a kertben üldögél. Nem hallom mostantól mesét olvasni az unokájának, minthogy azt sem, ahogy felderülő arccal üdvözöl, mikor belépek az ajtón, hogy „Évikééém!". Azt már tudtam, hogy nincs többé „Tatus", de azt nem, hogy vezessem föl Lolának. Nem tudtam, megmondjam-e neki, megmondhatom-e neki egyáltalán. Hiszen olyan kicsi még…

Szokás szerint barkochbáztunk a hazafelé vezető úton, pedig nem voltam játékos kedvemben. Az esti dugóban araszolva ólomlábakon lépdeltek a percek, és nekem egyre nehezebb volt visszatartani a könnyeimet, miközben cikáztak a gondolataim, pedig addigra már rendesen kibőgtem magam. Lola érezte, hogy valami nem kerek, és egyszer csak megkérdezte: Mi a baj, anya? Egy darabig tartottam magam, csak noszogattam az óra mutatóját, hogy mielőbb hazaérjünk, és jöjjön a nagyobb légtér, mint felmentő sereg, addig meg megnyugtatom azzal, hogy Kicsi vagy még, úgysem értheted. Nem is tudom, miben reménykedtem. Hogy megúszom? Vagy hogy később könnyebb lesz? De sem a tér, sem az idő nem felmentő sereg. A gyerekeket nem lehet megvezetni.

És különben is: mi az, hogy nem értené meg?! Miért ne értené meg?! Miért becsülöm alá ezt a kislányt, aki még soha egy helyzetben sem bizonyult kevésnek azokhoz a felnőttnek hitt gondolatokhoz, amelyekbe beavatjuk?

Én következtem. A hangya volt az aktuális feladványom. Azt kérdezte, veszélyes-e az a bizonyos állat. „Van olyan fajtája" – válaszoltam. Mire diadalittasan felkiáltott: „Tudom, melyik veszélyes: a tűzhangya, mert ha hozzáér valaki, azt megcsípi, és meghalhat!” Úgy éreztem, most vagy soha. Idétlen egy átkötés, de valahogy témánál vagyunk. Így hát mikor beálltam a garázsba, még járó motor mellett hátrafordultam, a két kis kezét megfogtam... és belevágtam.

– Manócska, mondanom kell valamit... Kerekedett a kis szeme. Nagy levegőt vettem, folytattam. – Biztos emlékszel, hogy mikor most Békéscsabán voltunk a Nagyiéknál, a Dédi kórházban volt. Ő felderült arccal visszakérdezett:

– Igen. És kijött már?

– Nem, kicsim, nem jött ki… És már nem is fog… – Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. – Elaludt… Örök álomra szenderült.

Ő táguló pupillákkal, legörbülő szájjal, elcsukló hangon csak annyit kérdezett:

– Meghalt?

Akkor már mindketten sírtunk:

– Igen, kicsim.

– És már soha többé nem nyitja ki a szemét? – hüppögött.

– Nem, cicám. Itt a Földön nem, mert fölment a mennyekbe, ahol most egy felhőn ülve lóbálja a lábát, és mosolyogva néz le ránk.

Lola zokogott. Én is. Az ölembe vettem, és sírva meséltem neki tovább:

– Tudod, mit csinálunk majd? – Rázta a fejét, miközben potyogtak a könnyei. – Rajzolj valami szépet egy picike papírra a Dédinek. Én is írok neki egy üzenetet. Azt belebújtatjuk egy léggömbbe, felfújjuk, hogy tudjon szállni, majd „te is szájfény, én is szájfény", adunk a léggömbre egy-egy nagy puszit, ráírjuk, hogy Dédinek nagy szeretettel, és fölengedjük. A lufi pedig felszáll egészen addig a felhőig, ahol a dédi ül, így biztosan megkapja az üzenetünket.

– Jó – mondta Lola. – És most már soha többé nem találkozunk, nem beszélünk vele?

– Nem, kicsim – válaszoltam, a szűnni nem akaró könnyeit törölgetve. De bármikor üzenni akarsz neki valamit, így megteheted, vagy csak simán beszélhetsz is hozzá. Ő mindent lát és mindent hall: látni fogja, milyen szépen balettozol, milyen ügyesen úszol, milyen csodálatos nagylánnyá cseperedsz majd, és föntről mindvégig vigyázni fog rád.

Csak bőgtem és bőgtem és bőgtem...

– Az jó lesz – mondta, de nem apadt el a szeméből ömlő könnypatak. – Anya, én most borzasztóan szomorú vagyok!

– Tudom, kicsim. Mindenki nagyon szomorú most. De mondok még valamit: a dédi tovább él. Tudod hol? Itt, a kis szívedben.

Rátettem a kalapáló szívére a kezem, miközben nekem is záporoztak a könnyeim. Ő az enyémre tette azt a kicsi kezét. Magamhoz húztam, ő belebújt a kabátomba, és csendben sírdogáltunk egy percig. Ez volt a mi gyászpillanatunk. Aztán fölültettem, és csak annyit mondtam neki, mielőtt kiszálltunk a kocsiból:

– Cicám, szeretnéd sokáig őrizni a dédit az emlékeidben?

– Igen! – jött az azonnali válasz.

– Akkor a legutóbb készült képekből egyet-kettőt kiteszünk a szobádba – ajánlottam.

– Az összeset – mondta ő ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig egy bólintással nyugtáztam, így lesz.

Fél órát beszélgettünk összesen, miközben egyszer jobban, másszor kevésbé küzdöttünk a könnyeinkkel, utat engedve a fájdalomnak, hadd áradjon. Megdöbbentett, hogy ez az apró teremtés mennyi értelemmel és érzelemmel reagál a halál őt is érintő hírére.

Sokan, amikor megszületik a gyermekünk, előre végiggondolunk dolgokat. Elméleteket gyártunk, hogy majd egy adott helyzetben hogyan fogunk reagálni, mit akarunk tanítani a fiainknak, lányainknak, többször beülünk a saját képzeletbeli szülőszimulátorunkba.

Aztán jön az éles helyzet... minden ott és akkor dől el.

Lolát kétéves kora óta foglalkoztatta az élet és a halál témája, gyermeki ártatlansággal  kérdezett, beszélgetett róla. Furcsálltuk is, kényelmetlen is volt, aztán felülemelkedtünk a magunk korlátain, és kielégítettük a kíváncsiságát. Azóta született egy Mimink is, akinek hasonlóan természetes és gyakori volt ez a téma szinte onnantól kezdve, hogy beszélni tudott. Öreg lélek minden gyerek, tele bölcsességgel, akik már most tudják, hogy mindeközben velünk is megértetik: a halál ugyan szomorú, de teljesen természetes velejárója az életünknek, akár a születés, és felesleges tabuként kezelni. Kellő finomsággal erről is, mint minden másról érdemes beszélni, hiszen a létünk része, kikerülhetetlen.

Mi úgy döntöttünk, megadjuk a kislányunknak is az esélyt, hogy elgyászolja a dédpapáját az ő halála napján. Engedtük elengedni. Ő meg is tette. Megértette, megélte, úgy hatott rá, ahogy hatnia kellett: mélyen, megrázóan. Aztán nem sokkal később már mosolygott. Aznap este lefekvés után még átkiabált a szobájából:

– Anya, én azt kívánom neked, hogy ma a dédivel álmodj.

Elszorult torokkal kipréseltem magamból:

– Én is neked, kicsim!

– Anya, most könnyes a szemed? Nekem már nem...

…és elaludt.

Bezzegh Éva

A képen Lola és Tata szerepel. A fotó a szerző tulajdona.