-

Szia, Apu!

Tudom, nálad már nincs idő. Talán itt sem… és mégis az idő a legnagyobb gyógyító.

Eltelt két év, és már nem rándul (annyira) görcsbe a gyomrom, ha áthalad a villamos a 32-esek terén. Már nem szorul (annyira) ökölbe a kezem, ha meglátok egy szirénázó autót „transzplantációs vérszállítás” felirattal. Most is utálok kórházba menni, temetőbe szintén, na, de ki nem utálja ezeket? Eltelt két év, és már tudok arra a transzplantációs klinikán töltött időszakra is úgy gondolni néha, hogy az is egy kaland volt. Már nem az jut eszembe, hogy nincs többet apukám, mert ez egy masszív hülyeség. Veled kapcsolatban tanultam meg például, hogy tényleg nem kellenek fényképek. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy nem kell neki fotó rólam, hogy pontosan lássa maga előtt minden porcikámat, mert az minden részletében ott van a fejében... minden pillanatban. És tényleg. Nem kell minden nap látnom téged, hogy tudjam, velem vagy.

Van egy kép, amiről soha nem készült fotó, mégis itt van előttem olyan élesen mintha most látnám. Mert nem „csak” egy kép. Egy egész életnyi üzenet. Két éve, február 13-a óta nem láttalak. Előtte is jó hosszú ideig csak az intenzíven fekve, csövekkel meg gépekkel körbevéve, és már nem nagyon voltál itt, pihentél. De pár nappal február 13-a előtt, épp én ültem bent nálad, anyu is kiment pár percre, belém égett egy kép egy életre. Mert akkor felébredtél, kinyitottad a szemed. És én azt mondtam, hogy: „szia, Apu!". És mosolyogtam. Te rám néztél, és olyan nagyon „apusan" visszamosolyogtál. Az egész pár másodperc volt csak. Kinyitottad a szemed, megláttál, mosolyogtál... és visszacsuktad.

És ott, akkor, abban minden benne volt az elkövetkező 30-40-50 évre – amennyi adatik. Abban a pillanatban, abban a mosolyban ott volt, hogy köszönöd.

És hogy nagyon büszke vagy, bár mondani nem szoktad, mert nem vagy a szavak embere, de mindig büszke voltál, és mindig büszke leszel rám. Hogy bármi gond van, bármi jó történik, bármit csinálok, legyek benne biztos, hogy figyelsz, és mondod a szokásos véleményed, és én azt mindig hallani fogom belülről. És mindig úgy csináljam ezután is, ahogy eddig, csakis szívből, őszintén, tisztességgel, mert így tanultam tőled. Meg irtó nagy kitartással. Esetleg néha kicsit kevesebb makacssággal. De akár lehetek makacs is, mert így szeretsz. Mondta a szemed, hogy ne sírjak, mert nem maradok egyedül. Miattad se, meg azok miatt se, akik mindig itt lesznek mellettem, mert szeretnek. Nem helyetted. Melletted. Azt is mondta a szemed, hogy én vagyok a legszebb, legokosabb lányod. Meg persze a húgaim, de ők most épp nincsenek bent. Egyébként pedig vigyázzak rájuk. Anyu úgyis vigyáz magára, ne én legyek a családfő, az mindig te leszel. Azt is mondta a szemed, hogy ne haragudjak rád, te nem feladod, olyat mi sose szoktunk, csak tudod, hogy ez így most jobb lesz, de nagyon szeretsz.

És én ezt mind viszem magammal, és a szemed, a mosolyod, az a pár másodperc elég volt, hogy már én is tudjam: nem kellenek fotók, állandó fizikai jelenlét. Persze a fél karomat – jó, nem a felét, az egészet vagy mindkettőt – adnám, csak hadd lássalak, halljalak újra tíz percre, de igazából így is oké. Te (is) én vagyok. A szemed, az utolsó mosolyod a szememben. Egy életnyi üzenettel.

Anita