–

A feneketlen kút

„Mit kerestek ti még otthon? Minden rendes ember eljár már dolgozni!” – írja le, és miután kitette az utolsó felkiáltójelet, kattintja az entert. Agya prefrontális kérgének neurotranszmitterei felizzanak, amygdalája aktivizálódik, jutalmazó központja intenzív büszkeséggel tölti ki a rendelkezésére álló mentális teret. Állát alig láthatóan, de mégis jelentőségteljesen felszegi, gép előtt görnyedő gerincoszlopát kihúzza egy pillanatra. Kommentelésbe belefeszült nyakához nyúl, és masszíroz rajta néhányat. Megmondta, hátradől.

Hirtelen kikerekedik a világ; jól érzi magát. Erkölcsileg, intellektuálisan magasabb rendű. Fizikailag erősebb. Sőt, egy picit szebb is. Onnantól fogva egész nap ezt az érzést keresi.

Amikor újabb tartalmak alá pötyögi be sértő bátran karakteres mondatait, cinizmusba mártott személyeskedő megjegyzéseit karcos véleményét. Ezt keresi akkor is, amikor a nap folyamán többször visszatér az eredeti bejegyzéséhez, hogy megszámolja rajta a lájkokat, ellenőrizze a rá érkezett felháborodott vagy épp támogató válaszokat. Ezt keresi, amikor moderál. Amikor viszontválaszol. Szavai nyilvánosságot leltek, és a figyelem tovább stimulálja agyának illetékes területeit. Mondataiban elszórt emotikonjainak sűrűsége egyenes arányban áll a stimulus erősségével.

De vándorunk szomja feneketlen kút. Minél többet önt bele, hübrisze annál jobban követelőzik.

Mert az amygdala nem pihen. A nucleus accumbens emeli a tétet. Bekapcsolnak a büszkeség „társérzetei”; a szégyen és a bűntudat, és tovább aktivizálják a jutalomközpontot. Emelkedik a hőmérséklet, már a szervi bőrt égeti a láng. A fény mögötti árnyék lassan növekszik, falatonként kebelezi be az elégedettséget, a pillanatnyi boldogságot, kúszik vissza a nyaki feszülés, görnyed a gerinc, amíg végül megint mindent elborít a sötétség.

A vándornak ezen a ponton már esélye sincs a saját agyműködésével szemben. Teljes kontrollvesztés. Porhüvelye puszta médium, amely nem tesz mást, mint öntudatlanul átengedi magán és a külvilágba fecskendezi a fentről diktált érzést. Újabb bejegyzések születnek, újabb kommentek, újabb válaszok és viszontválaszok, emojik és upvote-ok.

Transzállapotban lüktet az úgynevezett diskurzus. Önmagával.

Szinte bárhová nézek, ezt látom. Nem így jó ez a mondat, hanem így: bárhová nézek, látom ezt. (Mert, persze, nem csak ezt. De most erről írok.) És már nem kell hozzá virtuális tér, lekerült az avatar, okafogyottá vált az álprofil, megy minden arccal, névvel. Nem csak a virtuális térben. Kint az utcán. Maszkban és maszk nélkül. Vonulva. Kiabálva. Bicikliről leszólva, autóból kihajolva. Négy fal között, az asszony/férj felé vakkantva. Vagy épp tüntetőleg némán. Gyereknek mennydörögve. Bajusz alatt megjegyzést téve. Félhangosan. Pulpitusról mikrofonba szólva. Parlamenti padsorban szónokolva. Véleményrovatban fröcsögve. Műsordíszletben nevetgélve. 

Büszkén. Egyszer élünk, de akkor sem biztos. 

„Az én szemszögemből csodásan szabad gyerekkorom volt, de azt nem értem, a szüleim hogy élték túl ép ésszel ezt az időszakot”

WMN Life – 2020. május 31. – FB

Fight or flight

Nem tudom, mikor csúsztunk szét ennyire. Demagóg és kevésbé demagóg elméletek sora foglalkozik azzal, hogy ki és mivel húzta ki a  dugót a palack szájából, és szabadította rá az erőszakot a világra. Úgy érzem, ma már felesleges egy bizonyos pillanatot és egy biozonyos kezet keresni. Annál is inkább, mivel a felelős keresése már a nagyítás része; maga a hőemelkedés. Végzetes megosztottságunk alapja.

És a jelenség nem koronaspecifikus. Még csak a nagyítót sem a járvány adta a kezünkbe, fogtuk már a nyelét réges-régen. Az elmúlt hónapok legföljebb csak saját magunkra irányították a lencsét, hogy a négyszáz fokos szikra egészen biztosan minket lobbantson be.

Tény, hogy pandémia hatására a szorongás beszállt a hőtermelésbe. Ahogy Al Ghaoui Hesna barátom mondta néhány évvel ezelőtti előadásán: 

„a szorongás nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával”. A jövőre vetített pusztító félelem.  

Míg a félelem erőforrás, amelyet meg lehet tanulni kezelni és jól használni, addig a szorongás destabilizál, mérgez, időben elhúzódik és az új koronavírusnál is könnyebben terjed testen belül és azon kívül is.

A biztonságérzet- és a kontroll elvesztése, a minden irányból érkező félelemterhes, sokszor egymásnak ellentmondó hírek, az eddigi életünkben példátlan általános ismerethiány és a kiszámíthatatlan gazdasági-egzisztenciális környezet hatására egész társadalmak váltak egy, a pszichiátriában generalizált szorongásos zavar (GAD) néven illetett betegség áldozatává.

Ilyenkor a viselkedés kétpólusúvá válik; fight or flight. Harcolj vagy menekülj.

Amikor mindenre szorongással reagálsz. Felcsattansz, túlzol, rákiabálsz, odakommentelsz, ha nem tetszik valami, álhírt kiáltasz, tudósokat hülyézel le, jól  megmondod neki, megrángatod, üvöltve küldöd be a szobájába, körmödet az öklödbe mélyeszted, öklödet az ajtófélfába, nem hallasz mást, csak magadat, lüktet az ütőér a halántékodban. Harcolsz. Vagy elhallgatsz, elharapod a mondatod végét, nem kérdezel vissza, szemet hunysz, halasztgatsz, felmentést adsz, megmagyarázod, hogy mennyire jól vagy, minden rendben, milyen jó is ez az egész valójában, hárítasz. Menekülsz. Szinte mindannyian ebben vagyunk.

És akkor mi van?

Talán most csóválod a fejed, hogy te nem – és még az is lehet, hogy igazad van, tényleg kivétel vagy. Vagy előrébb tartasz. Ebben az esetben örülök a lelki békédnek, szuper, hogy már eljutottál idáig.

Mi még úton vagyunk. Jót tesz az önvizsgálat, ha megértjük magunkat és nevén nevezzük a dolgokat. Segít kontrollálni a saját negatív érzéseinket, a dühöt, a szégyent, a szomorúságot (sőt, fájdalmat), amit egy-egy mérgező mondat okoz bennünk. Segít szétválasztani a félelmet a fantáziától, megtartani az előbbit, elindulni felé és elengedni az utóbbit.

A fönti kommentre nem válaszoltam a Facebookon. Pedig nekem is van amygdalám, prefrontális agykérgem és jutalmazóközpontom. Fájt az odavetett számonkérés, rettentően igazságtalannak éreztem, és óriási volt a kísértés az önigazolásra. Még most is az; ide például egy olyan mondatot írtam eredetileg, ami megvilágítja annak hátterét, hogy mit csináltunk az elmúlt hónapokban, és miért fokozatosan megyünk vissza a szerkesztőségbe. Kitöröltem. Elfordítottam a nagyítómat, nem hagyom, hogy lángra lobbantson a szikra.

Értelek téged, kedves embertársam, és ez segít. Megértem a dühödet. A szégyenedet, a bűntudatodat és a büszkeségedet. 

Nem tudom, hogy holnap is képes leszek-e rá. Mert kényelmesebb harcolni vagy menekülni. Dühösnek lenni. Állati hosszú, finomhangolt folyamat ez a személyiségfejlődés. És néha rohadtul nincs kedvem hozzá. De igyekszem. Én most itt tartok.

D. Tóth Kriszta