-

Sétálok hazafelé. Szeretem ezt az emelkedős utcát, mert dolgozik az izom, és vele együtt az agyam is. A fél életemet végiggondoltam már ebben az utcában, pedig csak pár hónapja lakom erre.

Megint azon rágom magam, miért vágyódom valami után, ami nekem összességében inkább rossz volt, és miért vagyok közömbös valami iránt, ami összességében jó nekem? Aztán történik valami, ami olyan, mint egy csodapillanat. Amikor egy fiú és egy lány (vagy férfi és nő) egymás felé megy az utcán, észreveszik egymást, a fiú kihúzza magát, a lány nőiesen, kacéran lépked. Elmennek egymás mellett. A fiú bátran, a lány félve, de ugyanabban a pillanatban néznek egymásra…

Borzongás. Olyan, ami napokig nyugtalanít, imádom. Pont ez történt az előttem gyalogló lánnyal, és a szemből jövő, helyes fiúval.

Annyira átélem azt a jó fajta feszültséget közöttük, hogy zavarba jövök. Azt érzem, feleslegesen vagyok abban az utcában, semmi keresnivalóm nincs most ott.

Csak én látom, hogy a fiú, mielőtt belép a ház bejáratán, visszafordul a lány után, kicsit tétovázik, de végül bemegy. Majd a lány, pont ebben a pillanatban megáll a zebránál, holott nem jön semmi, és határozottan visszafordul a fiú hűlt helyét nézve. Nyújtogatja a nyakát: hol járhat az a fiú? Nem látja, továbbmegy.

Nem látták, hogy mindketten vették a lapot, és abban a tizenöt másodpercben felszikrázott köztük valami. Nem látták, hogy a másik is megfordult. Én láttam, de kinek... és mit kellett volna mondanom...

Ott történt, a szemem előtt, tizenöt másodperc alatt egy aprócska csoda. Hazáig azon agyaltam, miért van az, hogy akikkel igazából történik, nem is tudnak róla. Szóval simán elmehet az élet a búsba!

A felesleges szemtanú

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/bbernard