–

Hadd kérdezzek tőled valamit. Mondjuk, kiírod Facebookra, hogy felvettek az álomegyetemedre. Kinek szánod a hírt, és miért akarod elmondani?

El akarod újságolni az ismerőseidnek, hogy milyen csodálatos dolog történt veled, gondolom. Ez eddig ártalmatlan vágy, hiszen minél többen osztoznak az örömünkben, annál teljesebb az pillanat – legalábbis elméletben. Belegondoltál a poszt megírásakor, hogy valójában kikkel akartad közölni a jó hírt? Ha a barátaiddal, a családoddal, a szeretteiddel, azt nyilván élőben, telefonon vagy személyes csetben már megtetted. A potenciális munkáltatóidnak akarod megmutatni, hogy fejlődsz, haladsz és alkalmas vagy a figyelmükre? Erre ott a LinkedIn. Kinek szól tehát a poszt valójában? A volt osztálytársaidnak? A volt csoporttársaidnak? A tanáraidnak? Az exednek? Az exed új barátnőjének?

Azoknak, akikkel bár nem beszélsz már, mégis szeretnéd, hogy tudják, jól megy a sorod?

Tegyük fel, hogy én vagyok az exed új barátnője. Vagy én vagyok a volt munkatársad. Mondjuk, hogy én vagyok az az általános iskolai osztálytárs, aki folyton árulkodott rólad a tanárnak, és buta pletykákat terjesztett a hátad mögött. Elérted a célod: a posztot feldobta a Facebook, most már tudom, hogy bejutottál egy király egyetemre, amire vágytál. Mit érzek én emiatt?

a) Semmit, mert már alig gondolok rád, és tulajdonképpen teljesen mindegy nekem, hogy az életed hogyan alakult azóta, hogy nem találkozunk.

b) Örülök a sikerednek, mert kedvellek, vagy mert olyan kiegyensúlyozott és boldog vagyok, hogy nem okoz gondot fél-idegenek/régi ismerősök munkájának gyümölcsét ünnepelni. Bárcsak mindennap kapnék egy ilyen pozitív hírt, ami megerősít abban, hogy az élet szép, és az álmok valóra válnak!

c) Rosszul érzem magam. Összehasonlítom az életem a tiéddel, az én sikeremet a tiéddel. Mindenképpen rosszul jövök ki ebből az összehasonlításból, mert ha úgy értékelem, hogy még így sem érhetsz fel hozzám, akkor tápláltam kicsit az egómat, és erősítettem a szorongásomat, miszerint rossz ember vagyok, hogy ilyen gondolataim támadnak a posztod kapcsán (holott örülnöm kellene neki, vagy legalábbis semlegesnek maradnom). Ha viszont arra jutok, hogy te sokkal sikeresebb és boldogabb vagy nálam, akkor hirtelen minden motivációm és önbizalmam elszáll, és legalább három napot kell várnom, mire visszatér a bátorságom, és megint képes vagyok harcolni az álmaimért.

Tegyük a kezünket a szívünkre, hányan vagyunk, akik, amikor az ismerőseink szakmai sikereit, vagy boldog magánéleti pillanatait látjuk a hírfolyamban, a b), opciót választjuk? Az igazi önzetlen örömöt, amit a másik boldogsága ébreszt bennünk.

Nem az van, hogy legtöbbször vagy nem igazán érdekel minket az adott tartalom, vagy valamilyen módon nyomasztó érzés kerít minket a hatalmába miatta? Nem éreztük már magunkat számtalanszor szerencsétlennek, magányosnak és bénának a többiek nevetős és boldog képeit látva? Én igen.

Ismerem a közhelyet: az Instagram-reggeliktől és photoshoppolt képektől szegénynek és csúnyának érezzük magukat, és erről az influenszerek tehetnek. De valóban ez a helyzet?

Idegen emberek vannak ránk akkora hatással, hogy mindig, amikor megnyitjuk valamelyik közösségi platform alkalmazását, egy kicsit kevesebbnek érezzük magunkat?

Én úgy gondolom, hogy mi bántjuk kicsit egymást minden alkalommal, amikor nem mondjuk el a teljes történetet. A hírfolyam a saját valóságshow-epizódjainkból áll. Manapság már mindenki a saját PR-menedzsere, konstruálja az online személyiségét, az önkifejezésének eszközévé teszi. Tehát mindannyian influenszerek vagyunk, és ezerszer erősebb a hatásunk is, mint egy több százezer követős oldalnak, hiszen mi – a híresekkel ellentétben – a közvetlen környezetünk véleményét befolyásoljuk.

Ha én azt akarom, hogy az a pár száz ember, akit személyesen ismerek, és akinek ténylegesen köze van az életemhez, jól érezze magát tőlem, inspirált és kiegyensúlyozott hete legyen, akkor biztos, hogy minden tartalommal építeni akarom őket. Semmi olyat nem osztok meg, ami kizárólag önigazolás és „egoboost”: amikor megosztok egy örömhírt, az oda vezető fáradságos és nehéz utat is megosztom. Mert ha úgy ítélem meg, hogy a jó oldalamhoz, az életem jó pillanataihoz közük van, akkor el kell fogadnom, hogy a másik oldal is rájuk tartozik. Vagy dönthetek úgy, hogy egyik részemet sem osztom meg velük, és ez is rendben van.

De felelős vagyok minden egyes ismerősömért, akit informálok, akinek az idejére és a figyelmére igényt tartok. Felelős vagyok a mondandómért.

Nincs rendben, ahogy mindenáron próbáljuk magunkat győztesnek beállítani. Mert nem csak a többieket, magunkat is bántjuk ezekkel a hamisan tökéletes kiírásokkal és fotókkal. Azt hisszük, hogy erre van szükség, hogy elismerjenek minket. Pedig mennyivel inkább fognak szeretni, támogatni és biztatni a barátaink és ismerőseink, ha őszinték vagyunk hozzájuk, ha felvállaljuk a nehézségeinket? Mennyivel bátrabbak és egészségesebbek lennénk, ha gyakrabban vetnénk számot úgy igazán az életünkkel? Akár mindenki előtt, ha már így alakult?

Nekem ez az év a "Maradj hangos" mantra jegyében fog telni, minden tökéletlenséget könyörtelen őszinteséggel vállalva és kiteregetve, és a hibáimmal együtt nagyon szeretve magam. A hangoskodás felszabadítò erejéről írok épp cikket, itt az alapanyag. Kezdem én, kommentben lehet folytatni, ha bevállalod! ⭐Másfél hònapja nem takarìtottam, figyelmetlenségre, rendetlenségre és lustaságra nagyon hajlamos, minden projektbe szerelmes aztán meg nem tùl kitartò arc vagyok. Függőségeket ùgy szedek fel, mintha elő lenne írva, folyton másokhoz hasonlítom magam és hülyeségeken sértődöm meg. Na ezek a dolgok lesznek idén legyőzve, fejlesztve, megoldva. Te jössz.

A Na, szorongj ide nekem című posztommal az volt a célom, hogy én is, és mások is elkezdjünk őszintén beszélni a hibáinkról, úgy, hogy közben nem bántjuk, és nem ítéljük el magunkat. Érdemes belenézni a kommentáradatba, mennyi fantasztikusan okos és csodálatos ember kínozza magát mások miatt.

„Hajlamos vagyok túlpörögni és nagyon elhivatottnak gondolni magam, miközben belül egy lelki roncs vagyok. Nehezemre esik elfogadni, ha valaki nem kedvel, és mindig attól rettegek, hogy kibeszélnek a hátam mögött. Néha nagyon magabiztosnak gondolom magam, majd napokig ki sem szeretnék menni a fényre.”

„Szeretnék rájönni, hogy a kapcsolat káros, amiben vagyok, vagy én vagyok káros magamra.”

„Én sem tudok nemet mondani, próbálom kikerülni inkább a választ. Nagy lendülettel vágok bele mindenbe, majd feladom vagy megunom. Sokszor szorongok random dolgoktól. Addig halasztok dolgokat, hogy már késő (akár számlák befizetése is). Nagyon ragaszkodom, már-már megszállottan emberekhez, ennek ellenére sem nagyon mutatok feléjük túl mély érzelmeket, maximum, ha olyanom van, minden titkom magamtól kitálalom. Nem tudok elengedni, sem felejteni, végképp nem tudok megbocsájtani, de konfliktuskerülő vagyok, szóval simán eljátszom, hogy minden oké, míg nem robbanok. Lusta vagyok. Néha felkelni sincs kedvem. Annyi tervem van, hogy egybe sem kezdek bele, sosem tudom, melyikkel kezdjem.”

„Abba kéne hagyni a halogatást… De ezt is halogatom.”

„Sosem vagyok megelégedve a külsőmmel, állandóan a hibáimat látom, kövérnek érzem magam, és igazából nem tudok magamon olyan testrészt vagy bármit mondani, amit szépnek látok. Plusz nagyon nehezen viselem, ha valaki nem kedvel, ezért emberfeletti erővel próbálok mindenkinek megfelelni.”

Carissa Potter Carlson Instagram-bejegyzése * Jan 11., 2020, időpont: 6:54 (UTC időzóna szerint)

Azt hiszed, csak te halogatsz állandóan? Hát tudd meg, hogy még csak nem is találkoztam soha olyan emberrel, akinek ne lennének emiatt szorongásai. Azt hiszed, csak neked okoz problémát az, hogy megéld a pillanatot? Hogy csak te érzed magad szerethetetlennek néha? Hogy csak neked vannak rémálmaid? Hogy csak téged utasítottak el annyiszor?

Tudd meg, hogy semmi baj veled. Hogy nagyszerű vagy, és nincs hibád, ami végzetes lenne, amit ne lehetne kijavítani, amit ne lehetne meggyógyítani. Rendben vagy, vagy ha nem, hát rendben leszel.

És ehhez az első lépés az, hogy szeresd és vállald magad, úgy ahogy vagy. Oszd meg továbbra is a szépséges reggelidet, oszd meg az edzős képedet, oszd meg az örömhíreidet, csak tudd, hogy nem ez az, ami miatt jobban fognak szeretni. Ami miatt te jobban szereted majd magad.

A jó tartalom inspirál. Elgondolkodtat. Gyógyít.

A jó tartalom belőled jön. A teljes történeted vagy. Egy zseniális történet.

Kemény Gabriella

Kiemelt kép: Unsplash/Zulmaury Saavedra