Pedofil, efebofil... elkövető

„Védjük meg a gyerekeinket” – harsogja a média, a közszereplő, a politikus, sok mindenki. Most éppen a pedofiloktól vagy efebofiloktól. Persze. De hogyan? Egy új jogszabállyal? Facebook-kommentekkel? Nyilvános szidalmazással? Szervezzünk tüntetést és vonuljunk utcára? 

A fenti opciók közül mindent átéltem már. Gyűjtöttem aláírást, mentem tüntetni, írtam cikket, tanulmányt, kutatási jelentést, és persze láttam törvényi változást, amit konkrét eset motivált, de az új jogszabállyal csak akkor lehetett volna eredményt elérni, ha kinyomtatom és fejbe vágom vele a potenciális elkövetőt.

Ebben az aktuális ügyben ráadásul egy új fogalmat is tanulgatunk. Úgy, hogy már a pedofil jelentését sem könnyű megérteni. Fogadom, hogy nagyon sokan még mindig azt gondolják, hogy minden gyerekkel szembeni szexuális erőszakot elkövető személy pedofil, miközben ez sem a jogi, sem a pszichológiai meghatározás szerint nincs így. Félreértés ne essék, minden egyes ilyen eset elítélendő, nincs kivétel. De a fogalom jelentése szerint: pedofilnak azt nevezzük, aki pubertás kort be nem töltött gyerek iránt érez szexuális izgalmat, és nem azért használja a gyereket saját nemi vágya kielégítéséhez, mert ő van kéznél, mert könnyű áldozat, mert egyszerű megúszni következmények nélkül, vagy mert azt hiszi, hogy joga van bármit megtenni egy gyerekkel akinek a bizalmába férkőzött – ahogy amúgy az elkövetők többsége teszi. 

A szexuálisan bántalmazott gyerekekkel foglalkozó szakemberek nem azért mondják, hogy ne pedofilokról beszéljünk, hanem elkövetőkről, mert mentegetni akarnák a pedofilokat, hanem mert nem akarják (akarjuk), hogy a pedofilok melletti nagy halmazba tartozó elkövetők eltűnhessenek. 

Szóval van bajunk elég, erre tessék, itt az újabb fogalom, ami az óbudai eset kapcsán elkezdett beszivárogni a közbeszédbe: az efebofil, amit amúgy szólok előre, hogy tök felesleges megtanulni. Elég annyit tudni, hogy minden 18 éven aluli személy gyerek, és egy felnőttnek tilos gyereket használni a saját szexuális vágyai kielégítéséhez. Bárhogy hívja magát, bárminek tekinti a szexuális igényeit. 

A pedofília kategóriáján belül aktuálisan most legalább hat–nyolc alkategóriát különböztetünk meg, és ezen kívül még körülbelül ugyanannyi kategóriát állíthatunk fel azoknak, akik nem tekinthetők pedofilnak, de gyerekekkel szemben követnek el szexuális visszaélést.

De tudjátok, mit?

A gyereknek teljesen mindegy, minek nevezi magát az, aki visszaél a bizalmával, testével, érzéseivel, a közöttük lévő kapcsolattal. A felnőtt megy tovább, a gyerek meg ott marad az élménnyel, amit nem lehet meg nem történtté tenni, csak annyit tud tenni, hogy megtanul együtt élni vele. 

Az elkövetők köztünk járnak

Szóval, ez van.

Itt járnak közöttünk azok, akik gyerekeket bántanak, és ezt nem gondolják, nem érzik se bántásnak, se erőszaknak. Ez félelmetes. Valamit tenni kell. Nem is kérdés. Az viszont már kérdés: biztos-e, hogy most is annyit akarunk-e tenni, mint eddig. 

Az elmúlt húsz évben tulajdonképpen mindig az történt, hogy érdemi vizsgálatok, végiggondolt, szakmai érvek mentén meghozott döntések helyett ad hoc beavatkozások, hirtelen ötletelésen alapuló változtatásokat vezetnek be. Ha egyáltalán.

Merthogy sokszor nem történik semmi. Az emberek hőbörögnek kicsit, van egy csomó cikk és hír, azokon szupersok kattintás, majd eltelik néhány nap, mindenki megy a dolgára (vagy a következő botrányról szóló hírre). A rendszer meg úgy tesz, mintha nem asszisztált volna ő is ahhoz, ami történt.

Mintha nem kellene rendszerszinten is felelősséget vállalni a gyerekbántalmazásért. A gyermekotthon igazgatója, aki gyerekeket bántalmaz szexuálisan, felelős. De felelős a gyermekvédelmi rendszer is, ami ezt nem vette észre, vagy ha észrevette, nem tett semmit, vagy nem elég hatékonyan.  

 

A tanár, az edző, a nyári tábor vezetője, aki egy gyerekkel intim kapcsolatot létesít: felelős. De felelős az iskola, a sportklub, a nyári tábor üzemeltetője is, ami nem tett meg mindent azért, hogy ezt megelőzze, vagy a megtörtént esetet megfelelően kezelje. És a megfelelő alatt nem azt értem, hogy a tanárral, edzővel, táborvezetővel közös megegyezés keretében szerződést bont.  

Az óbudai eset és a rendszer betegsége(i)

Ebben az aktuális ügyben mit tehet(ne) a rendszer – ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy ilyen esetek előfordulhatnak?

Hát, egyrészt itt van ez a hozzáállása a tankerületek és iskolák egy jó részének a gyerekek online biztonságához. Merthogy azt mondják: csak azzal van az iskolának dolga, ami tanítási időben, az iskola épületében történik. Ami azon kívül zajlik, az nem az ő ügyük. Szépen ki is használják ezt azok, akik ki akarják használni.

Ehhez járul az elképesztő mértékű munkaerőhiány, ami miatt nem nagyon firtatja a munkaadó, hogy ki honnan jött, milyen múltja van, hogyan és miért jött el az előző helyről, csak legyen kivel feltölteni az üres pozíciót. Nincsenek az intézményeknek gyermekvédelmi irányelveik, olyan szabályzatok és képzések, amelyek mindenki számára egyértelművé tennék, mit nem lehet csinálni, és következményekkel járna, ha valaki átlép egy határt. 

A következő rendszerszintű probléma:

nemcsak nagy a kockázata annak, hogy rossz szándékú emberek kerülnek a gyerekek közelébe, hanem azért sem teszünk eleget, hogy a gyerekek tudják, hol húzódnak a határok, mi az, ami nem fér bele egy felnőtt-gyerek kapcsolatba.

Ma, Magyarországon, a törvény szerint, egy gyerek 12 éves kortól már beleegyezéses szexuális kapcsolatot létesíthet egy másik, 18 éven alulival, és 14 éves kortól már bárkivel. Ami azonban különösen „izgalmassá” teszi ezt a szabályozást, hogy jelenleg semmiféle szexedukációt vagy online biztonsággal kapcsolatos, gyerekeknek szóló képzést nem lehet oktatási intézménybe elvinni (ami nemcsak az alaptantervi, „családtervezéssel” kapcsolatos információkkal foglalkozna, hanem azzal is, hol kezdődik a bántalmazás, és mit jelent a szexuális visszaélés).

A gyerekek tehát nem nagyon jutnak információhoz, ami különösen sérülékennyé teszi őket. 

De a rendszerszintű problémákhoz tartozik az is, hogy még mindig küzdünk azért, hogy végre szűnjön meg a gyerekházasság intézménye Magyarországon (igen, minden évben több mint 300 16–18 éves gyerek köt házasságot, nem ritkán tizen-, huszonévnyi korkülönbségekkel). És értem én, hogy minden efebofil menjen a pokolba, de akkor miért engedjük a gyerekházasságot? Meg miért romanticizáljuk és nevezzük „tanár-diák szerelemnek” azt, ha egy felnőtt átlép egy határt egy diákjánál és visszaél a helyzetével? Ezek a társadalmi normák, jelenségek, mind-mind azokat erősítik, akik relativizálni akarják azt, hogy egy 18 éven aluli kamasz is gyerek. Merthogy „ezek a mai fiatalok”, meg hogy „úgy sminkelnek, meg úgy öltözködnek”…

Nem! Nincs az a ruha meg szemhéjfesték, ami felmentést ad az alól, ha egy felnőtt a saját szexuális vágyai és igényei kielégítésére használ egy gyereket. 

Az ördög a részletekben is ott van, meg a rendszerben is. Attól még senkinek nem lett kisebb a nemi vágya, hogy megtudta, szigorították a gyerekekkel szembeni visszaélések büntetési tételeit.  

 

Egy ilyen ügynek a gyanúsítottja vidáman elhelyezkedhet másik intézményben, ha kicsit elült a balhé, és ha elítélik is (mondjuk, kiskorú veszélyeztetése miatt), nem fog megjelenni a „pedofil-nyilvántartásban”, pár év múlva meg teljesen tiszta lesz az erkölcsi bizonyítványa, és szervezhet akár ottalvós bulikat is tizenéveseknek. 

A felháborodás nem elég!

Nem frusztrálni akarlak titeket, csak elmondani: adminisztratív és jogi lépések önmagukban nem fognak segíteni a helyzeten. A gyerekek minőségi szexuális edukációjának hiánya hatalmas probléma. És hogy a társadalmunk megütközik ugyan a botrányokon, de tolerál olyan jogintézményeket, amelyek segítik a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések elkövetőit. Ha más nem, ideológiai alapon. 

Mit lehet akkor mégis tenni?

Gyakoroljatok nyomást az iskolákra, óvodákra, és minden olyan szervezetre, ahol gyerekekkel foglalkoznak, hogy vezessenek be gyermekvédelmi irányelveket, foglalkozzanak a gyerekekkel szembeni visszaélések kérdésével, és tegyenek meg mindent a megelőzés érdekében. 

  

Foglaljatok állást amellett, hogy a gyerekek online és offline jelenléte, aktivitása nem választható el egymástól. Ami a digitális térben történik, az is velük történik, és nekünk, felnőtteknek felelősségünk van abban, hogy a gyerekek biztonságban legyenek ott is. 

Képviseljétek azt az alapelvet, hogy az egyéni felelősségrevonás mellett minden esetben meg kell vizsgálni a rendszerszintű problémákat is, és tenni kell ellenük – akár intézményi, akár helyi, akár országos (jogszabályi, központi irányítási) szinten. 

Ezt megtehetjük. Ennek lenne értelme. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Natalie Board / EyeEm

Gyurkó Szilvia