Dalai Láma: Több női vezetővel a világ is biztonságosabb hely lenne

–

Sötétből a fényre

Mielőtt kivilágosodott volna a vászon, a Dalai Láma arra kérte a nézőket, hogy vegyenek mély levegőt, és próbáljanak valóban megérkezni a térbe, ahol épp vannak. Sokszor elhangzott egymás után a sötétben ez a négy szó:

„Belégzés… Benntartás.

Kilégzés… Kinntartás.”

Ha valaki, mint például én is, épp ott tart az életében, hogy szinte „levegőt venni sincs ideje”, és kilégzés helyett épp a kiégés ellen küzd minden erejével, igazán hálásan tapasztalhatja, hogy már néhány mély levegő is milyen revelatív hatással lehet rá.

Tudjátok, miért késtem el majdnem? Mert képes voltam az ellenkező irányba elindulni az aluljáróból a Corvin mozi felé, pedig számtalanszor jártam már ott, mégis csak nagysokára tűnt föl, hogy épp a túloldalon és a másik irányba haladok.

Ennek az iránytévesztésnek a szimbolikája is elég beszédes lehet, de az talán reményt adhat, hogy szerencsére épp idejében érkeztem. Tényleg pontosan abban a pillanatban, amikor elkezdődött a film. Így egyetlen másodpercet sem szalasztottam el a 90 percből. Kár lett volna nem „megérkezni”.

Szerintem ha sokan meghallgatnánk, és meg is hallanánk a Dalai Láma üzenetét, békésebb hely lehetne a világunk. Ezzel a céllal készült ez a film.

A szemedbe néz és a szívedbe lát

Miután végeztünk a kollektív légzőgyakorlatokkal, én is leültem, és szíven ütött a látvány. A 90 éves Dalai Lámát többen kísérték a székéhez, fizikailag láthatóan elég gyenge: egészen olyan a teste és a bőre, mint egy öreg kisfiúé. Tudom, hogy nincs ilyen, de ez volt az érzésem. Tulajdonképpen szinte ránctalan, mégis ott van rajta az elmúlt kilenc évtized lenyomata. Az elméje viszont éles, a gondolatai pedig végtelenül letisztultak. 

Azt is megtudtam utólag, miért éreztem azt, hogy folyamatosan nekem beszél, hozzám szól, és miért kérdezte meg a Dalai Láma, miután helyet foglalt: „Ez a kamera?”

Richard Gere, aki a Dalai Láma személyes tanítványa, barátja és a film egyik producere, elmondta a 24.hu-nak, hogy a film készítésekor olyan technikát alkalmaztak, amelyet Errol Morris amerikai filmkészítő talált ki: egy félig áteresztő tükröt helyeztek a lencse elé, ennek köszönhetően a Dalai Láma nem a kamerába nézett, hanem egyenesen Barbara Miller, a film társrendezőjének szemébe, akinek a kérdéseit nem halljuk.

Valóban nem mindennapi élmény átélni, ahogyan szinte „látjuk” a Dalai Láma gondolatainak megszületését, belelátunk az elméjébe, a szívébe, és közben úgy tűnik, hogy ő is ugyanúgy belelát a mi szívünkbe-lelkünkbe is.

Gere úgy fogalmazott, olyan ez a 90 perc, mintha egy személyes audienciát kapna a néző Őszentségétől. Én is így éreztem magamat, és számtalanszor elő kellett vennem a zsebkendőmet, nem akartam szipogni a nézőtéren… A könnyek gyógyítanak. Ez a film pedig igazi gyógyír.

„Fivéreim és nővéreim ezen a kis bolygón”

Így szólított meg bennünket a Dalai Láma, aki elmondta az első néhány percben: „Szeretném tisztázni, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk”. Majd pedig a mindannyiunk lelke mélyén szunnyadó béke vágyáról beszélt, de azt sem hallgatta el, hogy a 21. század nem lesz könnyű: „Félelem, harag, gyűlölet. Ezért a világunknak tudásra van szüksége: az elménkről, az érzelmeinkről, és arról, hogyan kezeljük ezeket az érzelmeket. Az én küldetésem az, hogy megpróbálom megosztani az ősi tudást arról, hogyan lehet rálelni a lelki békénkre.

Nem Istenről beszélek, nem a következő életről, hanem erről az életről.”

Amíg a Dalai Láma felemelő gondolatait hallgatjuk, nem kizárólag az ő arcát látjuk, hanem sok régi archív felvételt is, például arról, hogyan élte meg gyerekként, amikor ráébredt a környezete arra, hogy ő az előző Dalai Láma reinkarnációja. Egy meggyötört, összezavarodott kisfiú arcával szembesülünk, akinek láthatóan fogalma sincs arról, mit akarnak tőle a felnőttek. Miért nem játszhat a többi gyerekkel, és miért fenyítik meg rendszeresen a tanítói ostorral, amikor nem tanulja meg időben a számára előírt hosszú szövegeket. 

Bevallom, kissé én is összezavarodtam ettől, hiszen a buddhizmus a „nem-ártás” tanát hirdeti és képviseli, közben pedig őt brutális bántalmazással vették rá gyerekként arra, hogy elsajátítsa a tanokat.

„A tanítómesteremnek két ostora volt. Az egyik egy közönséges ostor, a másik, a sárga, »a szent ostor«. A »szent ostort« a szent Dalai Lámának szánta. Gondolhatjátok, hogy amikor a »szent ostort« használta, nem éreztem a fájdalmat szentnek. A fájdalom ugyanolyan. Úgyhogy félelemből tanultam meg a szövegeket.”

A Dalai Láma ma már csak nevetett ezen, de bennem ott maradt egy erős kérdés erről a módszerről, amikor a régi fotókon a láthatóan bántalmazott, felpofozott, feldagadt arcú, kisírt szemű kisfiú képét láttam.

Kínai elnyomás

A Dalai Láma azt is elmesélte, milyen nehezen élte meg azt az időszakot, amikor 16 éves korában Kína megszállta Tibetet. Megrendítő volt a brutális archív képsorok közben hallani ezt a mondatot: 

„Mao elnököt közeli barátomnak hittem. Apámként tekintettem rá. De aztán megrontotta a saját hatalma.”

Az eszement vérontás egymillió tibeti ember életébe került, és mivel nagyon komoly veszélyben volt a Dalai Láma élete is, ezért 1959. március 10-én több ezer ember igyekezett élőlánccal békésen megvédeni őt, ami nagyon kockázatos helyzet volt. (Erről is láthattunk képsorokat.) Hiába próbálta azonban lecsillapítani a kedélyeket, a kínai hatóságok egyre csak fokozták a nyomást, ezért nem maradt más lehetőség, mint az, hogy a tibetiek érdekében elmeneküljön a saját hazájából. Bár nem tudta, életben marad-e? Félelem, szorongás, kétely és tétovázás volt a Dalai Láma fejében, amíg menekült. És persze szomorúság. Elvesztette a hazáját.

Menekülés Indiába

India menedéket adott neki, de azóta is fegyveresek őrzik a rezidenciáját. Őket is láthattuk a filmben. Több ezer tibeti menekült követte őt Indiába, miattuk is aggódott a Dalai Láma, így a szabadságot sem élhette meg igazán. Azokat pedig, akik mégis Tibetben maradtak, szörnyű körülmények között kínozták, gyilkolták meg vagy vetették börtönbe a kínaiak. „Szívszaggató volt. Ezért eldöntöttem, hogy a testemet, a szavaimat és a tudatomat mások, a tibetiek és az emberiség jólétének szentelem.”

„Nyolcmilliárd ember egysége miatt kell gondoskodnunk egymásról” – mondta.

A Dalai Láma elárulta, hogy őt az édesanyja tanította meg az együttérzésre. „Sok éve már, hogy anyám meghalt. Olykor még mindig keresem őt” – mondja, és nevet.

Nehéz megállnom, hogy ne meséljem végig az egész történetet, mert nagyon élesen megmaradtak bennem a képek és a mondatok is, de tényleg azt szeretném, hogy ha minél többen megnéznétek ezt a kivételes filmet.

Még egy utolsó gondolatot hadd osszak meg veletek: a Dalai Láma nagyon bízik abban, hogy a halála után egy női testben reinkarnálódik a szelleme. Őszentsége, a XIV. Dalai Láma, vagyis Tendzin Gyaco

úgy gondolja, hogy a nőkben sokkal kevesebb a harci vágy, ezért egyáltalán nem bánná, ha sokkal, de sokkal több női vezető lenne, így a világ biztonságosabbá válna.

„A férfidominancia ősi, elmaradott gondolkodásmód. Ennek változnia kell” – hangsúlyozta.

Ebben is mélyen egyetértek vele. Ahogy minden másban is. Felemelő film volt, adjatok magatoknak másfél órát arra, hogy újra feléledjen bennetek a remény: együtt legyőzhetjük a sötétséget! És ne felejtsük el, amit a Dalai Láma mondott: „Hosszú távon az igazság és az együttérzés ereje sokkal, de sokkal erősebb, mint a fegyverek ereje”.

Both Gabi