–

A büszkén öregedő nők elit klubja

Nagyjából tíz évvel ezelőtt még hangosan szajkóztam, hogy igazából várom a ráncokat, és nem értem, mi baja vele bárkinek. Mégis miért akarna bárki fiatalabbnak kinézni, mint amennyi? Amikor megjelentek az első szarkalábak a szemem körül, büszkén hunyorogtam: nekem már ilyenjeim is vannak! Mintha ezzel beléptem volna a méltósággal öregedő nők valami titkos elit klubjába. (Bár az, hogy mindössze harmincévesen miért gondoltam ezt így, jobb, ha hagyjuk. Sokatmondó, mindenesetre.) 

A testemmel végre sikerült kibékülnöm, és egyre többet foglalkoztam a megjelenésemmel. Elkezdtem megszabadulni azoktól a múltból megmaradt gátlásoktól és szorongásoktól, amelyek miatt gyakorlatilag bántalmazó kapcsolatban voltam önmagammal – és én voltam az agresszor. A gyógyulási folyamat még tart, de legalább elindult. 

Ám hiába próbáltam tárt karokkal fogadni az évek múlását, hiába gondoltam felkészültnek magam, egy ponton nem tudtam nem észrevenni, hogy ezt rajtam kívül senki és semmi nem akarja.

A média, a közösségi oldalakon bombázó hirdetések és az Insta-algoritmus azt ordítják az arcomba, hogy öregedni rossz, nekem itt és most az az első számú feladatom, hogy mindent megtegyek, hogy azt megakadályozzam.

Vagyis: éljek sokáig, de anélkül, hogy öregednék. Mi sem egyszerűbb, ugye?

Együtt öregszünk? Egy nagy lóf@szt!

Felőlem aztán tényleg mindenki úgy néz ki, ahogy akar. Nem gondolom, hogy van ruhadarab, amiből kizárható akármilyen alkat, szerintem a neccharisnya, a miniszoknya és a szűk nadrág is mindenkié, öltözködéssel szerencsére ritkán lehet ártani bárkinek. Ugyanígy a plasztikai műtétek ellen sincs kifogásom, ha átgondoltan és kellő önismerettel vág bele az ember.

Aztán valahogy mégis, bevallom, Emma Stone és Anne Hathaway elég alaposan kihúzták nálam a gyufát.