– 

Mindig őszinte döbbenettel tölt el, amikor a menstruációs görcsökről beszélgetve egy társaságban azzal szembesülök, hogy valaki lekicsinylő megjegyzést tesz arra, aki arról vall: nagyon nehezen bírja a fájdalmat.

Márpedig ahányszor terítékre kerül ez a téma, MINDIG jön valaki (vagy inkább több), aki bagatellizálja azt, milyen pokoli mások számára ez a havi néhány nap.

Nyilván nekem is könnyű volna kijelentenem, hogy nem hiszem, hogy annyira fájdalmas lehet, amikor tökön rúgnak – de eszembe se jut. Hiszen nincs tököm. (Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben.)

De ne nevezzük ki ezt szegény nők és hitetlen férfiak csataterévé, ugyanis sokkolóan gyakori, hogy nők tesznek lekicsinylő megjegyzést arra, aki panaszkodni mer. Mintha az, akinek nincsenek fájdalmai, egyszerűen nem akarná elfogadni, hogy másnak meg vannak. Vagy ha el is hiszi, akkor azonnal diagnosztizálni kezd, és ilyenekkel bombázza a másikat:

  • szülj, és elmúlik! (kedvencem! ja, oké, hát ez pont egy ilyen döntés kérdése, ugye? Ha nem múlik el, visszavihetem a gyereket neked? És akkor mi van, ha amúgy nem lehet gyerekem?)
  • hát ez nem normális, tuti, valami bajod van (köszi, hogy paráztatsz, ez nekem biztos sose jutott még eszembe)
  • azonnal menj el kivizsgáltatni magad! (ja, hát ez is micsoda csodálatos ötlet, sose próbáltam, meg olyan könnyen is megy Magyarországon, olcsó is, beszállsz? Vagy milyen alapon rendelkezel az időmmel, pénzemmel, egészségemmel?)
  • á, igazából csak alacsony a fájdalomküszöböd! (Remek, van tipped, hogyan emeljem meg? Csapkodjam a lábujjaimat kalapáccsal naponta, hátha? Vagy mi?)
  • hát, én nem hiszem, hogy ennyire durva, nekem se az (a mikuláscsomagoknak meg örültél kiskorodban, mi? Pedig a Mikulást se láttad soha, mégis hozta a csokit…)

Tehát: nem hisszük, hogy bajod van, de ha igen, az a te hibád, hogy nem tudod, mi, mert nem szántál elég időt/pénzt a kivizsgálására, és amúgy is csak túldramatizálod.

Akad olyan barátnőm, akit húsz éve hajt el minden orvos, azt bizonygatva, hogy semmi baja, csak alacsony a fájdalomküszöbe – most, egy új – és végre lelkiismeretes – dokinak köszönhetően derült ki, hogy kurvára van szervi baja, csak senki nem vette a fáradságot arra, hogy tisztességesen kivizsgálja.

Könnyebb volt legyinteni rá: gyenge, hisztis, beképzeli magának, szimplán csak nem bírja a legkisebb fájdalmat se. Miközben ő az egyik legerősebb ember, akit ismerek. 

„Kicsikét szűk a világ neked”, ha azt hiszed, csak a kislányokat kell megnevelni

WMN Ügy – 2022. szeptember 1. – SzÉ

 

Nyilván azért dolgozik bennem az ideg minden ilyen esetben, mert én is érintett vagyok. A 13. születésnapom óta menstruálok, azóta EGYETLEN olyan hónapom volt, amikor nem kellett fájdalomcsillapítót bevenni. Nem egyre van szükség, általában másfél-két napig folyamatosan szednem kell, még mielőtt elmúlik az előző adag hatása, máskülönben gyakran ájulásközeli állapotba kerülök a görcsöktől.

Számoljunk!

25 év, azaz 300 hónap. Vonjunk ki, mondjuk, húszat, mert néhányszor a fogamzásgátló segítségével kiiktattam a menstruációm. (RIP, hormonháztartásom.) Marad 280. Ennyi napot töltöttem eddig életemben fixen pokoli fájdalmak között. (Többet, mert gyakran a második nap is fáj, vagy például a Covid miatt hat hét alatt négyszer (!) jött meg.) Igen, jól számolod: ez egy kibaszott év.

Hagyjuk is az egyéb tüneteket (hideg kéz-láb, folyamatos fázás, nyüszítesz a szénhidrátért, szédülsz, stb): ez egy teljes év fájdalom. Végigjártam egy kisebb falunyi orvost, vérvételek, ultrahangok, mindenféle alternatív terápiák után is maradt minden a régiben. (Most, egy újfajta edzésnek köszönhetően lassanként enyhül, de még mindig csak egyszer ment gyógyszer nélkül.)

És akkor ne jöjjek idegbe, amikor arról beszélgetnek emberek, nem túlzás-e szabadnapot adni annak, aki menstruál. Szerintem rossz a kérdés: inkább kurvára valami díjat kellene adni mindenkinek, aki a kínjai közt ellátja a napi feladatait.

Nem tudom, próbáltál-e már fájdalomcsillapító-görcsoldó kombóval koncentrálni egy értekezleten, cikket írni a negyedik tabletta után, esetleg csak észben tartani, mit kell venned a boltban.

Tudsz-e nem folyamatosan a szorító, késszúrásszerű, hol meg elhúzódó, tompa fájdalom helyett arra figyelni, mit beszél a munkatársad. Kapaszkodni a metrón. Nem amiatt rettegni, átázik-e a kosztümöd az elhúzódó míting végére.

Hát, nekem nehezen megy. Leginkább sehogy. És másnapra olyan elgyötört vagyok, hogy mindenki jobban járna, ha az első napon otthon fekhetnék magzatpózban az ágyamon, és ne erőltessem, ami úgysem megy.

Ezért „gurul el a gyógyszerem”, amikor azt fejtegetik, hogy csak bizonyos munkakörökben lenne indokolt a szabadnap. Igen? Mégis, melyik az a munkakör, amit ilyen leszedált, tompa állapotban képes vagy maximálisan ellátni?

És akkor jönnek az empatikus kommentelők, ilyeneket tolva:

  • ez nem fair – ja, mert az, hogy nekünk fáj, neked nem, az kurvára igazságos!
  • az én pénzemből ne kapjanak fizetett szabit! – a tampont, betétet, menstruációs bugyit, gyógyszert meg én veszem, a saját pénzemből, és elég sokat adózom belőle, ez, gondolom, nem gond…
  • bizonyítsák be, hogy tényleg fáj nekik! – rendben, pontosan hogyan? Rúgjunk tökön minden kétkedőt, hogy átérezze, milyen?
  • ezzel majd biztosan visszaél egy csomó nő – egyrészt, amekkora tabu a menstruáció még ma is, kétlem, hogy bárki ok nélkül hirdetné, hogy épp megjött neki. Másrészt vessük össze a statisztikákat, mennyi láthatatlan munkát végeznek a nők a férfiakhoz képest, és kicsit csihadjunk.

Szóval tiszta szívemből üdvözlöm a kezdeményezést. Csodálatos dolog, hogy végre komolyan szóba kerül ez Magyarországon, és nagyon boldog lettem volna, ha az iskolában például nem kell lefejelnem a padot ahhoz, hogy hazatámogassanak a koliba törióráról. (Esküszöm: nem ironizálok. TÉNYLEG nagyon fontos és szuper dolog ez, boldog vagyok, hogy megérhettem.) 

Benkő Fruzsi: „Szeretnénk megakadályozni, hogy kihunyjon a tűz a szemükben”

WMN Ügy – 2022. augusztus 31. – BF

 

De hát nem bírok a bennem lakozó „femináci szörnyeteggel”, épp ezért feltennék néhány a kérdést, úgy sejtem, nem csak a magam nevében:

  • hogyan igazolja az orvos, hogy nekünk valóban fáj? Mármint ő honnan tudja? Tapintással? Gondolatátvitellel? Vagy fájdalmasan kell néznünk?
  • ha az orvosi igazolás nem több, mint a mi elmondásunk alapján leírt hivatalos állásfoglalás, akkor vajon mi szükség rá? Miért nem bízzák mindenkinek a saját belátására, hogy él-e a lehetőséggel?
  • ha van is eszköz, ami méri a fájdalmat, az egész biztosan nem elérhető egyetlen háziorvosi rendelőben sem, szóval mennyivel objektívebb és hitelesebb egy pecsétes igazolás, mint egy felnőtt, döntésképes nő saját szava?
  • és a legfontosabb: miért az az alapállás, hogy be kell bizonyítanunk, hogy nekünk tényleg, de igaziból nagyon fáj? Miért nem például a férfiakat érzékenyítik a menstruáció tiszteletére iskolás kortól? Ja, mert könnyebb a „mi van, megjött?” poénnal szívatni a nőket, mint felfogni, hogy ez nem játék.

Tehát egyszerre vagyok nagyon boldog és roppant szomorú ettől az egésztől. Végre beszélünk róla, kezdjük komolyan venni – szuper. De akkor miért mínuszról indulnak a nők, miért kell bármit igazolni úgy, hogy tulajdonképpen módszer sincs annak a bemérésére, kinek mennyire fáj?

  

Miért nem az az alapállás, hogy kedves nők, szívás lehet menstruálni minden hónapban, tessék, itt egy szabadnap, ha több kell, gyertek be az irodába, beszéljük meg diszkréten, bízunk abban, hogy tudunk megoldást találni?

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/skaman306