Innen is hallom nagyanyám sopánkodását, hogy tönkreteszem a „havibajjal” a lakodalmat

–

Nagyanyám fejére halványzöld pamutkendőt, ruhája elé fehér vászonkötényt köt. A többiek is így tesznek. Körbeállják a kihúzott asztalt, széthajtogatják a fehér abroszt, egyszerre lendítik a falap fölé. Felállok a kályha melletti kispadról, odalépek anyám és néném közé. 

„Te ma nem nyúlhatsz ételhez”

– hangzik el nagyanyám szájából a kemény kijelentés. Szememmel érintem a terítőt, a többiek ujjaikkal simítják le. Sehol egy ránc, makulátlanul fehér, egy helyen, a sarkán megstoppolt sérülés jelzi korát.

Az asztal oldalainál ketten állnak, csak nagyanyám marad egyedül a kredenc felőli részen. Anyám körbeadja a liszteszsákot, amely egész éjjel a meleg konyhában várakozott. Az asszonyok kétmaroknyi lisztet raknak az asztalra maguk elé. Eligazgatják, krátert képeznek benne, majd odalépnek a gyékénykosárhoz. Két-két tojást vesznek ki. Anyám és néném válogat, Kati, a nővérem kikapja a két legfelsőt, ángyomnak aprók maradnak. Ugranék a gyékénykosárért, mert Marisnak, a szomszédasszonynak csak egy, Piri nászasszonynak még annyi sem jutott. Nagyanyám visszaparancsol a kispadra és eltűnik a spájzban. Kézben hozza ki a három tojást.  

 

Kettőt ütnek az egyes kráterekbe. Felkapom a kisvájlingot és összeszedem a tojáshéjakat. Nagyanyám intésre emeli a kezét, de végül csak annyit mond, „az már nem kell, vidd ki a ganéra”.

Mire visszaérek, danolva gyúrják a levestésztát. Ángyomé túl száraz, nagyanyám vizet löttyint rá a fehér porcelánkancsóból. Percek alatt sima gombócokat állítanak sorba a vászonterítőn. Közelebb megyek az asztalhoz, néném felém nyújtja az egyiket. „Ilyen a tökéletes levestészta, simítsd meg” – mondja. 

Nagyanyám rákiált: „nem nyúlhat ma ételhez, még dobhatjuk ki az összes tésztát, pont Kati lakodalma előtt nem hiányzik egy rontás”.

Visszaülök a kispadra, a kályha mellé.

Nem ég a tűz, de lángol az arcom. Havi görcsöm összerántja a hasam, ülve is érzem, ahogy csöpög a bugyimba rakott vattára a nyavalyám.

Tegnap óta szivárog, anyám szerint a lakodalomra elhagy.

Távolról nézem a nyújtást, nagyanyám egyenként ellenőrzi a vastagságot. Felhajtják a papírvékony leveleket, éles késsel cérnametéltet vágnak. Nevetnek, Katit húzatják a menyasszonytánccal, hogy a sánta Ciberével meg a borgőzös Pálikkal is táncolnia kell. Kati nyelvét nyújtja, mire ángyom belekezd a Sírjál, te virág, no te, szűz virág menyasszony-búcsúztató énekbe.

Én is megtanultam a dalt, nagyanyámmal hetek óta gyakoroltuk a nótákat, de most egy hang sem jön ki a számon. A tésztát figyelem, ahogy darabjaira hullik nagyanyám keze alatt. Nincs menekvés, a kés villámgyorsan választja le a tökéletesen egyforma szálakat a tésztatörzsről.  

Apám hangjára figyelek fel. Vájlingért jött a húsnak. Először az asztal körül jókedvűen dolgozó asszonynépre pillant, majd rám, a kispadon kucorgóra. Engem küld a kamrába, de nagyanyám megállít. Az asszonyok elhallgatnak. Apám nagyanyámra mordul, hogy hagyja már a babonát. 

Apám tudja. 

Kesergett az idő múlásán, amikor anyám beavatta: nagylány lettem, de a babonákban nem hisz. Int a fejével, menjek vele.

Még kintről is hallom nagyanyám sopánkodását, hogy tönkretesszük Kati lakodalmát. 

Az istálló előtti placcon állunk meg apámmal, vászondarabot ad a kezembe, együtt töröljük ki a vért a hátára fektetett disznóból. Az üstben melegített vízben újra és újra kimossuk a rongyot, Jóska bátyja kicseréli a vizet, amikor az már teljesen elszíneződik. Mosunk tovább. Kezemhez érnek a bordák, a szalonna, a sonka. Megcsap a gőzölgő hús szaga, elfintorodom, de mosom a vért addig, amíg apám azt nem mondja: elég.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ master1305

WMN szerkesztőség