Hátrányos helyzetből indulva sem adják föl

A Szubjektív Értékek Alapítvány a Faktor Terminál Egyesület a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával négy évvel ezelőtt életre hívta az ART-RAVALÓ-t, amely sok professzionális szakember elhivatott és összehangolt munkájának köszönhetően perspektívát nyújt évente egy tucat fiatal felnőttnek.

Kilenc hónapig tart a felnőttképzésben regisztrált művészeti és pályaorientációs oktatás. Ez alatt nem csupán szállást, étkezést, ösztöndíjat és bérletet kapnak a fiatalok, hanem minden olyasmit is, ami egy családban felnövő gyereknek magától értetődik.

Kilenc hónap kevés az elveszett gyerekkor pótlására, de arra épp elég, hogy irányba állítsák és elindítsák őket a többségi társadalom felé.

A mostani csapat Schermann Mártával (szemüvegben, középen)
A mostani csapat Schermann Mártával (szemüvegben, középen)

Művészeti nevelés és életvezetési tanácsadás

Schermann Márta művészeti vezető/művésztanár fogja össze a szakmai munkát. Mártának ez már a sokadik művészeti projektje: a fiatalkorú prostituáltak sorsáról szóló 2016-ban készült ÁrvaÁlom című előadás rendezőjeként is tudta, hogy neki még sok dolga van a szociális művészet terén. Évekig dolgozott színészként külföldön, ahol nagyon sok hasonló példát látott, és azt is megtapasztalta, mennyivel többet ad ez a fajta segítség a szokásos „csináljunk úgy, mintha…” típusú projektekhez képest.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A fiatalok pályaorientációs tanácsadást, színházművészeti képzést, jogosítvány megszerzésének a lehetőségét, szakmai gyakorlatot, számítógépes oktatást, egyszóval sokféle segítséget megkapnak ahhoz, hogy talpra állhassanak, és elhiggyék magukról: igenis képesek boldogulni az életben.

Először az kell, hogy ők bízzanak magukban, mert az nem kérdés, hogy a velük foglalkozó szakemberek nagyon bíznak bennük.

Schermann Márta elmondta:

„Mindig bennem van a kérdés, hogy mi történt velük. Nem tudod se te, se én. Néha tényleg rémálom volt az életük. Én nem is szoktam firtatni, kivéve, ha maguktól mesélnek. Amikor hozzánk kerülnek a fiatalok, mindig mondjuk, hogy ez most tiszta helyzet. Ők azért jönnek hozzánk akár javítóintézetből, akár három év letöltendőből, akár nagyon durva drogos múlttal, esetleg nagyon komoly bűnlajstrommal, mert változtatni szeretnének az életükön. Persze sok fiatal nem ilyen háttérrel bír, csak »simán« gyermekvédelmi intézményekből, vagy nevelőszülőnél töltött gyermekévek után érkezik hozzánk. Fiatal emberekről van szó. Megérdemlik az esélyt.”

Márta egyébként a szülői házból hozta a befogadó mintát: „Vidéken nőttem fel, a városnak volt egy északi cigánytelepe, meg egy déli cigánytelepe. Az egyikre be lehet menni fehér embernek, a másikra nem, ezt mondták. Ezt gyerekkorom óta tudtam. De a szüleim mindig azt mondták nekem, hogy nem bántjuk a cigányokat, és egyáltalán senkit!

Így én konfrontálódtam néha a cigány és nem cigány osztálytársak helyett, mert erős voltam, jó tanuló és szókimondó, és úgy éreztem, hogy nekem ez dolgom.”

Márta a színházi életben eltöltött első „lángoló” évtizede után az elitista művészetet egyre kevésbé tartotta érdekesnek.

„Abban is vannak szép és jó dolgok, magam is részt vettem ilyenekben, de egyre kevésbé éreztem magam számára ennek az értelmét, nem volt már elég. Jó pár évet játszottam színészként külföldön, ott sokkal erőteljesebb volt a civilek felé fordulás, a valós, mostani problémáknak a bemutatása – akár direktben is. Amikor hazajöttem, elkezdtem térspecifikus előadásokat csinálni, és ez hozta magával a civil közeget is.”

Nagyon sokat ad, de rengeteget visz is

Márta nem hallgatta el, hogy ez a munka rengeteg erőt kíván minden résztvevőtől, és nem csak sikertörténetek vannak. A fiataloknak is be kell tartaniuk a szabályokat, és a képzés vezetőinek el kell viselniük azt, hogy gyakran egész más reakciókat kapnak, mint a hétköznapi közegükben.

„Óriási felelősség. És fel kell tudni dolgozni valahogy azt is, ha valaki hátat fordít. Tudom, hogy mi az oka, megértem, de sajnos nagyon nehéz elfogadni. Vannak kemény percek, és nem vagyok mindig biztos benne, hogy jól mondom nekik, amit mondok az ilyen helyzetekben – sorolja Márta a mindennapi nehézségeket.

– Tudom, hogy nem fog teljesen átalakulni az életük, de valahol mégis azt remélem, hogy igen. Mindennap, újból és újból, a játékon keresztül, az egymáshoz való kapcsolódáson keresztül, azon keresztül, hogy partnerként kezeljük őket. Mindennap azt üzenjük, hogy igenis van lehetőséged. Itt, ott, amott, ha ez az ajtó most bezárult is, de lesz majd egy másik, menni kell, tenni kell. 

Kérdezz és menj és csináld! Neked jobban kell akarnod, éberebbnek kell lenned!”

A Covid elvitte az előadást

A Parsifalt Jeli Viktória író, dramaturg dolgozta át a társulatnak, kétszer játszották volna a fiatalok a Vígszínházban, de a főpróbahétbe sajnos beleszólt a Covid:

„Hétfőn bevonultunk a Vígszínházba, és azért ez mindig nagy esemény. Azért is volt a Nemzetiben a korábbi előadásunk, mert van egy fixa ideám, hogy ezek állami színházak, amik a mi pénzünkből léteznek, és ezeknek a gyerekeknek is ott a helyük. Nem egy pincében, hanem igenis melegben, stukkók között, mert nekik ez számít, és nekem is számít az ő szempontjukból. Jómagam nem dolgozom egyébként a Vígszínházban vagy a Nemzetiben, de nekik helyet kell ott adni. 

És szerencsére ezek az állami színházak is nyitottak felénk, a munkánkra. Nagyon érzékenyen segítették a bemutatóink megszületését mindkét említett helyen.

Tehát bevonultunk, teljes jelmez, díszlet, felraktuk a fényt, a hangot, és akkor potyogtak ki folyamatosan az emberek.

Amikor a beugró beugrója is lázas lett, akkor lefújtuk az előadást.

Nagyon nehéz volt ezt a döntést meghozni, rossz és fájdalmas, de van ilyen. Viszont fél évig mi arról beszéltünk nekik, hogy ez az egész egy eszköz, a közös játék, és nem csak a premier számít. Ugyanakkor jutalom lett volna nekik és megmutatkozási lehetőség, ami elképesztően fontos jelentőséggel bírt volna.

Viszont márciustól mindenki munkába, iskolába, ide-oda megy, hisz ezt szerveztük fél éven keresztül. Most ezek után nem lehetett azt mondani nekik, hogy hagyd ott a munkádat, amit már elvállaltál, meg a sulit ne kezdd el, inkább gyere, próbáljunk még nem tudom, hány napot: az egész főpróbahét elmaradt. Sajnos ez lett a vége, a hajó elment. Bármilyen nagy veszteség is, fel kell dolgoznunk.”

Fontos a tudásátadás

„A csoporton belül óriási a szolidaritás. Ez már a negyedik évfolyamunk, eddig egyikben sem volt olyan, hogy négyen jártak volna gimnáziumba. Ez óriási szám számunkra. Ennél még többen vannak, amiket beiskoláztunk. Az, hogy milyen állásokba mennek, hogy egyáltalán állásuk van, és itt tudnak maradni Pesten… nagyon biztató!

Nyilván jól csinálunk valamit, meg ők is jó fejek.”

Szabolcs és Bálint

Buzás Bálint (balra) és Pápai Szabolcs szeptember óta vesz részt a képzésben, Szabolcs Pécsről, Bálint Komlóról származik.

Szabolcs meséli:

„Én Pécsről jöttem, nevelőszülőknél voltam, májusig a szakmámban dolgoztam kőművesként. Utána a Balatonon találtam munkát. Az utógondozói ellátóm ajánlotta az ART-RAVALÓ-t. Amióta itt vagyok, sok lehetőségem van, megtaláltak különböző munkalehetőségek, például a tévézés. Jobban tudok beszélgetni is. Van egy pályaorientációs hölgy, (Mikes Hanna – a szerk.) aki velünk foglalkozik, ő segített elhelyezkedni. Dolgoztunk például a Szépművészeti Múzeumban, az is nagyon jó munka volt.

A mindennapokra nézve úgy érzem, hogy egyre pozitívabb vagyok. Az egy évvel ezelőtti énemhez képest más vagyok, egyszerűen másként látom a dolgokat.”

Bálint meséli:

„Komlóról kerültem ide. Nem voltak a legjobbak a körülményeink, ott éltem a párommal, aztán megtudtuk ezt a lehetőséget, és megpróbáltuk. Beadtuk a jelentkezésünket, és szerencsére még egy pályázatot is nyertünk, szóval hurrá, fölkerültünk Budapestre.

Az iskola sokat segített, ugyanis mindig tudtam, hogy nem akarok olyan melót, ami csak elvesz belőlem. Jelenleg recepciós vagyok, és van egy másodállásom is. Megszereztem a függőbiztosítás-közvetítői vizsgát is.

A jövő hónaptól a párommal közös albérletben fogunk lakni itt, Budapesten. Dolgozunk szépen, és akkor nem kell visszamennünk a nyomorba, hanem meg tudunk állni a lábunkon. Ez nagyon jó. Budapesten sokkal-sokkal több esélyünk van.

Azt szeretem ebben a színházi alkotóközösségben, hogy az egész program nemcsak arra koncentrál, hogy a színházzal legyünk kapcsolatban, hanem a saját belső énünket is alakítjuk. Felismerjük azokat a problémákat, rossz dolgokat, amiket elkövettünk, és már tudjuk, hogyan javíthatjuk ki magunkban. Én például eléggé indulatos ember voltam, mielőtt idejöttem, és szerintem rendkívül sokat fejlődtem.”

Nagyon jó élmény volt számomra a fiúkkal való beszélgetés. Mondjuk eddig sem volt kérdés számomra, hogy a művészet segít élni. Bízom benne, hogy mind a tizenkét fiatal olyan ART-RAVALÓ-t, kapott, ami segíti őket az életük útján! 

Both Gabi

Ha mélyebben is érdekel benneteket a téma, ITT egy hosszabb elemző írást is olvashattok a projektről.

Mártáék tartanak egy tudásmegosztó műhelyt szakemberek számára ezen a héten pénteken (ITT tájékozódhatsz a feltételekről).

Holnap pedig a a Kino Cafe Moziban egy film- és könyvbemutatóval várják az érdeklődőket.( A részletek ITT olvashatók).