„Félő, hogy a leginkább rászorultakhoz nem fog eljutni a segítségnyújtás!” – Dr. Kende Anna szociálpszichológussal beszélgettünk menekült és menekült közti különbség(tételek)ről

–

Kurucz Adrienn/WMN: Hatalmas összefogást láthattunk az elmúlt napokban a háború elől menekülők segítésében. Ugyanakkor, ha az ember rendszeresen olvassa a kéréseket-felajánlásokat a Facebook-csoportokban, bele-belefut olyan kommentekbe, miszerint X. Y. szívesen támogatna rászorulókat – de kifejezetten kárpátaljai magyar családot. Saját otthonba fogadás esetén pedig kimondva-kimondatlanul hátrányba kerülnek a romák. Az empátiát tehát még ilyen helyzetben is felülírják az előítéletek?

Kende Anna: Igen, felülírhatják, de lehet ennek a mélyén valamilyen praktikus szempont, nem minden esetben diszkrimináció. Hiszen például nehéz valakivel egy fedél alatt élni, ha nincs közös nyelv. És ha már ezen a vonalon haladunk: lássuk azt is, hogy nagyon nagy bizalmat igénylő lépés, hogy valaki az otthonába befogad egy idegent. Nem nagyon történt idáig ilyesmi velünk, teljesen új helyzet, érthető, hogy sokan tartanak tőle, valószínűleg egészen addig, amíg létre nem jönnek személyes kapcsolódások. Talán a képzelet fel is nagyítja a félelmet, ami abból fakad, hogy valaki, akit beenged az otthonába, más kultúrájú, más nyelven beszél, esetleg más színű a bőre, akivel kapcsolatban nincsenek ismeretei, illetve az ismeretei nagyon sztereotipak.

Ugyanakkor tagadhatatlan: létező jelenség az is, hogy különbség van ember és ember közt abban a tekintetben, hogy mennyire tudunk együttérezni vele. Kevés szó esik szerintem azokról az oroszokról például, akiket most azért üldöznek, mert felszólaltak Putyin és a háború ellen. Pedig ők sincsenek könnyű helyzetben.

Ez is mutatja, hogy vannak, akikkel egy adott helyzetben könnyebben együttérzünk, mint másokkal.

K. A. D./WMN: Például azzal, aki „szomszéd”, és közel él hozzánk?

K. A.: Nem feltétlenül. Mondok egy nagyon extrém példát. Az ausztráliai tűzvész kapcsán nagyon sok magyar adományozott pénzt a koalák megmentésére. Tehát nem kell nagyon közel élnie hozzánk, sőt még az sem kell, hogy ember legyen az, akivel együttérzünk, de valamiért meg kell, hogy érintsen minket a sorsa. Ami még fokozza a segítőkészséget, az a saját tehetetlenségérzet és szorongás. A félelem a jövőtől. Az, hogy a jódtabletták elfogytak a patikákban, nagyon erősen jelzi az általános rettegést. Különösen azoknak rossz, akik már eleve magas szorongásszinttel élnek, vagy valamilyen pszichológiai vagy társadalmi okból kifolyólag nehéz helyzetben vannak.

K. A. D./WMN: Lenyűgöző az emberek összefogása, de felmerül a kérdés: meddig tarthat ki a lelkesedés? Hiszen fel kell készülni rá, hogy ez a válság nem ér véget egy-két hét alatt, és még nagyon sokan érkeznek hozzánk is, más országokba is.

K. A.: Igen, és megvan a veszélye annak, hogy ha a válság elhúzódik, akkor megjelennek majd csalódott hangok is, hogy kiből lesz már úgymond „elegünk”, ki az, aki esetleg „visszaél” a segítségnyújtással, mert lesznek ilyen sztorik is nyilván, hogy „segítettem neki, és nem úgy reagált, ahogy vártam”. Mert van az embereknek egy elvárásuk, hogy hogyan mutassa ki valaki a háláját. Lehet, hogy az a segítség, amit fölajánlok, nem megfelelő számára, és én mégis úgy interpretálom, hogy segíteni akartam, de nem fogadta el. 

K. A. D./WMN: Megdöbbentő, milyen sokan kínálnak a menekülteknek szállást hosszabb-rövidebb időre. A korábbi menekülthullámok idején ezt nem tapasztaltuk. 

K. A.: Nem olvastam ezzel a konkrét helyzettel kapcsolatban semmilyen elemzést, úgyhogy ezt inkább spekulatívan mondom (bár vannak korábbi kutatások, amelyek alátámaszthatják), hogy mivel zömében nők és gyerekek menekülnek, könnyebben együttérzünk velük, kevésbé tekintjük őket fenyegetőnek, tehát ilyen értelemben könnyebb is befogadni őket akár az otthonunkba is. Különösen, ha középosztálybeliek és fehér bőrűek, mint azok, akiknek módjuk van befogadni valakit, mert elég nagy a lakásuk ehhez. A gond az, hogy sok rászorulóhoz nem fog eljutni a humanitárius segítségnyújtás. Nagyon sok roma él például Ukrajnában, állítólag nagy részüknek papírjai sincsenek. Az amúgy is hátrányos helyzetű emberek az ilyen helyzetekben még kevésbé jutnak hozzá azokhoz az erőforrásokhoz, amikhez a többiek. Már csak a menekülés lehetősége is sokkal limitáltabb annak, akinek nincsen semmi pénze. A határ menti településekről a romák át tudtak menekülni Magyarországra a földrajzi közelség miatt. De azt is lehet tudni, hogy napokig Záhonyban ragadtak, sokkal nehezebben rendeződött az ő sorsuk, mint sok nem romáé. Ha pedig elhúzódik a válság, sokkal nehezebben talál majd munkát egy menekült, akinek alacsony a képzettsége.

Mindenféle válsággal nehezebben küzd meg az, akinek nincsenek tartalékai.

K. A. D./WMN: Kanyarodjunk vissza kicsit oda: hogyan lehet ilyen nagy különbség menekült és menekült, szír, afgán, ukrán, magyar, roma közt?

K. A.: Azért arra emlékezzünk, hogy 2015-ben is nagyon-nagyon sokan megmozdultak, tízezrek segítettek a civil menekülteknek, akik napokon át a pályaudvarokon voltak, és nem akartak menekülttáborokba menni, amiből nyilvánvaló volt, hogy nincs szándékuk Magyarországon maradni. Egyelőre nem tudjuk, mi fog történni az Ukrajnából érkezőkkel. Nem tudjuk, mennyire húzódik el ez a háború, vissza tudnak-e menni, és, ha igen, mikor. A maradók egy része eleve magyar állampolgár, beszél magyarul, és ha nem lehet visszamenni, vagy nagyon nehezen lehet csak visszamenni és sokára, akkor valószínűleg lesznek, akik maradnak inkább itt. És persze lesznek olyanok is, akik tovább mennek. Lengyelországban körülbelül kétmillió ukrán telepedett le 2014 óta, tehát ott nagyon komoly előzménye van annak, hogy Ukrajnából oda menekülnek emberek az ukrán–orosz konfliktus miatt.

De visszatérve a magyarokra: azok a tízezrek, akik a közel-keleti menekültekért megmozdultak, éppen olyannak látták azt a válságot, mint a mostanit. Éppen úgy háború elől menekülő embereket láttak, akiket segíteni kell, mert itt vannak egy szál hátizsákkal, nincs hova menniük, és vissza nem mehetnek.

Különbségtétel azokban lehet, akik a politikai retorikát követve ellenségesen álltak akkor a menekültekhez. Illegális bevándorló, migráns, nem véletlen, hogy ezeket a szavakat használja velük kapcsolatban a politikus. Hiszen a menekült szónak van egy olyan konnotációja (másodlagos jelentése), hogy az illető nem jó dolgában van itt, hanem segítségre szorul, ami már önmagában együttérzést kelthet.

Arra akarok kilyukadni, hogy vannak, akik nem háború elől menekülő embereket láttak (vagy nem láttak, mert nem mentek el találkozni velük), hanem az európai biztonságot, az európai kultúrát fenyegető embereket, akik magukat menekültnek hívják, de valójában rejtegetik a terroristákat.

Nyilván a Kárpátalján élő magyarok miatt sokkal egyértelműbb sokak számára közösséget érezni a mostani menekültekkel. Azt érzi mindenki, hogy ez a háború most valahogy minket is érint. És nehezebb is homokba dugni a fejünket, hisz, ha például valaki most a 4–6-os villamoson utazik, és elmegy a Nyugati pályaudvar mellett, akkor nem tudja nem észrevenni, hogy tömegek jelentek ott meg hirtelen, és most kivétel nélkül mindenki menekültekről beszél. Sokkal egyértelműbb az emberek számára, hogy akiket lát, a háború elől menekülnek, egy veszélyes, élhetetlen helyről. Más a keretezés.

Kétségtelen, hogy közben a világ más részein is vannak veszélyes, élhetetlen helyek, fegyveres konfliktusok, és azokról keveset beszélünk. Ebben biztosan benne van az is, a nyugati fehér ember számára fontosabb az a konfliktus, aminek fehér emberek az áldozatai, ezt ki lehet jelenteni.

K. A. D./WMN: Tudunk-e más ügyekkel is empatizálni ebben a helyzetben? Érezhető, hogy nagyon fontos történésekről teljesen elterelődik a figyelem. Gondolok például a pedagógusok problémáira.

K. A.: Hát igen… Kiállhatok én egyszerre több ügy mellett is, de a maximális érzelmi bevonódást nem tudom megélni több dologban. Kijött pár napja az újabb klímajelentés is, amit szintén alig vettünk észre, holott ez elég erőteljesen befolyásolni fogja a jövőnket. Most tényleg mindent háttérbe szorított a menekültek ügye, de ez megváltozik, akár elhúzódik az ukrajnai háború, akár nem.

K. A. D./WMN: Adja magát a kérdés: akkor hogyan lehet majd ébren tartani az emberek empátiáját? Most gyakorlatilag az egész segítségnyújtás a civilek összefogásán alapszik. Lesz elég önkéntes két-három hét múlva is vajon? Mert szükség lesz rájuk.

K. A.: Biztosan csökkenni fog az érdeklődés, ugyanakkor lesznek olyanok, akik most vonódtak be igazán az önkénteskedésbe, a társadalmi ügyekbe, és akiknek megmarad majd az elköteleződésük. Fontos a szervezetek részéről annak a kommunikálása, hogy mennyire sokat segítettek az emberek, mert ösztönző megélni, hogy célba ér, amit adnak, hogy együtt változtatni tudnak dolgokon. Az empátia fenntartásához emellett leginkább a személyes kapcsolódás vezet, nem a számok, statisztikák olvasása. Az együttérzés nem szűnik meg az olyanok iránt, akiket közel érzünk magunkhoz, és ehhez történetek megismerése kell, igazi emberi kapcsolatok!

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Christopher Furlong