„Én most is szeretnék dolgozni!” – Gondolatok a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásról

–

A megváltozott munkaképesség is munkára való képesség

Sosem gondoltam volna, hogy eljöhet az a pillanat, amikor ugyanazon mondatban látom a saját nevemet, illetve a munkaképesség-csökkenés és az egészségkárosodás szavakat. Minden tagadásom és tiltakozásom ellenére ott virítottak ezek a szavak félkövér betűvel szedve egy kormányhivatali határozaton. Eszerint a 2018-as balesetem után 16 százalékban maradtam egészséges, 84 százalékban megváltozott a munkaképességem, bár azt senki nem mondta meg, pontosan hogyan. Ahogyan arra sem volt válasz, milyen munkát láthatnék el ezután. Csak abban voltam biztos, hogy dolgozni szeretnék, százalékoktól, egészségkárosodástól és mások által számszerűsített képességektől függetlenül.

Elhatároztam: a 16 százalék lesz az új 100 százalék, és ebben a keretrendszerben teszem azt, amit tudok, amit szeretek és amire képes vagyok.

Mert a megváltozott munkaképesség is munkára való képesség, amelyben lehetőségek vannak. Nekem annyi a dolgom, hogy megtaláljam őket; és ha nem találom, újakat teremtsek.

De mit is jelent pontosan, hogy megváltozott munkaképesség? Ez nagyon tág fogalom, ugyanis megváltozott munkaképességűnek minősül mindenki, akinek az egészségi állapota a vonatkozó hatósági minősítés szerint 60 százalékos vagy annál alacsonyabb. 2021 óta szintén ebbe a csoportba tartoznak a köznevelésben tanuló speciális nevelési igényű gyermekek, a felsőoktatás fogyatékossággal élő hallgatói, valamint a rehabilitációs mentori tevékenységet ellátó személyek. Tehát amikor megváltozott munkaképességű személyekről beszélünk, nemcsak a látás-, hallás-, vagy mozgássérült emberekről van szó, hanem olyan személyekről is, akiknek valamilyen betegség miatt romlott meg az egészségi állapota (nem gondoltam volna, hogy egy emlőrákból kigyógyult nő is megváltozott munkaképességűnek minősülhet).

Arcon csapott a valóság

Eredeti szakmám szerint jogász vagyok, pénzügyi területen dolgoztam az egyetem után mint adótanácsadó. Ez egy igen szerencsés helyzet, mondhatnánk, hiszen a balesetemben a fejem nem sérült meg, szellemi kapacitásom ép és sértetlen.  A korábbi munkám végzésére azonban, a papírforma szerint, mégsem vagyok képes. Szerencsére ez sosem tartott vissza.

Napra pontosan 14 hónappal a balesetem után újra munkába álltam, napi néhány órában, egy kórházi ágyról.

Akkor még a koronavírus-járvány előtti időket éltük, az akkori munkahelyemen az otthoni munkavégzés csak szűk körben volt megengedett.

További nehézség volt, hogy a balesetem előtt mindössze három hetet töltöttem a cégnél, így a főnökeim és a kollégáim még nem ismertek annyira, illetve azt sem ők, sem én nem tudtam igazán, mennyire vagyok terhelhető. A munkahelyem nagyvonalú és rugalmas hozzáállása, illetve a belőlem áradó lelkesedés ellenére hamar rájöttem, ez így nem fog működni. Szerettem volna bemenni az irodába, de ez akkor lehetetlennek tűnt. Gondolkodási időt kértem, és megpróbáltam megoldást találni a helyzetre. Sok minden átértékelődött bennem, és a történet végül egy felmondással, majd azzal az ígérettel zárult, ha mégis szeretnék visszatérni az adótanácsadás világába, bármikor szívesen látnak. 

Nyitottság és infrastruktúra

Néhány hónappal később egy toborzással és kiválasztással foglalkozó ismerősöm keresett fel. Mint megtudtam, a munkahelyén ő felel a megváltozott munkaképességű emberek felvételéért, de több ponton elakadt a folyamatban. Arra kért, beszélgessünk, hogyan lehetne vonzóbbá tenni a munkahelyeket a megváltozott munkaképességűek számára, illetve munkáltatóként mire kell figyelni akár a munkahelyi infrastruktúra, akár a belső cégkultúra szempontjából. Többek között ez a beszélgetés inspirálta ezt a most következő gondolatokat.

Az első és legfontosabb szempont: a munkáltató szándéka.

Nem mindegy, milyen célból alkalmazzuk a megváltozott munkaképességű kollégát: a szakértelme miatt, esetleg a kapcsolódó adókedvezmények miatt, vagy csupán azért, hogy „meglegyen a létszám”.

A megváltozott munkaképességű ember ugyanolyan kiváló munkaerő lehet, mint ép társai, azzal a különbséggel, hogy kerekesszékben ül, nehezebben beszél vagy kevesebb fizikai terhelést bír.

Emellett nagyon lényeges a megfelelő munkahelyi infrastruktúra biztosítása. Ez nem merül ki abban, hogy az irodaházban van lift a lépcső mellett. Az akadálymentesítés már a munkahely épületén kívül elkezdődik, nem mindegy ugyanis, hogy egy kerekesszékkel vagy mankóval közlekedő, esetleg járási nehézségekkel küzdő munkavállaló hogyan tudja megközelíteni az épületet. Az irodán belül sokat segítenek a széles, önműködő ajtók, az akadálymentesített, könnyen megközelíthető mosdók, az állítható magasságú íróasztalok, az elérhető magasságba szerelt mágneskártya vagy ujjlenyomat-leolvasók, a kellően tágas liftek.

Ma már szinte alapvetés, a megváltozott munkaképességű személy számára pedig elengedhetetlen az otthoni vagy a hibrid munkavégzés lehetősége. Egy segítségre szoruló ember sokszor nem „irodakompatibilis”, vagy azért, mert az ellátása túl sok időt vesz igénybe, vagy azért, mert a körülmények nem adottak a hosszú irodai tartózkodáshoz (például nem tudja használni a mosdót). Ilyenkor jól jön, ha a munkáltató kellően rugalmas, és hozzájárul az otthoni munkavégzéshez. A kedvenc példám egyébként egy saját élmény:

én diktálással alkotok szöveget, írok meg egy e-mailt vagy kezdeményezek hívást, ami kifejezetten zavaró lehet egy egyterű irodában, ezért nagyon hálás vagyok, hogy jelenleg bárhonnan dolgozhatok.

Támogató környezet és segítségnyújtás

Tapasztalataim szerint sok esetben fontosabb egy munkavállaló számára, hogy kik a kollégái, mint az, milyen környezetben dolgozik. Éppen ezért egy megváltozott munkaképességű ember számára is kiemelkedően fontos, hogy nyitott, befogadó és támogató kollégák vegyék körül. De mégis mit jelent mindez? 

 

Az első és legfontosabb, hogy a kollégák tisztában legyenek azzal, hogy a megváltozott munkaképességű ember nem egy gyengébb képességű kolléga, hanem olyan munkavállaló, aki baleset vagy betegség folytán valamilyen egészségkárosodást szenvedett, vagy már a születésétől fogva extra nehézséggel él, de ez nincs hatással a pozícióban betöltött munkájára. Egy megváltozott munkaképességű ember ugyanolyan munkatárs, mint a többi csapattag: lehet értékelni a teljesítményét, és elvárásokat is támaszthatnak felé.

Sok munkahelyen előfordul, ahol megváltozott munkaképességű emberek is dolgoznak, hogy az egészséges kollégák kínosan ügyelnek arra, hogy egyenrangú felekként kezeljék társaikat. Ez nem rossz irány, de érdemes figyelni arra, nehogy túlkompenzálás legyen a vége.

Kiindulópontként mindenkit kölcsönös tiszteletadásra, nyílt és őszinte kommunikációra biztatok.

Szorosan idekapcsolódik a segítség kérdése. Sokakban felmerül a kérdés, mit tegyenek akkor, ha valamilyen mozgáskorlátozottsággal vagy egyéb nehézségekkel küzdő kolléga kerül a csapatba. Ilyenkor jó megoldás lehet, ha a csapat vezetője előre tájékoztatja a kollégákat a megváltozott munkaképességű csapattag érkezéséről, állapotáról és szükségleteiről, illetve lehetőséget ad arra, hogy az új kolléga maga mesélje el személyes történetét. Ami a konkrét segítségnyújtást illeti, érdemes felajánlani szolgálatainkat a kollégánknak azzal, hogy meghagyjuk számára a döntés lehetőségét: él-e vele, vagy sem. Sőt, nyugodtan felvállalhatjuk azt is, ha bizonytalanok vagyunk, vagy nem tudjuk, hol vannak a határok. Kérdezzünk bátran, és figyeljünk kollégáink kéréseire, utasításaira.

Motiváció és a „hozott anyag”

Számomra a legnagyobb kihívás a megváltozott munkaképességű emberek közti differenciálás jelenti. Munkáltatóként fontos tudnunk, miért változott meg leendő kollégánk munkaképessége, milyen tapasztalatokat szerzett előtte és azóta. Teljesen más motivációval rendelkezik valaki, aki egész életében sérült, fogyatékos vagy mozgáskorlátozott címkével élt, mint az, aki épen és egészségesen fejlődhetett, tanulhatott. 

  

Saját tapasztalat: 25 éves koromban, a diplomám megszerzése után, némi munkatapasztalattal a hátam mögött ért a baleset, amelynek eredményeképpen papírom van a megváltozott munkaképességről. Ez abból a szempontból szerencsés, hogy már van egy szakmám, gyerekként, tinédzserként más dolgom sem volt, mint tanulni és élvezni az életet, és megvannak a (munka)kapcsolataim a „régi életemből”. Bátrabban megyek el egy interjúra, nem jelent gondot frissíteni az önéletrajzomat, egyszerűen csak azért, mert már van tapasztalatom abban, hogyan kell.

Sokkal nehezebben állnak munkába azok, akik soha nem voltak egészségesek.

Könnyebben mondanak nemet egy ajánlatra, mert nem bíznak abban, hogy valóban sikeresek lehetnek. Előfordul az is, hogy a nem megfelelő munkahelyi környezet bizonytalanítja el a leendő kollégát, holott mind fizikailag, mind szellemileg alkalmas lenne a pozíció betöltésére.

Úgy gondolom, közös érdek, hogy akár egyénre szabott munkalehetőségekkel, szakmai tréningekkel és kellő nyitottsággal célozzuk meg a megváltozott munkaképességű munkavállalókat, mert ha ezt nem tesszük meg, értékes munkaerőt pazarolhatunk el. Ezt a luxust pedig ma Magyarországon nem engedhetjük meg magunknak.

Temesvári Orsolya

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Portra