–

Egy koratavaszi nap végén azzal a feszült érzéssel feküdtem le aludni, hogy elfelejtettem valamit. Forgolódtam pár percet az ágyban, végigpörgettem fejben, befizettem-e a számlákat, kipipáltam-e az aznapi teendőket, de semmit nem találtam. Végül a Facebook „Emlékek” nevű bugyrában leltem rá a válaszra: elfelejtettem, hogy nyolc évvel ezelőtt ezen a napon szívtam el az utolsó szál cigimet.

Idáig egy évforduló sem maradhatott megünnepeletlenül. Minden évben füsteregetős fotót posztoltam, és fogadtam az elismerő kommenteket nagyszerű teljesítményemért – irónia nélkül mondom, tényleg életem egyik legnagyobb eredményének tartom a leszokást. Egyszer valaki keserűen megjegyezte a hozzászólók között: ha számolom, mikor tettem le, akkor még függök tőle. Lehet benne valami, bár én inkább érzem a posztolást egyfajta nosztalgiának huszonéves önmagam iránt, mintsem nikotin-sóvárgásnak. Az viszont tény, hogy idén ez a koratavaszi nap belesimult a többi közé, elfelejtettem ünnepelni.

„Ne gondolj a fehér elefántra"

Ha nyolc évvel ezelőtt találkoztam volna mostani önmagammal, azt gondoltam volna, kamuzik. Dohányosként mélyen meg voltam győződve arról, hogy én nem létezhetek nikotin nélkül. Két leszokási kísérletem volt – azért csak ennyi, mert az első kudarc után egyértelművé vált számomra, ehhez kevés vagyok, mint dobostortában a dobpergés, vagy mint lakatlan szigeten a tömegverekedés. Pedig két könyvet is elolvastam a témában, az egyik az akkoriban népszerű „sztárleszoktató” Allen Carr Végre nem dohányzom című könyve volt, a másik pedig az e módszerből merítő pszichológusé, Selymes Orsolyáé. De akármennyire is újszerűen közelítették meg a témát, nekem csak még nagyobb bűntudatom lett, hogy nem esik le a lényeg: mégpedig az, hogy dohányozni nem jó, és ezt mindenkinek tudnia kell a lelke mélyén.

Pedig voltak szimpatikus gondolataik, például hogy nem hiába vallunk kudarcot annyiszor az akaraterő módszerével, hiszen „nem lehet akarattal nem akarni azt, amit akarunk”, vagyis rágyújtani (ugye mindenki ismeri a „ne gondolj a fehér elefántra” agybecsapós felszólítását?), illetve ha mégis célt érünk vele, azt embert próbáló küzdelmek, sziszifuszi munka és tantaloszi kínok árán tesszük, ezekhez meg kinek van kedve. 

Vagy az, hogy a dohányosok a közhiedelemmel ellentétben gyakran céltudatos, domináns, önérvényesítő emberek – bátrak, ötletesek, nem hátrálnak meg a feladatok elől, és olyan helyzetekben is kitartanak, ahol mások már feladták volna.

Az első kísérlet tehát arra volt jó, hogy rájöjjek, függő vagyok, de legalább céltudatos, ötletes és bátor. A másodikba csak azért vágtam bele, mert ultimátumot kaptam az akkori páromtól. Ő aztán ment (persze nem a cigi miatt), a bűzrudacskák pedig maradtak, egyfajta kapaszkodóként, melyek tényleg segítettek átvészelni ezt a krízist. A cigizés a szabadság, az önfelvállalásom jelképévé is vált – „nekem aztán egy férfi se mondja meg, mit csináljak” –, és sok-sok évig vártam a megvilágosodást, hátha egyszer majd olyan szerencsés leszek, mint az ismerősöm ismerőse, aki egy reggel arra ébredt, nincs többé szüksége a nikotinra… Ez a nap persze sosem jött el.

Csak egyszer kell fájnia!

A dohányzásnak való önmegadásom évei alatt azért időről-időre próbáltam felfejteni függőségem gordiuszi csomóját: kötődési probléma, leválási nehézség, stresszkezelési és érzelemszabályozási gondok, szociális szorongás, határtartási problémák. Biztos azért fújok magam köré egy felhőt, hogy elbújhassak benne. Utólag úgy látom, mindegyik igaz volt rám, ám a megfejtéseim nem vittek közelebb a megoldáshoz.

Egy hatalmas változás, egy egész „életváltás” – válás, teljesen új környezet, új hobbik, új hivatás, új életmód – kellett ahhoz, hogy a függőségem és életem új minőségei között akkora feszültség, kognitív disszonancia keletkezzen, hogy végre döntésre jussak. A drasztikus változtatást eleinte a cigi korlátozásával akartam elodázni, de ez csak arra volt jó, hogy még jobban tudatosuljon, egy labirintusban vagyok, és nem ez lesz a kiút függőségem börtönéből. Megpróbálkoztam a mindful dohányzással is, melynek lényege: ha tudatos éberséggel, minden érzékszerveddel benne vagy a cigizésben, egyszer csak rá fogsz jönni, hogy a cigi rossz, büdös, kiszárítja a torkodat, csípi a szemedet, irritálja a tüdődet, vagyis hülye lennél tovább folytatni. Ez a belátás nálam nem jött el (a cigizés keltette testi érzetek tényleg kellemetlenek voltak, de ettől még függő maradtam), ám a mindful dohányzás miatti ingerültség arra jó volt, hogy még inkább ki akarjak jutni a labirintusomból.

Aztán egyik nap, 15 év dohányzás után végre bekattant a lényeg. A lényeg, amelyről paradox módon minden leszoktató módszer el akarja terelni a figyelmedet az olyan sokat ígérő szlogenekkel, mint „leszokás könnyen”, „leszokás szenvedés nélkül”, „leszokás egyszerűen”. Eszembe jutott egy barátnőm tételmondata sok-sok évvel ezelőttről, amikor ki tudja hányadszorra sírtam neki a gyötrelmes se veled-se nélküled kapcsolatom egy újabb drámai epizódja miatt. Mélyen a sírástól vöröslő szemembe nézett, és azt mondta: „Eszter, csak egyszer kell fájnia”. Iszonyatosan félelmetes mondat volt, ami alatt azt értette: a szenvedésem oka a fájdalom elkerülése, és 

ameddig nem vállalom, hogy szar lesz, és nem szakítok végleg, addig felemészt ez a csiki-csuki játszma. Úgyhogy felidézve ezt a mondatot, egy koratavaszi napon fogtam életem utolsó szál cigijét, és talán végig sem szívva elnyomtam a hamutartóban.

Csak egyszer kell fájnia! Nyilván nem lehetne eladni semmit ezzel a szlogennel, hiszen egész egyszerűen úgy vagyunk összerakva, hogy elkerüljük a fájdalmat. Pedig épp a fájdalom felvállalása a kulcs.

Őrületes volt, mintha fogalmam sem lett volna, hogy a cigizős Eszter alatt létezik másvalaki is. Elgyászoltam önmagam jelentős és meghatározó részét, hagytam, hogy fájjon, hogy átmenjenek rajtam az érzések, akármennyire is tűntek túlzónak ahhoz képest, hogy „de hát nem a heroinról, csak a dohányzásról szoksz le”. Nem alkudoztam, nem kerestem egérutakat többé, nem zabáltam, nem rágóztam, nem futottam, hanem éreztem.

Eldobtam a „soha”, „mindig”, „örökké” , „többé nem” szavakat: a „soha többé nem gyújtok rá” terhének magamra vétele helyett, mindig csak a következő cigire mondtam nemet, így csak az adott pillanat nehéz élményét kellett kezelnem, és nem egy beláthatatlan, végtelen jövőt. Az akut időszak után pedig elkezdtem felépíteni magam, végre foglalkozni azokkal a hiányokkal, amelyek miatt dohányoztam: kötődési probléma, leválási nehézség, stresszkezelési és érzelemszabályozási gondok, szociális szorongás, határtartási problémák. Hiába gondoltam addig, hogy ezeket a témákat én már megdolgoztam, valójában akkor váltak igazán hozzáférhetővé a lelkemben, amikor a cigizés védőpajzsát felszámoltam. 

Ahogy feloszlott a füst körülöttem, tisztán láthatóvá váltak ezek a problémák, de ezáltal kézbe vehetővé, kezelhetővé is.

A cigaretta menekülőút az érzelmi felelősség elől

A dohányzásról való leszokás egyik nehézsége az, hogy sima rossz szokásként tekintünk rá, és nem tartjuk egyenrangúnak más szerhasználati problémákkal, még ha tudjuk is, hogy a dohány a második legtöbb halálos áldozatot követelő legális addiktív szer az alkohol után. Hozzám nagyon közel áll Dr. Robert Lefever felfogása a dohányzásról, mint függőségről, menekülésről. A dohányzás – Tizenöt ok. Miért ne szokjunk le a dohányzásról? Vagy inkább mégis? című könyvében a nikotin függőségben kiemelt szerepet tulajdonít az érzelmek távolításának, nem megélésének. „Ha valóban közel szeretnénk lenni másokhoz, sérülékenynek kell maradnunk – érzékenynek kell lennünk mások érzéseire, és képesnek kell lennünk arra, hogy érezzük a fájdalmat: vagy azért, mert együtt érzünk a másikkal, vagy azért, mert ez a saját válaszunk a viselkedésünkkel kapcsolatos érzéseikre. A cigaretta gyors menekülőút az érzelmi felelősség elől, és segít, hogy elhessegessük a személyes fájdalmat, vagy elkerüljük a másokért való aggódást, a velük való törődést. Immunissá válunk az érzelmeinkkel szemben – és pontosan ezért dohányzunk. Ezt akarjuk. Ha ez nem okoz kárt másoknak, éppúgy, mint önmagunknak – azzal, hogy mérgezi a kapcsolatainkat – akkor mégis mit okoz?"

A dohányzásról való leszokás útja számomra sokkal több volt, mint túljutni a kényelmetlen, érzelmileg és fizikálisan megrángató elvonási tüneteken, és jelentősen tovább is tartott ennél a szakasznál – talán még a mai napig tart, holott a sóvárgás már réges rég elmúlt. Önismereti út vált belőle, növekvő belső erő. 

Az évek során felneveltem magamban azt az Esztert, aki a cigaretta hamis támasza nélkül is képes erőt meríteni önmagából, amikor elárasztják a nehéz érzések, túl sok a stressz vagy a fájdalom.

Itt, a befejezésnél jövök csak rá: az, hogy azon a koratavaszi napon kiment a fejemből, hogy már nyolc éve nem dohányzom, talán annak a jele, hogy ez az erő, ami kiteljesedett bennem, amit a cigaretta ügyetlenül csak pótolni próbált, mostanra igazán a sajátommá, természetessé, a természetemmé vált. Azt hiszem, van új okom az ünneplésre!

Bánosi Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AlonaPhoto