„Képzeld el, hogy a gyerek, akit befogadtál, ellopja az összes félretett pénzedet” – A nevelőszülőkön ki segít?

–

Mi tesz képessé egy traumatizált gyerek nevelésére?

„Nagyon zaklatott mindegyik gyerek sorsa, úgy általában – nevelőszülőnek az menjen, aki ezzel számol, hogy esetleg nagyon mélyről kell azt a gyereket valahogy újraépíteni”

– az idézet a Teljes szívvel című, nevelőszülőségről szóló dokumentumfilmben hangzott el. Nevelőszülőnek alapvetően nyitott, mások problémái iránt érzékeny emberek jelentkeznek, de míg külföldön, így Angliában például komoly átvilágításon mennek keresztül a leendő nevelőszülők, addig itthon a pszichológiai teszt kitöltetése sem kötelező. Persze vannak bizonyos – így például a befogadó környezetre vonatkozó – feltételek, de a hatvanórás nevelőszülőségre felkészítő tanfolyam bizonyos részei alól –néhány kritériumnak megfelelve – mentesítést lehet kapni: az egyik ilyen, a középfokú nyelvvizsga.

Hogy milyen összefüggés van aközött, hogy ha valaki középfokon beszél, mondjuk, angolul, az automatikusan képessé teszi egy többszörösen traumatizált, fejlesztésre szoruló gyerek nevelésére? Jó kérdés. Egy azonban biztos:

a tanfolyam mindenkinek elengedhetetlen lenne.

„A hatvanórás alapképzés nagyon kevés, hogy a szülőt felkészítsék. Az ideális az lenne, ha egy évet töltene a leendő szülő intenzíven azzal, hogy ismerkedjen a feladattal – nagyjából ennyi idő alatt lehet felelősen eldönteni, hogy az ember elég elkötelezett-e, képes-e rá, egyáltalán neki való-e egy komoly sérüléseket magában cipelő gyerek nevelése. Az időtényező fontos, a többi pedig nagyon esetleges: vagy összejön, vagy nem. Amit még fontos kiemelni, hogy Magyarországon sajnos kizárólag a nevelőszülőnek jelentkező konkrét személy van fókuszban; a családot mint rendszert/egységet nem veszik figyelembe, nem érdeklődnek iránta, nem támogatják” – kezdi Stájn Emma, hivatásos nevelőszülő, akinek nemrég jelent meg a témában nagy sikerű, Kőbölcső című kötete (amiről ITT írtunk). Emma és családja tíz éve élnek Németországban, előtte azonban a hazai gyermekvédelemben töltött be vezető pozíciót, így nemcsak a külföldi, hanem a magyarországi rendszer működéséről is első kézből szerzett tapasztalatai vannak.

Segíteni, hogy segíthessenek

Szerinte egyébként ideális esetben nem is a nevelőszülőnek kell teljes mértékben és minden helyzetre kiképzettnek lennie, hanem a számára elérhető segítőknek. Nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki támogat: a jogaik védelmében, tanácsokban, a megfelelő szakemberek kiválasztásában, vagy csak azzal, hogy meghallgatja őket. Ez azonban itthon utópisztikus elképzelés.

„Rozika, aki egy gyorstalpalón képezte át magát nevelőszülői tanácsadóvá – esetleg még gyereke sincs – nem biztos, hogy életszerű tanácsokat tud adni egy kötődési zavarokkal küzdő, traumatizált gyerek neveléséhez, és ahhoz, hogy milyen szakemberhez kell fordulni probléma esetén. Persze vannak nagyon jó nevelőszülői tanácsadók, de a többség feladatellátása kimerül abban, hogy kontrollálja a zsebpénznyilvántartást, és azt, hány váltás alsóneműje van a gyereknek – ha pedig nem kell házhoz menni, az csak jó” – fejti ki Emma, aki szerint a nevelőszülők mellett szinte senki nem áll, ami komoly visszaéléseknek is teret adhat egy vitás helyzetben.

„Jó néhány gyerek érzékeli a nevelőszülők státuszát és a saját, kivételezett helyzetét a rendszerben, ezáltal pedig sakkban tudja tartani a nevelőszülőket.

Ha felmerül a gyermekbántalmazás vádja, az esetek döntő többségében a gyerek nem hazudik, mégis előfordul, hogy ok nélkül vádolja meg a nevelőszülőt, ahogy Lulu is tette. Ennek a kezdeti jele volt – ahogy azt a könyvben leírtam –, amikor azt mondta: nem kapott otthon enni. Magyarországon nincs olyan szervezet, ami ezeknek a vádaknak a helytállóságát függetlenül és szakszerűen kivizsgálná” – mondja Emma, hozzátéve, a gyermekjogi képviselő mint olyan, a gyerekek jogainak érvényesüléséért felelős, a fenntartó pedig elvileg a nevelőszülőért; de ez, ha jól belegondolunk, összeférhetetlen, mivel a fenntartó ugyanolyan mértékben felelős az elhelyezett gyermekért is, mint a munkavállalójáért – jelen esetben a nevelőszülőért. A gyakorlatban ez olyan, mintha ugyanaz az ügyvéd képviselné a vádat és a védelmet is.

Látatlanban befogadni egy gyereket

De lássuk, hogyan is kerülhet egy gyerek nevelőszülőhöz. A vér szerinti családból való kiemelést hivatali munkaidőben a gyámhivatali ügyintézők végzik, de rendkívüli esetekben, például hétvégén, éjjel vagy ellenálló szülők esetében gyakran a rendőrség veszi át ezt a korántsem irigylésre méltó feladatot, és viszi magával a gyereket – az eljárással sok esetben további traumákat okozva. A gyerek attól függően, hogy mennyi idős, több átmeneti gondozási helyre is kerülhet: a Befogadó Otthon azoknak a gyerekeknek nyújt rövid ideig szállást, akiket sürgősséggel kellett kiemelni, és nem volt lehetőség előkészíteni számukra egy állandó gondozási helyet. A csecsemők, kisgyerekek csecsemőotthonba, illetve rögtön nevelőszülőkhöz kerülnek.

A kapacitáshiány és a szükséghelyzet miatt az eljárás sok esetben a következőképp zajlik: csörög a telefon, a vonal végén a rendőrség vagy épp a gyámhivatal, hogy „itt ül a hároméves Józsika a kocsiban, tudod vállalni?”

A nevelőszülőnek gyakran csupán ennyi idő és ennyi információ áll rendelkezésére, hogy átgondolt és felelősségteljes döntést hozzon arról, hogy a kisgyerek belepasszol-e a családba. Nem tudni az előéletéről, az őt ért traumákról, így látatlanban dönt, aztán viszi a hátán a következményeket.

Csak az összehasonlítás kedvéért: Németországban és Angliában a családból kiemelt gyerek először egy átmeneti befogadó családhoz kerül, amely kifejezetten arra van felkészítve, hogy átsegítse őt az első sokkon. Teret és időt biztosít neki arra, hogy megnyugodjon, és őszintén elmondja neki, mi vár rá. Abban az egy-két hétben, amit a gyerek az átmeneti befogadó családnál tölt, a majdani nevelőszüleivel is lehetősége van megismerkedni.

A nevelőszülőt megismertetik a gyerek hátterével, az őt ért traumákkal, és ezeknek az információknak a birtokában lehetősége van eldönteni, vállalja-e a gyerek gondozását. Mindkét félnek – a nevelőszülőnek és a gyereknek – is lehetősége van nemet mondani a másikra,

ezzel pedig a gyerek számára is valamennyire meghagyják azt az illúziót, hogy maradt még beleszólása a saját sorsa alakulásába. Ez egy sokkal humánusabb, gyerek- és nevelőszülő központú eljárás, ennek ellenére ugyanúgy tartogat „meglepetéseket”. 

Amire nem lehet felkészülni

Emmáék mindenképp kisgyereket szerettek volna befogadni. Miután a nevelőszülőkkel való magyarországi munkája során sok rémisztő példával találkozott, így azzal kezdettől tisztában volt, hogy magatartás-zavaros, esetleg szerhasználó gyerek nevelésére sem ő, sem a családja nem alkalmas. Mivel a saját gyerekei betegesek voltak, a klasszikus kisgyermekkor – a kórházban töltött idő miatt – velük kimaradt, ezért úgy gondolta, jó lenne „újrázni”. Sokakhoz hasonlóan benne is erősen élt az a sztereotípia, hogy egy kisgyereket nemcsak integrálni könnyebb, hanem szeretni is.

Holott nem szabad elfelejteni, hogy ez egy kétélű fegyver: senki sem tudja megmondani, hogy a nevelőszülő és a nevelt gyerek személyisége illeszkedik-e egymáshoz – ez akkor és ott derül ki.

„Pedagógiai állítás, hogy minél kisebb a gyerek, annál jobban formálható. Ez igaz is, ha normál körülmények között nevelkedő gyerekről van szó, akit egy óvodai vagy iskolai közösségbe kell integrálni. Ezek a gyerekek azonban sajátosak, egyedi viselkedéssel és reakciókkal felelnek az őket ért traumákra. Minden gyerek másképp traumatizálódott, ami máshogy hatott a fejlődésére is, iskolapélda tehát nincs. Hiába vannak sémák, hogyan hathat egy szerhasználó szülő függősége a gyerekre és annak idegrendszeri fejlődésére, de ez nagyon más viselkedési mintákban mutatkozik meg minden gyereknél. Ez nemcsak abban akadályozhatja meg őket, hogy megfelelően kötődjenek más emberhez, hanem azt is megnehezíti, hogy hozzájuk kötődni lehessen” – fejti ki Emma. Itt pedig el is érkeztünk az egyik legnagyobb tabuhoz a téma kapcsán:

mi van, ha mégsem alakul ki a szeretet a nevelőszülőben a nevelt gyereke felé? Mit adhat az, aki nem tud szeretetet adni?

Kinek a hibája, ha nehéz szeretni?

„Úgy kell szeretni, mintha saját lenne, de mégsem úgy” – mondja az egyik nevelőszülő a Teljes szívvel című filmben. Természetesen van, hogy mély szeretetkapcsolat alakul ki a nevelőszülő és nevelt gyerek között, aminek örökbefogadás is lehet a vége. Feltétel nélkül szeretni egy gyereket alapvetés a társadalmunkban, de a valóság cseppet sem ilyen fekete-fehér.

Amikor néhány hónappal ezelőtt megjelent Emma első kötete, amiben letaglózó őszinteséggel írt arról, milyen embert próbáló feladat egy traumatizált, kötődési zavarral küzdő gyereket nevelni, sokan támadták amiatt, miért nem képes szeretni egy kislányt, aki oly sok szenvedésen ment már keresztül.

„Az ember nehezen tud kötődni ahhoz, aki bántja a családját, aki nem képes valódi kötődésre és szeretetre. Sokat gondolkodtam azon, ha szívvel-lélekkel szeretni nem tudom, mit tudok felajánlani helyette: törődést, odafigyelést, gondoskodást. Lulut ugyanúgy kezelem, mint a saját gyerekeimet, de nem úgy szeretem, mint őket.

Aki azt mondja, ugyanúgy szereti a nevelt gyerekét, mint a sajátját, attól meg szoktam kérdezni, hogy ha a nevelt gyerekének oda kellene adnia a fél veséjét, megtenné? Kockáztatná ezzel a saját egészségét? Vagy belevenné a nevelt gyereket is a végrendeletébe?”

Lulu közel két és fél éves volt, amikor hozzájuk került, az elmúlt három évben pedig sokat nőtt, okosodott, Emma szerint érzelmileg viszont semmit nem változott – ma is képtelen a kötődésre. Vannak berögzült, tanult gesztusai – a puszi, a bújás –, de ezek sosem belső késztetésből jönnek, hanem általában el szeretne érni velük valamit.

„Rettentő nehéz volt elfogadni, hogy itt egy okos, kedves kislány, aki nagy valószínűséggel az életünk része lesz a nagykorúságáig, de nem képes kötődni hozzám, így én sem hozzá. De ma már nem tudom magam hibásnak érezni, és Lulut sem hibáztatom, hiszen nem ő volt az oka, hogy ilyen helyzetbe került. Ez neki épp olyan nehéz, mint nekem – ám annak ellenére, hogy ezzel tisztában vagyok, még nem könnyebb elviselni” – fejti ki.

A nevelőszülők is komolyan sérülhetnek

Gyakran élnek meg például kirekesztettséget, a döntésükre sokszor a kapcsolataik mennek rá. Emmának az édesanyjával való kapcsolatát sínylette meg a vállalása épp azon sztereotípiák miatt, amelyek sokak fejében a nevelőszülőséggel kapcsolatban élnek.

„Még mielőtt Lulu betette volna hozzánk a lábát, édesanyám megkérdezte, hogy tényleg lecserélem-e a gyerekeimet »fizetősre«. Hasonló megélésekről azonban nemcsak a nevelőszülők, hanem az örökbefogadó szülők is be tudnak számolni. Ezeknek a traumáknak a feldolgozásában a nevelőszülők nem kapnak szakszerű segítséget” – mondja.

A szabadság hiánya, a kiégés veszélye és a traumatizált gyerek nevelésével járó nehézségek mellett további komoly problémákat okozhat a vér szerinti család befolyása a gyerekre.

A biológiai szülők jó része megalázva, megkülönböztetve érzi magát a kiemelés miatt, ami rengeteg feszültségnek lehet a kiindulópontja. A törvényileg lehetővé tett havi láthatások alkalmával a rokonok sok esetben újabb traumákat okoznak a gyerekeknek, így a nevelőszülők vérrel és verejtékkel elért eredményei egy pillanat alatt semmivé válhatnak.

„Emellett a vér szerint szülők gyakran hívogatják, fenyegetik a nevelőszülőt, sokszor ellene hangolják a gyereket. Ez pedig az esetek többségében mind reakció nélkül marad: sem a gyámhivatal, sem a fenntartó, sem a nevelőszülő tanácsadó nem tesz semmit. Holott ezek nem kirívó esetek, hanem mindennaposak a nevelőcsaládok döntő többségének az életében” – fejti ki Emma, aki ilyen esetekben nem tartja jó megoldásnak a felügyelet nélküli kapcsolattartást, ez azonban a szülői jogok olyan mértékű csorbításának számít, amit senki sem mer bevállalni.

„Aki pénzért nevel gyereket, ne sírjon”

A nevelőszülők azonban nem csupán lelki, hanem anyagi szempontból is kiszolgáltatottak – annak ellenére, hogy a nevelőszülőséggel kapcsolatos egyik leggyakoribb sztereotípia épp az, hogy „könnyű” pénzkereseti lehetőség.

A hivatásos nevelőszülők – akik itthon az év 365 napján megállás és szabadság nélkül végzik a feladatukat – a tavalyi évben egy gyerek után havonta nyolcvanezer-ötszáz forintot kaptak, amiből közel negyvenháromezer forint a gyerek ellátására fordítandó összeg. Ebből kell(ene) megoldani azokat a helyzeteket is, amikor egy csecsemő esetén babakocsira, pelenkázóra, kiságyra van szükség, vagy egy iskolaérett gyereknek táskát, felszerelést, íróasztalt, ruhát kell venni. Magyarországon a nevelőszülők ilyen jellegű kiadásait maguknak kell megoldaniuk, és a legtöbb nevelőszülő, aki igenis a szívén viseli a gyereke sorsát, gyakran csak pluszmunkával képes megteremteni, hogy mindenkinek mindene meglegyen. De Emma felhívja a figyelmet, hogy így még nem számoltunk az esetleges pénzügyi károkkal, amit a nevelt gyerek okozhat.

„Képzeld el, hogy a gyerek, akit befogadtál, ellopja az összes félretett pénzedet, amit a tetőcserére vagy épp a saját gyereked egyetemi tanulmányaira tettél félre. Egy plázában néhány óra alatt is el lehet tapsolni több százezer forintot. Vagy mi van, ha a nevelt gyerek dührohamot kap, és összetöri a bútort? Az ilyen esetekben ki kárpótolja a nevelőszülőt? Magyarországon senki” – mondja Emma.

De, ha nem akarunk ilyen sarkalatos példát hozni, akkor itt egy másik: a nevelőszülő örökbe ad vagy hazagondoz egy másfél éves gyereket. A megüresedett helyre jön egy nyolcéves, akinek már nem pelenkázóra meg babakocsira, hanem íróasztalra, forgószékre meg kerékpárra van szüksége. Ezt mind a nevelőszülőnek kell kigazdálkodni. Egy újabb váltás újabb beruházást igényel, aminek a költségét mind-mind a nevelőszülők állják, méghozzá saját zsebből.

Meddig lehet csinálni?

Amellett, hogy sok a pozitív példa, és az olyan nevelőszülős családok, akiknek szerencséjük volt az „illesztéssel”, rengeteg az olyan nevelőszülő, illetve család, akik nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is komoly károkat szenvednek a vállalásuk miatt. A kiégés veszélye igen magas a körükben.

Mit lehet ilyenkor tenni? „Visszaadni” a gyereket, hogy tovább hánykolódjon a rendszerben, és számolni a lelkiismeretünkkel, hogy mi is csak a sérüléseit gyarapítottuk? A játék itt életekre megy, és ahogy Emma is említette, senki sem okolható igazán a végkimenetelért.

Ami őt illeti, fontosnak tartja, hogy sok szörnyűség ellenére, amit egyénileg és családilag is megéltek, a gyerekei elé megfelelő példát állítson azzal, hogy a nehézségek ellenére senkit sem hagynak magára.

„Remélem, hogy nem fogják elfelejteni, bármekkora hülyeséget is csinálnak az életben, hogy nem az lesz az első reakciónk, hogy elutasítjuk őket. Ha van valami, amit ebből megtanultunk, hát ez. A mai világban nehéz kapaszkodókat találni, épp ezért a családnak kell a biztos pontnak lenni” – mondja Emma, aki szerint mindemellett fontos meghúzni a határt, mert a végtelen önfeláldozás sem egészséges. Megmenteni egy gyereket, de tönkretenni a saját családját pedig számára túl nagy ár.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Nadezhda1906