A majom után állandóan azon rettegsz majd, milyen extrém módon fogsz meghalni

–

Na, most fogok megmakkanni…

Amikor véget ért a film (melyet Stephen King Csontkollekció című novelláskötetének egy darabja alapján írt és rendezett Osgood Perkins), kissé még fejbe kólintva tántorogtam ki a moziból. Elmentem a pláza mosdójába, és miközben a kabátommal és a táskámmal hadakoztam a szűk fülkében, egyre valami kellemetlen érzés motoszkált bennem. És csak nem akart szűnni azután sem, hogy a villamosra vártam: a megállóban azon kaptam magamat, hogy idegesen pillantgatok körbe, mint egy őz a vadászidény kellős közepén. Csak jóval később, már az esti kutyasétáltatás közben sikerült azonosítanom ezt a furcsa, agyalap alá bekúszott, nyugtalanító előérzetet, amely miatt abszurd módon egyre azt vizslatom tudat alatt, hogy mikor sújt le rám az elkerülhetetlen végzet. Azaz: még mindig Perkins majmának hatása alatt vagyok.

A tizenéves ikerpár, Bill és Hal (mindkettejüket Christian Convery játssza), akiket anyjuk egyedül nevel – miután repülőgéppilóta férje lement egy doboz cigiért, majd soha többé nem tért vissza –, megtalálják az apjuk szekrényében az egyik furcsa szuvenírt, amit egy külföldi útjáról hozott haza: egy kétéves gyerek méretű játékmajmot. A hátán lévő kulccsal fel is húzzák, az első tragédia pedig nem sokat várat magára. A fiúk a harmadik abszurd halál után összerakják a dolgot: a majom minden egyes tekerésnél eltesz valakit láb alól, méghozzá igen groteszk módon – ám hogy ki lesz az áldozat, azt nem lehet előre tudni.

A majom irányíthatatlanul gyilkol, úgyhogy a srácok megpróbálnak megszabadulni tőle, ami sikerül is… de csak csak átmenetileg. 

A már felnőtt Hal (Theo James) igyekszik mindenkitől távol tartani magát, hogy lehetőleg senki se haljon meg miatta. Ám amikor a fiával (Colin O’Brien) az évi egy közös hetére igyekszik, egyértelmű jelek alapján rájön: gyerekkorának rettegett démona, a majom visszatért. És mintha csak erőt gyűjtött volna az eltelt évtizedek során, még őrültebb módon szedi sorra az áldozatait. Elég, ha valaki bemutatkozik Halnak, máris alulról szagolja az ibolyát… A halál pedig minden egyes alkalommal valamilyen teljesen képtelen baleset formájában érkezik.

Agyament fekete humor 

És éppen ez a nagy erőssége A majomnak: a totális kreatív őrület (a szó legnemesebb értelmében!) a halálok terén. Nem akarom elszpojlerezni őket, de egyetlen példát hadd ragadjak ki: a hálózsákban a szabad ég alatt alvó nagybácsit egy komplett ménes tapossa laposra – a végére úgy fest szegény pára, mint egy meggyes pite, amire véletlenül valaki ráült. (Chip bácsit egyébként maga a rendező alakította.) Egy geg pedig bele sem került a filmbe, mert azt már nem tudták kivitelezni: azt, amikor egy építkezésen sétáló papot úgy ér el a szörnyű vég, hogy az egyik melós kezéből kicsúszik egy betonfűrész, ami a levegőben repülve középen kettévágja.  

A film nagyjából 11 millió dolláros költségvetéssel készült, amiért cserébe kapunk többek között egy egész busznyi agyoncsapott pomponlányt, szóval a részemről teljesen ki vagyok békülve a büdzsével.

Ha te leginkább a kosztümös regényadaptációkat szereted mozivásznon nézni, amikben túlcsordul a romantika és mindenki cirkalmas udvariassággal társalog, ha lila hajat kapsz a halloweeni beöltözéstől és csontvázas kiegészítőktől, ha rühelled a halál kikacagásának kultuszát, akkor nem biztos, hogy A majom a te filmed. Viszont ha rajongsz a fekete humorért, ha csíped a bizarr dolgokat, akkor Perkins moziját is bírni fogod.  

Dob pereg

Egy érdekesség a film központi elemét illetően: azt, hogy a majom cintányérral hozza el a végítéletet, el kellett vetni, ugyanis az a Walt Disney cég szellemi tulajdonát képezi, a cintányéros cudar emberszabású ugyanis a Toy Story harmadik részében volt az egyik főgonosz. Perkins majma azért így is erős hasonlóságot mutat rajzfilmes elődjével: ugyanaz a széles száj, ugyanazok a vérben forgó, gülü szemek, és hasonló a gúnya is. Egyébként állítólag nem véletlen, hogy a Toy Storyban épp ez a majom szerepelt, a rajzfilm rendezője, Lee Unkrich ugyanis rajongott Stephen Kingért. Unkrich majmának inspirálója pedig az a játékállat lehetett, amely egy ’88-as horror, a Majomszeretet: Egy félelmetes kutatás plakátján szerepelt.

Így aztán végül dobverő került a vígjáték-horror kegyetlen játékállatának mancsába, ami szerintem hatásosabb is.

Az emberben megáll az ütő, ahogy a majom a magáét a levegőbe emeli, a dobszó baljós hangja pedig már A Gyűrűk urának Mória bányás jelenetében sem jelentett sok jót.

Van egyébként más filmes utalás is A majomban: az első abszurd halál az ikrek bébiszitterét éri, aki teljesen elveszíti a fejét a sármos ázsiai séf hibachi késsel történő kunsztjai láttán. A temetésen derül ki, hogy a pórul járt fiatal nőt Annie Wilkesnek hívták, ugyanúgy, ahogy az 1990-es Tortúra című filmben Kathy Bates karakterét, melynek szintén egy King novella az alapja.

„Mindenki meghal, és ez az élet”

– jelenti ki kedélyesen a gyerekek anyukája (Tatiana Maslany), stílusosan egy temetést követően, de azért azt a fiúk is érzik: az életnek ezek a bizarr végek, főleg ilyen mennyiségben egyáltalán nem alaptartozékai. 

A majomban épp az a legijesztőbb, hogy valójában ő maga nem csinál semmit, azon kívül, hogy szélesre húzott vigyorral lesújt a dobjára. Ezután viszont végzetesen elszabadul a pokol, valaki garantáltan rút véget ér. „A majom nem ugrik az emberekre, nem szúr le, nem vár rád a sarkon, nem gáncsol ki, hogy eless, és nem járkál, amikor alszol. Tétlen, mint egy istenség, egy bálvány vagy egy szobor. Olyan, mint egy isten ebben az értelemben: nem csinál dolgokat, hanem csak megtörténteti őket” – osztotta meg a démonikus lénnyel kapcsolatos gondolatait a rendező egy interjúban.  

Fiala Borcsa