„Mindent a 32 nevelt gyermekemtől tanultam, ami igazán fontos az életben!” – Beszélgetés egy SOS-anyával és az egyik lányával

–

Kurucz Adrienn/WMN: Margit, mikor lettél nevelőszülő a kőszegi SOS Gyermekfaluban? Emlékszel a pontos dátumra?

Balogh Margit: Igen, egészen pontosan 2001. december 1-jén kezdtem. A saját fiam, akit egyedül neveltem fel, akkor már főiskolás volt.

K. A./WMN: Foglalkozás, szakma, hivatás…? Vagy nevezzük huszonnégy órás szolgálatnak a munkádat?

B. M.: Maradjunk a hivatás szónál. Korábban is szociális területen dolgoztam, gondozó voltam egy sérült gyermekeket nevelő otthonban. A szakmai életem akkoriban egészen különvált a magánszférától. Ingáztam a munkahelyem és az otthonom között. Amikor a fiam felnőtt, készen álltam arra, hogy egészen átadjam magam a feladatnak. Mondhatni, igazából ekkor választottam hivatást. A munkából életforma lett. És változás. Óriási változás bennem. Mindent a gyerekektől tanultam, ami igazán fontos. Harmincketten voltak összesen, most még heten élnek velem.

K. A./WMN: Réka, Margit, hogyan emlékeztek az első találkozásotokra?

Godó Réka: Hét éve történt, tizenegy voltam, és nagyon sírtam.

K. A./WMN: Féltél Margittól?

G. R.:

Nem, attól féltem, hogy mi lesz ezután. A következményektől. Én kértem segítséget. Erről nem szeretnék többet mondani. Ezután az iskolába jöttek értünk. És elvittek a tizenhat éves bátyámmal együtt Margit nénihez.

K. A./WMN: Margit néni? Nem szólítjátok anyának?

B. M.: Rájuk bízom, van, aki anyának szólít, van, aki Margit néninek.

K. A./WMN: Réka, édesanyáddal kapcsolatban vagy?

G. R.: Nem, nem is ismertem kiskoromban, csak a láthatással kapcsolatos tárgyaláson tudtam meg, hogy ő az. Sok gyereke van. Hárman vagyunk édestestvérek, meg vannak féltestvéreim is. Állami gondozásban.

K. A./WMN: Haragszol rá, amiért elhagyott?

G. R.: Nem haragszom rá. De a szememben nem anya, aki elhagyja a gyerekeit. Én csak akkor szülök majd gyereket, ha anyagi biztonságban élek, és számíthatok a páromra. Apámra sem haragszom. Ő gondoskodott rólunk, ahogy tudott.

K. A./WMN: Úgy tudom, Réka, már kiköltöztél az SOS Gyermekfaluból. 

G. R.: Igen, betöltöttem a tizennyolcat, most már külön lakom, albérletben. Felszolgáló szakmát szereztem, a járvány előtt egy étteremben dolgoztam, most egy fagyizóban. Szeretnék külföldön is szerencsét próbálni.

K. A./WMN: Milyen volt a közös hét évetek?

B. M.: Réka más, mint a testvérei többsége, ő igazi jó kislány, talán ezért kevesebb figyelem is jutott rá. Mert soha nem volt vele baj. Nagyon okos, tudta mindig, hogy magának tanul, nem nekem. Harcos típus.

K. A./WMN: És aki nem ilyen? Velük mihez kezdtél? Nyilvánvaló, hogy az állami gondoskodásba kerülő gyerekek jelentős része súlyos traumákon esett át, bántalmazták, elhanyagolták. Az is gyakori, hogy ide-oda sodródnak a rendszerben éveken át. Lelki problémákkal, esetleg tanulási vagy fejlődési lemaradásokkal küszködnek. Kemény feladat lehet jó anyukájukká válni.

B. M.: Igen, volt, aki nagyon dühös volt, igaz, Réka? (Összemosolyognak.) És néha rajtunk vezette le a feszültséget. De ez érthető. Nagy csomagot cipelnek ezek a gyerekek. Hogy mit csináltunk vele? Semmit. Megvártuk türelmesen, amíg megnyugszik.

G. R.: Emlékszem, Margit néni néha elment sétálni, ha már nagy volt a feszültség.

K. A./WMN: Margit, mennyire maradt meg a privát életed ennyi gyerek mellett? Volt hol kiengedned a gőzt időnként?

B. M.: A barátok lemorzsolódtak. A család megmaradt. Voltam búvárkodni a tengeren, az a hobbim, teljesen kikapcsol.

K. A./WMN: Réka, voltak nagy cirkuszok a gyerekek között néha?

G.R.:  Igen, de leginkább a távirányító miatt. (Nevet.) Vitatkoztunk, hogy mit nézzünk a tévében.

K. A./WMN: Testvéreidnek tekinted azokat is, akikkel nincs vérségi kötelék, de együtt nevelkedtetek Margit néninél?

G.R.: Van, akit igen, van, akit nem. Akit igen, azzal tartom a kapcsolatot most is.

K.A./WMN: Margit, visszajárnak a régi gyerekek?

B. M.: A harminckettőből majdnem mindenkivel tartom a kapcsolatot.

K. A./WMN: A rengeteg nehézség közepette mik voltak a legszebb pillanatok az elmúlt húsz évben?

B. M.: A szép része a munkámnak az, ami például Rékánál tapasztalható. Óriási sikerélmény, hogy a tőlem kikerült gyerekek megállják a helyüket az életben. Családot alapítanak, lakást, házat, autót vesznek. Jó anyák, apák lesznek. Van olyan lányom, aki a férje gyermekét is neveli szépen a közös gyermekkel együtt. A mindennapokban is sok az öröm. A kirándulások, a strandolások, a közös programok. Az eredmények a tanulásban, a sportban. Meg az olyan egyszerű dolgok is, mint az együtt főzés, takarítás. Jó látni, hogy megtanulják lassan a vitáikat egymás között rendezni.

K. A./WMN: Nem féltékenyek egymásra a gyerekek? A normál családokban azért nem kell anyán általában ilyen sok testvérrel osztozni. Nem firtatják, hogy kit szeretsz jobban? Nem akarnak kisajátítani maguknak?

B. M.: Az a gyerek, akinek van kapcsolata a vér szerinti szülővel, esetleg felmerül a visszagondozás lehetősége, nem féltékeny, ez a tapasztalatom. A többiek igen, ők erősebben kötődnek, jobban ragaszkodnak hozzám. Meg kell próbálni bölcsen kezelni mindenki érzékenységét.

K. A./WMN: Nagyon nehéz lehet úgy megszeretni egy gyereket, közel engedni magunkhoz, hogy tudjuk, bármikor alakulhat úgy, hogy el kell engedni a kezét, hisz jogilag nem vagyunk szülő-gyerek viszonyban, ha lelkileg abban vagyunk is. Mert visszatérhet a családjába vagy örökbe fogadják. Mit lehet ezzel kezdeni?

B. M.: Kezdetben nagyon nehezen ment az elengedés. De aztán átfordult bennem a dolog, és ma már inkább öröm, hisz nagy siker, ha egy család rendezni tudja az életét, és a nevelni tudják a gyerekeiket, bár sokkal gyakrabban megtörténne! A harminckét gyerekemből sajnos csupán kettő térhetett vissza a saját családjába. A többieknél nem lettek megfelelők a körülmények, vagy a szándék hiányzott, így nálam maradtak nagykorúságukig. Én vigyáztam rájuk.

Kurucz Adrienn

  

 

 A képek forrása: Balogh Margit és Godó Réka