Színvaknak kell-e lenniük a művészeteknek?

–

„Soha nem írtam olyat, hogy fehér műfordító nem fordíthatja le egy fekete költő műveit. Ez eleve egy nevetséges gondolat” – mondja leideni otthonából Janice Deul, akinek a hangjában a videóhíváson keresztül is hallani némi elkeseredettséget. A suriname-i származású holland aktivista és újságíró véleménycikke lavinát indított el Európában: a Joe Biden amerikai elnök beiktatásán szavaló fekete költő, Amanda Gorman műveinek fordítására felkért – Booker-díjas, fehér bőrű, nem bináris – holland író visszalépett a feladattól Deul cikkének hatására. A katalán fordítót – aki ez esetben egy fehér férfi – már a helyi kiadó léptette vissza, pedig már végzett is a munkával.

A legtöbben azt emelték ki a véleménycikkből, hogy fehér fordító nem fordíthatja le egy fekete költő műveit, pedig

Deul – ahogy az ITT olvasható publicisztika angol nyelvű fordításából is kiderül – csupán arra akarta felhívni a figyelmet, hogy Hollandiában számos spoken word (itthon a slam poetry műfaja áll hozzá a legközelebb) költő van, többségében feketék és nők, s talán érdemes lett volna közülük választani. 

„A fő üzenetem az volt, hogy az irodalmi világnak ki kellene tárnia az ajtaját olyan emberek és műfajok előtt, amelyek tradicionálisan nem részesei a rendszernek – mondja Janice Deul, aki irodalmat és nyelvészetet tanult a Leideni Egyetemen, és tagja az Amszterdami Művészeti Tanács és a Holland Kulturális Tanács tanácsadó testületének. – Eltékozolt lehetőség, hogy nem egy fekete, nő, spoken word művész kapta a felkérést, hogy a történelem ezen pillanatában, a Black Lives Matter mozgalom idején Amanda Gorman művét lefordítsa” – nyomatékosítja Deul, aki úgy véli, téves feltételezés, hogy a fordító láthatatlan, hiszen az identitását, és az ebből fakadó élményeit akarva-akaratlanul beleszövi a munkájába. (Ezzel kapcsolatban érdemes meghallgatni a Popfilter legutóbbi epizódját Tóth Krisztinával, akivel a Jókai-botrányként elhíresült ügyről és a műfordításról is beszélgetett Csepelyi Adrienn. Az író-költő hasonlóan fogalmazott az adásban – a szerk.) Deul hozzáteszi: jó érzés, hogy a holland kiadó a cikke megjelenése után megköszönte neki a konstruktív publicisztikát.

Az, hogy ki kinek kölcsönözheti a hangját – szó szerint és átvitt értelemben –, valamint hogy ki kinek a bőrébe bújhat, jó ideje diskurzus tárgya a művészetekben, de

látszólag továbbra sem egyértelmű: miért van rendben egyes esetekben, ha egy színész egy másik etnikumú vagy bőrszínű karakter bőrébe bújik, míg más esetekben ez óriási felháborodást kelt.

Ott van például a közelmúlt egyik olyan budapesti bemutatója, amely az Egyesült Államokban is megdöbbentette az esetről értesülő kritikusokat: 2018 januárjában ismét bemutatták George Gershwin operáját, a Porgy és Besst a Magyar Állami Operaházban, és a társulat tagjai többségében fehérek voltak (a korábbi évtizedekben is játszották már az operát itthon, akkor feketére maszkírozták a fehér színészeket). 

 

Az 1935-ben bemutatott szerelmi történetnek szimbolikus jelentősége van az Egyesült Államokban, a New York-i Metropolitan Opera kiemelt produkcióként mutatta be (a HD-sorozatban idehaza is látható volt) elsöprő sikerrel, fekete művészekkel és alkotókkal. A műnek operatörténetileg is nagy jelentősége van: Gershwin a maguk eredetiségében emelte be a tradicionális fekete ritmusokat és dallamokat az operaszínpadra. Ha magyar párhuzamot szeretnénk keresni, talán Kodály Székely fonóját lehetne említeni.

A Porgy és Bess egy képzeletbeli fekete közösségben játszódik, az amerikai délen, a szegregáció idején. A rasszizmus, a függőség és a nyomor fémjelzi a cselekményt, Gershwin pedig jelentős gyűjtőmunkát végzett azért, hogy a zenei anyag autentikus legyen. Komolyzenei körökben köztudott, hogy a jogörökösök is azt kérték, hogy fekete színészek játsszák a darabot, és ez volt az alkotók szándéka is. A magyar produkcióban azonban ezt figyelmen kívül hagyták, és egy repülőtéri hangárban lévő menekülttáborba helyezték át a cselekményt. Az amerikai sajtóban finoman szólva is megdöbbentek a magyarok „újításán”.

Ezzel szemben az amerikai alapító atyák történetét latino és fekete színészekkel 2015-ben újraálmodó Hamilton című musical az elmúlt időszak egyik legnagyobb Broadway-sikere,

közel egy tucat Tony-díjjal jutalmazták, valamint Grammy- és Pulitzer-díjat is kapott. (DTK megnézte, itt írt róla.) Lin-Manuel Miranda úgy gondolta újra az amerikai történelem egyik klasszikus szeletét, ahogyan korábban senki: méltatták a merészségéért, és a kritikusok és a nézők is felemelőnek találták, hogy ezúttal a kisebbségek mesélték el hazájuk történelmének egyik szimbolikus momentumát, zeneileg és dramaturgiailag is rendhagyó módon úgy, hogy a jelenkor sokszínű közönsége is azonosulni tudott vele. (Többen hangot adtak ugyan a kételyeiknek, hogy etikus volt-e Miranda részéről a castingfelhívásban kikötni, hogy „nem fehér” színészek jelentkezését várja, de a pozitív kritika így is elsöprő volt.)

Jogosan merülhet fel a kérdés: fair-e, hogy a fehér karaktereket kisebbségi színészekkel újragondoló darab elismerést kap, míg az ellenkező eset felháborodást vált ki? Erre a felvetésemre Cara Caddoo filmtörténész, az Indianai Egyetem oktatója azt feleli, a musicalbeli Hamilton sosem akart az igazi Alexander Hamilton hű reprezentációja lenni. A darab az amerikai történelem újragondolása, mégpedig úgy, hogy a származásra helyezi a hangsúlyt. Az alkotónak világos szándéka volt azzal, hogy nem fehér színészek játszották ezeket a szerepeket. Üzenetértékű és szimbolikus volt a választása. 

„Más a szándék azonban a mögött, amikor fehér színészeket választanak olyan szerepekre, amelyeket a szerző eredetileg kisebbségi karakterként álmodott meg (ezt angolul whitewashingnak nevezik – K. I.). Ilyen esetekben általában az a mögöttes motiváció, hogy így az adott film vagy sorozat vonzóbb legyen a fehér nézőknek, közelebb álljon az ízlésükhöz”

– magyarázza a témában könyvet is publikáló Caddoo. Mint mondja, a filmiparban rendszerszintű probléma: ha egy kisebbségi színész fehér szerepet játszik, az alkotók többnyire csak ki akarják pipálni a diverzitásra vonatkozó követelményeket.

„Nem szánnak rá időt vagy energiát, hogy végiggondolják, milyen egy kisebbségi testben élni, ez milyen hatással van a karakter mindennapi élményeire. Az, hogy fekete vagy ázsiai egy karakter, az milyen hatással van a lehetőségeire, s mennyire más esélye van így kommunikálni az őt körülvevő világgal.”

A téma a mai napig megosztja a szakmabelieket és a nézőket, olvasókat, de azt kevesen vitatják, mindennek a gyökere az – amint Caddoo fogalmaz –, hogy kinél van a pénz és a hatalom Hollywoodban. Elég csak a 2015-ös #OscarsSoWhite mozgalomra gondolni, amely nem csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy kevés a kisebbségi jelölt, de arra is, hogy arányaiban sokkal kevesebb lehetőséget kapnak a filmiparban a nem fehér színészek. (Érdemes elolvasni Csepelyi Adri cikkét az úgynevezett race-filmekről, és rögtön érthető, mennyire mélyen gyökerező dolgokról van szó.)

A „színvak casting” gyakorlata – amelynek lényege, hogy a színész származása semmilyen módon nem befolyásolja, milyen karaktert játszik – évek óta ezt a tendenciát igyekszik javítani. Így történhetett meg, hogy 2016-ban a ghánai származású brit színész, Paapa Essiedu Hamletként állt színpadra. Ő volt az első fekete Hamlet a neves szigetországi színházi társulat, a Royal Shakespeare Company történetében, és 1930 óta a hetedik fekete bőrű színész ebben a szerepben (azóta ez a szám nyolcra emelkedett). Jami Rogers – aki számos brit és amerikai egyetemen oktatott a múltban, szakterülete Shakespeare, valamint a diverzitás a színházban és a médiában – úgy véli, a színvak casting sok olyan színésznek nyújtott lehetőséget, akinek egyébként esélye sem lett volna bizonyos szerepet eljátszani. De megvannak a tökéletlenségei. 

„A színvak castinggal az a probléma, hogy nem is olyan színvak, és sok esetben sztereotip szerepekről van szó. A vihar című Shakespeare-műben például gyakran kisebbségi szereplő játssza Calibánt (akit a szerző vad és formátlan rabszolgaként jellemez* – K. I.). Ezt nem nevezném színvak castingnak. A Shakespeare-művekben például többnyire olyan szerepeket játszanak a kisebbségi művészek, amelyekben így vagy úgy, a másságot képviselik” – mondja Skype-on Rogers, akinek a nevéhez fűződik az egyedülálló BBAS-jegyzék, amelyben összegyűjtötte a Shakespeare-darabokban szereplő fekete és ázsiai brit színészeket 1930-tól.

Rogers úgy véli, igazi fejlődés akkor következhet be, ha a rendezők – nem csupán a származásra vonatkozó, hanem – mindennemű sztereotípiát elengednek. Ez azonban nem egyszerű, és sok esetben a szélesebb nézőközönség sincs „felkészülve” erre.

Amikor bejelentették, hogy a Harry Potter és az elátkozott gyermek színpadi verziójában Hermione Grangert egy fekete színésznő, Noma Dumezweni fogja játszani a West Enden, sokan nemtetszésüket fejezték ki. Maga az író, J. K. Rowling is megszólalt az ügyben, és hangsúlyozta, Hermione bőrszíne nincs kőbe vésve, a könyvek sem tesznek erről említést.

A Netflixen futó Bridgerton című sorozatnak szintén nagy volt a visszhangja, ugyanis az 1800-as évek elejének Nagy-Britanniájában játszódó fiktív történet számos nemes főszereplője színes bőrű. A kritikus hangok szerint túlzásba vitték a politikai korrektséget, és a sorozat híján van a történelmi hűségnek. Jami Rogers szerint azonban szükség van ilyen alkotásokra, hogy a régóta folyó „ki kit játszhat” diskurzus előrehaladjon.

  

„Szükség van a Bridgertonhoz hasonló alkotásokra, hogy az emberek hozzászokjanak ehhez a jelenséghez. Mert nagyon sok embernek ez a mindennapi realitás… Az alkotók azért nyúlnak történelmi művekhez, mert mondani akarnak vele valamit a jelenben. Ahhoz, hogy az egész társadalomhoz szólni tudjanak, mindenkit be kell emelni a történetbe” – mondja Rogers, aki a közelmúltban publikált egy tanulmányt a kisebbségek reprezentációjáról a brit televízióban.

E szerint a leginkább hátrányos helyzetben a kelet-ázsiai és közel-keleti színészek vannak, hiszen ők a legkevésbé láthatók, míg az afrokaribi és dél-ázsiai színészek gyakran sztereotip szerepeket kapnak.

A szakértő szerint nagy kihívás, hogy az emberek nem akarják felismerni a problémát: látnak egy színes bőrű színészt a képernyőn, és azt hiszik, nincs gond, pedig itt már nem csupán a láthatóságról van szó, hanem az egyenlőségről.

„Szükség van arra, hogy emberek olyan szerepekbe bújjanak a képernyőn, amelyektől a nézők egy része kényelmetlenül érzi magát. A televízió tükörképe annak, ami a világban zajlik.”

 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

A Bridgertonról nemrég hosszabb elemzést olvashattatok nálunk Etentuk Inemesit magyar–horvát–nigériai származású művészetmenedzser tollából, ezt továbbra is szeretettel ajánljuk.