Neked ki fogja elmesélni a történetedet? – Megnéztük a világ legmenőbb musiceljét… és követeljük a sajátunkat!

–

Minden 2008-ban, a mexikói tengerparton kezdődött. Lin-Manuel Miranda zeneszerző-szövegíró-színész nyaralás közben elolvasta Ron Chernow életrajzi kötetét Alexander Hamiltonról, az egyik legkevésbé ismert amerikai alapító atyáról. Állítása szerint az első fejezetek után tudta, hogy valami nagyon különleges dolog van a kezében; egy olyan történet, amely, ha megzenésítik, talán másoknak is azt az élményt nyújtja majd, mint neki. Inspirációt, tanulságot, információt, izgalmat és rengeteg érzelmet – főleg, ha sikerül a nagy álma: „hiphoposítani” az amerikai történelem egy klasszikus szeletét. 

Hazautazása után nekiállt megírni a zenét és a forgatókönyvet, de a karakterek, a sztori, a téma olyan bonyolult volt, hogy hat év telt el a bemutatóig. A színpadra állítást támogató befektetőket pedig a szerződésük apró betűs részében figyelmeztették arra, hogy lehet, hogy csak hosszú évek múltán térül meg a pénzük, ha sikerül eljuttatni a musicalt a New York-i Broadwayre. Ha egyáltalán valaha megtérül. Ami ezután történt, arra senki sem számított, még Lin-Manuel Miranda sem. 

A Hamilton a 2015-ös Broadway-bemutató utáni első évben 600 százalékosan visszahozta a befektetők pénzét, 16 Tony-díjra jelölték (amelyből 11-et meg is nyert), valamint Grammy- és Pulitzer-díjat kapott. Miranda pedig az amerikai színházi világ legértékesebb alkotója lett.

Ma már nemcsak New Yorkban játsszák telt házzal minden este, hanem Los Angelesben, Chicagóban és Londonban is. A jegyekért pedig (különösen Amerikában) igazi iszapbirkózás folyik.

Én a brit fővárosban, a West End Victoria Palace színházában láttam pár hete, és mielőtt végképp megenne benneteket a sárga irigység, elárulom, hogy nem Lin-Manuel Mirandával a főszerepben (ma már az eredeti helyén, New Yorkban sem ő játssza a címszerepet). És hónapokkal azelőtt kicsengettem egy kisebb vagyont a jegyekre. Ez van. Egy táskáért sosem adnék annyi pénzt, mint egy utazásért, egy koncert- vagy színházjegyért. Ez az én luxusom, erre gyűjtök, és ha van rá pénzem, már megyek is, nem szégyellem. (Megjegyzem, ha az ember idejében kapcsol, akkor a londoni show-ra kaphatók viszonylag olcsó jegyek. Viszonylag.)

Szóval, ott ültem a West End egyik csodásan felújított színházában, és noha a musical alapvetően nem annyira az én műfajom, százszor inkább egy prózai darab, mint egy zenés, pontosan tudtam, hogy ami most következik, az valami egészen más lesz, mint amit eddig musical címszóval láttam. Ezért pont ugyanolyan izgatott voltam, mint a maholnap 14 éves gyerekem, aki igazi hard core fan, mindent tud a Hamilton-jelenségről, kívülről fújja az összes dalt, és az utazásunk előtti hónapokban semmi mást nem lehetett vele hallgatni a kocsiban menet közben, mint a musicalalbumot.

Felkészülten érkeztünk, na. 

Miért ne lehetne nekünk is egy Hamiltonunk?

Bár, mondom, nem annyira szeretem a zenés darabokat, azért gyerekkorom óta én is odavagyok az István, a királyért. Ha megszólal a Felkelt a napunk, azonnal bőgök, és nem tudom nem üvölteni a kórussal, hogy „Szépmagyar-oho-rszág, édes hazánk”. Leborulok Szörényi és Bródy előtt, mindketten igazi, korszakos zsenik. Ahogy zseniális a rockoperának nevezett legismertebb történelmi musicalünk is. Szép és pátosszal teli. Csak hát… lassan 36 év eltelt a bemutatója óta, és tudom én, hogy szinte nincs év, amikor nem dolgozza föl valaki, valahol, valahogy. Meg azt is tudom, hogy készült azóta is néhány zenés darab a magyar történelem egyes epizódjairól, de, ahogy ültem ott a nézőtéren, Londonban, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy

rettenetesen hiányzik valami igazán modern, vagány, releváns és… na jó, leírom: nemzet- és korosztály-egyesítő, új közös (közös!) zenei-történelmi élmény. Olyasmi, ami old valamennyit ezen a rettenetes feszültségen bennünk, köztünk.

Amit, ha balról nézzük, ha jobbról, ha alulról, ha fölülről, egyszerűen nem lehet nem szeretni, nem lehet rajta nem szórakozni, felszabadultan, néha sírva, néha nevetve.

Igen, akár nevetve is; magunkon, a szerencsétlenségünkön, a szerencsétlenkedéseinken, a rossz döntéseinken, hogy aztán a felszabaduló energiánkat használva közelebb lépjünk végre egymáshoz, és beszélgessünk, utánaolvassunk, vagy akár tisztességgel vitatkozzunk (figyelem, ne veszekedjünk, hanem érvelve-ellenérvelve, egymást meghallgatva vitázzunk!) egy jót a múltunkról és jelenünkről.

A magyar történelem telis-tele van erős, mély és ellentmondásos karakterekkel, izgalmas egyéni sorsokkal, amelyek szövetéből kirajzolódik közös történelmünk. Miért ne lehetne nekünk is egy Hamiltonunk?

És vajon mi kellett ahhoz, hogy nekik legyen egy? Hát, először is, nem mi, hanem ki.

Sok szerencsét ehhez a Hamilton-dologhoz!

„A legnagyobb művészeti alkotás, amit valaha láttam.” Így lettem című könyvében ezzel a nem kicsit hangzatos mondattal jellemezte Michelle Obama Lin-Manuel Miranda történelmi hiphopmusicaljét. A kötetben a volt first lady felidézi 2009. május 12-ét, amikor először találkozott Mirandával. A Fehér Házban rendezett irodalmi estre költőket, színészeket, zenészeket hívtak, köztük az akkor 29 éves New York-i művészt, Lin-Manuel Mirandát. Az előadásáról készült felvétel fönt van a YouTube-on, és nagyon vicces. 

„Egy hiphop anyagon dolgozom, egy olyan valakinek az életéből, akinek a sorsa tulajdonképpen megtestesíti magát a hiphop műfajt. Ez a valaki nem más, mint Alexander Hamilton, korábbi pénzügyminiszter” – ahogy Lin-Manuel ezekkel a szavakkal fölvezeti a dalt, a kamera az elnöki párt mutatja. Michelle nevet, Barack Obama pedig a szája elé tartott kezébe somolyog.

„Most még nevetnek!” – kiált föl erre az előadó, majd elmagyarázza dióhéjban, miért is gondolta megfelelő alanynak készülő musicaljéhez az egyik legkevésbé ismert amerikai alapító atyát. „Szegény sorsú gyerek volt, egy karibi gyarmaton született egy illegális viszonyból, majd hamar árva lett. Innen küzdötte föl magát az Amerikai Egyesült Államok első elnöke, George Washington jobbkezévé, majd kormányának pénzügyminiszterévé, mindeközben pedig ilyen-olyan politikai vagy személyes okból kifolyólag jól összerúgta a port szinte minden más alapító atyával. Ez az ember a sorsával megmutatta, hogyan változtathatod meg magad a világot.” Aztán egy szál zongorakísérettel bele is kezdett a készülő musical bevezető dalába…

A teremben, amelyben az elnöki páron kívül ott ült egy sor igazán világhírű, elismert film- és színházművész, köztük Lin-Manuel egyik idolja, Spike Lee rendező is, szinte a hőmérséklet is megváltozott. Az első versszak végére Barack Obama már szélesen mosolygott, a first lady pedig a fejével adta az ütemet és az ujjaival csettintgetett Mirandával együtt. Három perccel később pedig az egész elnöki asztal állva ünnepelte ezt a fiatal, rendkívül energikus Puerto Ricó-i származású fiatal zeneszerzőt.

Az este végén Michelle Obama azzal köszönt el tőle: „Hé, sok szerencsét ehhez a Hamilton-dologhoz!” Tíz év telt el azóta. Hamilton címmel Lin-Manuel Miranda a világ jelenleg legsikeresebb musiceljét írta meg.

Az előadás gigantikus közönség- és kritikai siker lett, és megnyert vele minden színházi és előadóművészeti díjat, amit csak lehetett, és azóta is telt házzal játsszák Los Angelestől Londonig mindenhol.

Tudom, ha azt mondom, musical, sokan közületek ásítanak. Vagy legyintenek. A szájukat húzzák, esetleg vicces mozdulatokkal parodizálni kezdik a műfaj eltúlzottságát, giccsességét. Higgyétek el, átérzem. Az elmúlt években egy-egy gyenge előadást látva előfordult, hogy nekem is az volt az érzésem, hogy hiába a sok zenés film és tévésorozat mostanában, Bob Fosse több mint 30 éve halott, a musical fölött lassan tényleg eljárt az idő. Haladjunk. 

De a Hamilton… más

Lin-Manuel Miranda fogta a musical műfajt, kivitte New York-i erkélyére, kifordította a négy sarkából, és jól kirázta. 

Pedig a karakter, Alexander Hamilton, az Amerikai Egyesült Államok első pénzügyminisztere, egy kevéssé ismert történelmi figura, aki megalkotta az amerikai pénzügyi rendszer alapjait  – első hallásra –, nem lett izgalmasabb, a téma nem lett könnyebb, a történelem e szakasza nem lett egyszerűbb. Ráadásul a zeneszerző-szövegíró úgy döntött, hogy a szereplők egyáltalán ne beszéljenek, hanem dalról dalra énekeljenek végig majd két évtizedet, azaz több mint két és fél órát.

Hogy mégis mi a Hamilton musical sikerének titka? Szerintem a következő négy dolog.

Először is és legfőképpen: a zene. Ez a nagyon friss, aktuális, de nem túltekert, ismerős hangzásvilágú, mégis nagyon eredeti R’n’B, hiphopdalsorozat, néha, ahol kell neki a kötőszövet, egy kis klasszikus musical segítséggel. Csodálatosan hullámzó hangulatokkal, tisztán és sallangmentesen előadott érzelmekkel, finoman hangsúlyozott, vagy éppen, ha szükséges, élesre faragott emberi konfliktusábrázolással, jól adagolt feszültséggel és feszültségoldással. Változatosan, mégis koherensen és megunhatatlanul – egy szünettel két és fél órán át.

Másodszor: a szellemes szövegek. A valósághoz közel maradó, a mélységektől sem idegen történetvezetés, okos, nem elcsépelt rímek, tartalmas, eredeti verzék. Meg a kiszólások, az utalások, a folyamatos egyensúlyozás a történelem és napjaink aktualitásai között feszülő kötélen, zuhanás nélkül. (A karibi származású Hamilton és a francia vendégforradalmár Marquis de Lafayette által énekelt „immigrants, we get the job done!” sor például nyílt színi tapsot kapott a londoni közönségtől.)

Harmadszor: a szereposztás. Ma már tudjuk, mert sok helyen elmondta, Miranda az elejétől arra készült, hogy már a szereplőválogatással meghackeli a történelmi musical műfaját, és a főbb szerepeket szinte kivétel nélkül színes bőrű színészekre osztja. Az eredeti Broadway-előadásban ő maga, a Puerto Ricó-i és mexikói felmenőkkel büszkélkedő Lin-Manuel Miranda játszotta a címszerepet. Mentorát és későbbi riválisát, az ügyvédből lett alelnököt, Aaron Burrt Leslie Odom Jr., George Washingtont Chris Jackson, Thomas Jeffersont pedig Daveed Diggs alakította, mindhárman afroamerikaiak. Hamilton felesége, Elizabeth Schuyler szerepét a részben kínai származású Phillipa Soo kapta. A lehetőséget kapó művészek tehetségéhez kétség nem fér, bőrük színe vagy származásuk pedig – azon túl, hogy az alkotói csapat részéről egy tudatos és nyilvánvaló politikai állásfoglalás – egyetlen pillanatig sem játszik szerepet magában a színpadi történetben.

Pusztán az, hogy ezek a nagyszerű, többségében nem fehér bőrű színészek jelen vannak, hogy jelen lehetnek ebben a darabban (ahogy a színes bőrű emberek jelen voltak Amerika történelmében is!), rengeteg sebre, évtizedes mellőzöttségre, diszkriminációra, alulfizetettségre kínált gyógyírt.

Miranda gyakorlatilag „visszaírta” őket az amerikai történelembe. 

Negyedszerre hagytam talán a zene mellett a legfontosabbat. A humort. Az iróniát. És az öniróniát. Csupa olyasmit, ami – szerintem – elengedhetetlen, hogy egy könnyed műfajú, de nehéz témájú darab igazán megszólítsa a ma közönségét. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy a történelem tragédiáin nincs semmi ironizálnivaló. Mert persze hogy senki nem a halottakon szeretne nevetni.

Csupán jó volna egyszer-egyszer nem korbáccsal csapkodva magunkat, hamuval a markunkban állni saját vérzivataros történelmünk tükre előtt, hanem nevetni, sőt kinevetni azt, ahogy voltunk. Igen, akár a magyar nép történelmi bénázásait is.

Mondjuk úgy, ahogy a britek teszik a Monty Python-sorozatban vagy a Fekete Viperában. Vagy az amerikaiak és angolok együtt a Hamiltonban.

Pedig, ha csak a történelemkönyveket nézzük, az amerikai függetlenségi háborún alapvetően nem sok nevetnivaló van; Lexingtontól Yorktownig becslések szerint hatvanezer amerikai és legalább ugyanennyi angol katona halt meg szárazföldön és vízen. Mégis, a kiválóan kitalált és megrajzolt karaktereknek hála néhányszor jóleső nevetés futott végig a nézőtéren.

Külön kíváncsi voltam arra, hogy miként reagálnak majd az angolok III. György brit uralkodóra, akit egy igazi passzív-agresszív pojácának írt meg Lin-Manuel Miranda (cserébe kétségkívül a legjobb dalokat adta neki, például az egészen zseniális You’ll be backet). Nos, a helyzet az, hogy imádták.

Ahogy megjelent a színpadon, a hasukat fogták, a végén pedig már énekelnie sem kellett, azonnal kapta a tapsot. Pedig ő volt az a király, aki egy véres háborúban elvesztette az észak-amerikai gyarmatok nagy részét…

Nem tökéletes

Persze, noha a kritika és a közönség imádja, azért a Hamilton is megkapta a magáét néhány történésztől. Tény, hogy eshetne több szó a rabszolgatartás elleni küzdelemről, ahogy az is nyilvánvaló, hogy Lin-Manuel Miranda nagyvonalúan lépett át Alexander Hamilton elitizmusán vagy éppen a bankokhoz fűződő, sokak szerint túlontúl szoros viszonyán a karakter megrajzolásakor. Hogyne, sok mindenből lehetne több, vagy éppen kevesebb. 

Viszont a darabnak köszönhetően gyerekek százezrei vették le a polcról a történelmi témájú könyveket, vagy épp kerestek rá az alapító atyák életrajzára.

És azt a legtöbb történész-kritikus is elismeri, hogy Miranda a könnyed színpadi műfajhoz képest kifejezetten árnyaltan és rétegzetten mutatja be az amerikai történelem kiválasztott epizódjait.

Például a politikai helyezkedéseket vagy azt az egyáltalán nem könnyű helyzetet, ami a frissen született Amerikai Egyesült Államokra a kivívott szabadsággal együtt rászakadt; az önmagának ellentmondó Függetlenségi nyilatkozattal, az egymás ellen acsarkodó, frissen politikussá vált férfiakkal, a szövetségesekhez fűződő kusza viszonyokkal, vagy éppen a háború után üresen tátongó kassza okozta pénzügyi lépéskényszerrel. Csupa-csupa olyan téma, ami, mondhatni, egyáltalán nem musicalszínpadra kívánkozik. De itt mégis működik. És még szórakoztató is. 

Who tells your story?

Lin-Manuel Miranda nemrég Jimmy Kimmel talkshow-jában azt mesélte, hogy 2009-ben, a Fehér Házba menet azon gondolkodott, ha nem jön be a díszes társaságnak a készülő hiphopmusicalje, akkor hagyja inkább az egészet és csinál valami mást helyette. A műsorvezetővel aztán jól elszórakoztak azon, hogy mi lett volna, ha… 

Nekem meg közben a Hamilton utolsó dala jutott eszembe.

Ahogy összeállnak az első elnökök a színpadon, George Washingontól Thomas Jeffersonon át James Madisonig, meg a Hamilton-ellenlábas alelnök Burrig, és azt éneklik:

„Let me tell you what I wish I’d known
When I was young and dreamed of glory
You have no control:

Who lives, who dies, who tells your story?”

Hát, igen: amíg fiatal vagy és nagyot álmodsz, fogalmad sincs, hogy igazából nem te döntöd el, ki él, ki hal, és ki meséli majd el a történetedet. 

Hamilton történetének részletei a feleségének, Elizabeth Schuylernek hála maradtak fönn, aki a férje párbajhalála után még vagy ötven évet élt, és annak szentelte idejét, hogy összerakja Alexander Hamilton sorsának mozaikdarabkáit. A londoni előadáson Eliza szerepét Rachelle Ann Go, egy Fülöp-szigeteki származású színésznő énekelte csodálatosan.

Az ő csengő-bongó hangján halljuk, mivé lesz Hamilton öröksége; neki (is) köszönhető, hogy elkészül a Washington-emlékmű, az óriási, homokszínű obeliszk az Egyesült Államok fővárosában, az első elnök tiszteletére, és az is, hogy megnyitja kapuit New York első nem állami árvaháza. Ahogy neki lehet hálás az ország sziklaszilárd pénzügyi rendszeréért, az első pénzverdéért és a nemzeti bankért is. 

Neki, és azoknak, akik elmesélik a történetét.

Ahogy sétáltunk kifelé a színházból, III. György egyik dalát énekelve és vicces szökellő mozgását utánozva, arra gondoltam: olyan sok történetünk, olyan sok tehetséges alkotónk van nekünk, magyaroknak is! És olyan jó lenne, ha valaki megírná… és megénekelné őket!

D. Tóth Kriszta

Feldolgozott források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt fotó: Theo Wargo/Getty Images for Tony Awards Productions