„Szabad-e egy romának dühösnek lennie?” – A hazai rasszizmusról az amerikai események fényében

–

Igaz, hogy rasszistának születünk?

Mindenekelőtt érdemes tisztázni: a rassz egy antropológiai fogalom, egy-egy fajtán belüli csoportot takar, amelynek tagjaira hasonló külső tulajdonságok jellemzők, a rasszizmus pedig egy gondolkodásmód, amely a külső tulajdonságokhoz belső értékeket társít, előszeretettel általánosít és az emberek csoportjai között hierarchiát feltételez.

Az efféle előítéletek pedig lehetetlenné teszik a párbeszédet, az egymás jobb megismerését, és gyakran erőszakhoz vezetnek.

A rasszista előítéletek sokszor azokban az emberekben is megtalálhatók, akik ezt magukkal kapcsolatban tagadják – erről még lesz szó, de előbb beszéljünk arról, miért kedvez az emberi agy működése az előítéletek kialakulásának és a xenofóbiának (idegengyűlöletnek).

Olvastam az Indexen egy nagyon érdekes interjút, amelyben Kun Ádám evolúcióbiológus elmagyarázta, hogy ha egy zárt közösségben megjelenik egy idegen, a helybeliek első kérdése az, hogy miért van egyedül.

„Az emberek közösségben élnek, tehát ezt az idegent biztosan kitaszították az övéi, gondolják, jobb lesz vigyázni vele, lehet, az kell neki, ami a miénk.”

Az idegengyűlölet, ahogy a rasszizmus is, reflexszerű az embernél, és például a csimpánzoknál is jelen van.

Csányi Vilmos példáját idézi Kun Ádám: „Ha felteszünk hat, egymás számára idegen, ivarérett hím csimpánzt a 7-es buszra a Móricz Zsigmond körtéren”, a Ferenciek teréig kinyírják egymást.

Habár ennél mi, emberek (általában) civilizáltabban viselkedünk, az ösztöneink működnek. Ráadásul már a csecsemő is kategorizálja a világot, azaz mindent automatikusan csoportosít magában, hogy egyszerűsítse az életet, nincs idő mindig mindent és mindenkit alaposan megismerni. Igen, az embereket is ösztönösen csoportokba rendezi az ember, nem csak a tárgyakat!

Ugyanakkor, ahogy szakértőnk, Kende Anna is felhívja a figyelmet rá, bár a kategorizálás elemi része a megismerésnek, de a „mi” és az „ők” közt meghúzott csoporthatárok változtathatók, képlékenyek, az, hogy milyen belső tulajdonságokat társítok bizonyos külső jegyekhez, vagy mennyire vagyok képes felismerni az automatikus részrehajlást, az rajtam is múlik.

„Erős késztetésünk van azokat a csoportokat felülértékelni, amelyhez tartozunk, ez az önértékelés egyik alappillére – nem véletlenül érzünk büszkeséget akkor, ha nyer az olimpián egy magyar sportoló – de ezt a büszkeséget kisebb és nagyobb csoportok tagjaiként is megélhetjük, hogy hol húzom meg a számomra fontos csoportok határait, az rajtam áll” – magyarázza.

Az ösztönös távolságtartás vagy akár a gyűlölet is felülírható!

Hogy erre késztetésünk legyen, arra persze jelentős hatással van a környezet. Az, hogy mit hallunk, látunk, tapasztalunk magunk körül.

Mit üzen az amerikai helyzet nekünk? 

– teszem fel a kérdést Kende Annának, aki kutatóként sokat foglalkozik a magyarországi kisebbség helyzetével. „Azt, hogy

a történelmi felelősség elkenése hosszú távon nem lehetséges, a feszültség előbb-utóbb robban – válaszolja, és hozzáteszi: –Szembe kell nézniük a társadalmaknak azzal, hogyan jutottak el egy krízishez. Mit tettek eddig? Hogyan tudnák jóvátenni?”

Magyarországon ez a fajta kérdésfeltevés sajnos nem igazán realitás, a gondolkodás is egészen más. „Az amerikai kutatások azt mutatják, hogy ott az emberek sokkal inkább felülbírálják saját nézeteiket, ha felismertetjük velük saját kiváltságos helyzetüket, mint amikor csak azzal szembesülnek, hogy valaki más milyen hátrányos helyzetben van.

Érdekes módon a magyar kutatásokban soha nem működött ez a fajta érzékenyítés!

Akárhogy próbáltunk is rávilágítani, hogy milyen kivételes helyzetben van valaki (és nemcsak a romákhoz, hanem, mondjuk, a mozgássérült emberekhez képest, hogy mennyivel könnyebb neki, hogy nem kell megterveznie előre az egész napját, figyelembe véve, hogy hova jut be és hova nem kerekesszékkel, mondjuk), nem tudtuk elérni azt a hatást, amit az amerikai kollégák a kutatások során: a nagyobb empátiát és az előítéletek csökkenését.

Nincs kész válaszunk a miértre, de azt gondoljuk,

ez a sajátság összefügghet a történelmünkkel, amely nem arról szólt, hogy más nemzeteket elnyomtunk, sokkal inkább egyfajta áldozatiságról: mi vagyunk a nép, amit balsors tép, így látjuk önmagunkat, ezért ha kiváltságokról esik szó, az emberek inkább hárítanak, és a saját nehézségeikre gondolnak inkább.

Nincs meg bennünk az a »white privileged« tudat, ami az egykori gyarmatosítókban. Annak a felismerése, hogy »egészen jó helyzetben vagyok«, távol áll tőlünk, így ha erre próbáljuk ráirányítani a figyelmet, az nem kelti fel a felelősségtudatot másokért.

Ezzel szemben viszonylag jól működik a perspektívaváltás, az, hogy »képzelje magát az ő helyzetébe«. Ennek segítségével hatékonyan csökkenthetők az előítéletek, és megjelenik az együttérzés is, amely akár cselekvésre is sarkall. Nem feltétlenül ugyanaz tehát az útja az érzékenyítésnek itt, mint Amerikában. A magyarországi kisebbségi mozgalmak is mások, ha, mondjuk, az amerikai feketékével hasonlítjuk össze a helyzetet, elmondható, hogy ott az emancipációs küzdelmeknek sokkal nagyobb hagyományuk van.”

Szabad-e egy romának dühösnek lennie?

– aktivisták beszélgettek két héttel ezelőtt erről az amerikai események tükrében a TV Baxtale roma közösségi online televízió felületén. Aktivisták, akik megfogalmazták: úgy érzik, más fórumokon nemigen van lehetőségük a véleménynyilvánításra.

Május 28-án neonácik tüntetését biztosította a magyar rendőrség Budapest belvárosában, néhány nappal később pedig rasszista feliratokkal gyalázták meg a ferencvárosi Roma holokauszt-emlékművet. Mi a közös ezekben az aktusokban és a George Floyd-„sztoriban”?

A fehér felsőbbrendűségre épített világrend – foglalták össze a helyzetet a beszélgetés résztvevői, akik felvetették: ők vajon roma fiatalként egyáltalán lehetnek-e dühösek?

Nem vagyunk elég távol

„Tapasztalatból tudom, hogy ha romaként indulatosabb vagy érzelmesebb reakciót adunk sértő, rasszista és felháborító helyzetekre vagy megnyilvánulásokra, akkor ezt agresszióként és kulturálatlanságként értelmezik. […] Emiatt sokszor próbálok érzelemmentesen, kimérten, higgadtan reagálni” – mondta az egyik résztvevő, Ignácz Judit, aki két hónap karantén után arra érkezett vissza a szülőfalujából Budapestre, hogy a Deák téri megállóban a metrókocsikból fekete ruhás emberek özönlöttek ki, azt skandálva, hogy „cigánybűnözés”.

A beszélgetésben elhangzott, hogy bántó a romák számára, hogy sok magyar kifejezi a támogatását a Black Lives Matter kapcsán, de hallgat a Magyarországon tapasztalható cigányellenes megmozdulásokkor.

„Az elmúlt hetekben azt látjuk, hogy az amerikai rasszizmus sok mindenkit zavar, és ennek hangot is adnak a közösségi médiában, aminek örülünk. De dühösek és csalódottak is vagyunk, amikor azt tapasztaljuk, hogy a magyarországi rasszizmussal kapcsolatban mindenki nagyokat hallgat. Néha azt gondolom, nem vagyunk elég egzotikusak és szexik, mint az amerikai feketék, nem vagyunk elég távol, mint ők, és így velük könnyebb és divatosabb egy profilképcserével szolidaritást vállalni, mint velünk, romákkal nyilvánosan együttérezni” – mondta Jóni Tibor.

A beszélgetők szerint abban, hogy ezek a folyamatok megváltozzanak, a véleményformálóknak és a médiának felelős szerepet kellene vállalnia.

Szakértőnk, Kende Anna maximálisan egyetért ezzel.

Munkatársaival nemrégiben végeztek egy kutatást, azt vizsgálták, mennyire jelennek meg a közbeszédben a magyarországi romákat érintő kérdések és a romaellenesség. „Arra jutottunk, hogy lényegében hiányzik. Ha mégis megjelenik, akkor sem úgy van tematizálva, hogy segítse a romák befogadását.

Ha valami »ügy« van, mintha a semmiből bukkanna elő, történelmi előzmények nélkül, nem foglalkozunk az ide vezető úttal. Amerikában pont azt láthatjuk, hogy elemzik a helyzetet, a szegregációs politikát, szembenéznek a múlttal. Nálunk nem. Itt van egy nagyon komoly probléma, amivel nem foglalkozunk. Nem beszélünk arról, hogy mennyire erősek az előítéletek. Nem arról van szó, hogy mélységesen gyűlölnék az emberek a romákat, a legnegatívabb sztereotípiákat az emberek körülbelül harminc százaléka fogadja el (viszont a többség azt hiszi, hogy ennél sokkal többen gondolkodnak így, tehát az egyharmad feljogosítva érzi magát, hogy kiabáljon mások nevében). Nincsenek heves érzelmek, inkább az jellemző, hogy nem érdekli az embereket a romák sorsa. És kisebbségben érzik magukat azok, akiket viszont igen, vagy akik nem előítéletesek. Egy politikus számára pedig nem kifizetődő az integrációért küzdeni, nem hoz népszerűséget, ugyanakkor felszítani a gyűlöletet: abból lehet előnyt kovácsolni.”

Érdekes megfigyelni azt is, hogy ha mégis szó esik a romákról, akkor jellemzően a sztereotípiák alapján.

A cserdi polgármester például többek közt azért olyan népszerű a többségi társadalomban, mert nem cáfolja az előítéleteket, hanem a sztereotip cigánynarratíva alapján fogalmaz. Nem társadalmi igazságtalanságról beszél, hátrányos megkülönböztetésről, amin kötelessége lenne a többségi társadalomnak változtatni, hanem az az üzenete, alapvetően a romákkal van a baj, és helyi szinten meg lehet oldani a problémát. (Nem megkérdőjelezve a polgármester tevékenységének a hasznát, és emberi-vezetői kvalitásait, most arról beszélünk, ahogyan erről a tevékenységről a média beszámol, és ahogy erre a tevékenységre a többségi társadalom tekint, felülről, előítéletek alapján – gondoljunk csak a „Önöknek termeltük, nem Önöktől loptuk” szlogen mélyebb jelentésére.)

Távempátia?

A fekete emberekkel tét nélkül mutathat együttérzést a magyar ember – mondja Kende Anna. „Persze fontos látni azt az igazságtalanságot is, ami ott történik! De azt is, hogy a magyarországi romák helyzetével kapcsolatban mindenkinek van ebben az országban személyes felelőssége, a saját triviális döntései révén például. Milyen iskolába adom a gyerekemet? Támogatom-e a szegregációt? Működtetek-e egy rendszert, ami diszkriminál embereket?

Akik ugyanúgy hátrányos helyzetbe kerülnek rendszeresen a különféle intézményekben, üzletekben, állásinterjúkon, rendőrségi ügyekben, mint a fekete bőrű emberek Amerikában.”

De mit tehetek egyszerű állampolgárként?

Azon túl, hogy fekete négyzeteket posztolok például az Instagramon.

Amivel amúgy nincs baj, sőt!

„A szolidaritás megnyilvánulása mindig hasznos – mondja szakértőnk. – Mindig akkor tud sikeres lenni egy kisebbségi kezdeményezés, ha többségi támogatók vannak.”

De ezen felül is van teendőnk.

Elsősorban az önvizsgálat.

Felismerem-e az előítéleteimet? Vagy csak úgy gondolom, hogy nincsenek, de azért szorítom a táskámat, ha felszáll egy sötétebb bőrű ember a buszra.  

Sokszor hallani: „Nincsenek előítéleteim, csak rossz tapasztalataim.”

Azt kellene végiggondolnia mindenkinek, aki így érez, hogy honnan jött a tapasztalat, és miért általánosít annak nyomán.

Fontos az önismeret mellett a szolidaritás és a nyílt kiállás egymásért.

Suha Nikolett, a korábban idézett beszélgetés (TV Baxtale) egyik szereplője arra kérte a közvéleményt, hogy használják az elmúlt hónapok során megélt tapasztalatokat arra, hogy átérezzék, milyen világban élnek kisebbségek évtizedek óta.

„Most, hogy nem ülünk le egymás mellé a parkban, érthetőbbé válik, milyen elszigetelt az élete a hajléktalan embertársainknak. Most, hogy a kutya se látogat meg minket az otthonunkban, hirtelen könnyebb lesz átérezni az idős emberek magányát.”

Hogyan lehetünk jó szövetségesei a kisebbségeknek?

Az első lépés mindig az, mondja szakértőnk, hogy meg kell vizsgálnom a saját indítékomat: miért akarok segíteni? Hogy jó embernek érezzem magam? Ha ez motivál, akkor nem igazán fogom tudni figyelembe venni a másik szempontjait.

Fontos az is, hogy ne próbáljon a többségi társadalomhoz tartozó úgy tenni, mintha tudná, milyen ma Magyarországon romának lenni.

„Létezik egyfajta paternalista közbeszéd, miszerint muszáj segíteni a romákon, mert önmagukon nem tudnak, ami, ha belegondolunk, színtiszta sztereotípia.  Egész mást üzen az, ha azt mondjuk, hogy mindannyiunk kötelessége fellépni a diszkrimináció ellen. A kutatásaink során azonban azt tapasztaltuk munkatársaimmal, hogy a magyar emberek nem igazán érzik a különbséget a kétféle attitűd közt. Az igazi határ azok között húzódik, akik szerint semmit sem kellene tenni és azok között, akik valamit azért tennének, még ha a legtriviálisabb adományozásról van is szó.”

A szavaknak pedig súlyuk van!

Akárhogyan kódoljon is bennünket a genetika, akármit sulykoljon belénk esetleg a környezet, megvan a választásunk. Igenis dönthetünk arról, miként viszonyulunk másokhoz. Fowler és Christakis egy egész könyvet (Kapcsolatok hálójában) szentelt annak, hogy megvilágítsák, döntéseink miként befolyásolják a társaink életét, a legszimplábbak is közvetve ezrekét akár. Nem is gondolnánk, a társadalmi hálón keresztül milyen messzire hatunk, olykor akár a barátaink barátainak a véleményét, hozzáállását is megváltoztathatva. Fontosabb, mint hinnénk az, ahogyan másokhoz viszonyulunk, ahogyan másokról beszélünk, az, amit másokért megteszünk. Vagy amit elmulasztunk megtenni.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images