Az anyasebek legtöbbször örökre szólnak

Megrázó vallomással indít a könyv. A 34 éves Heather az ebédszünetben sétára indul. „Megkerestem a lehető legnaposabb helyet, de igazi csalóka téli élményben volt részem: látszatra hét ágra sütött a nap, ott volt a verőfényes szikrázó illúzió, de egyáltalán semmi meleget nem adott. És akkor egy szomorú gondolat suhant át az agyamon  ez a napsütés pont olyan, mint az anyám.”

Ez a két szívbe markoló mondat a kötet felépítésébe is betekintést nyújt: Susan Forward a hozzá forduló nők személyes vallomásai alapján írta meg útmutatóját, így plasztikus példákkal illusztrálva olvashatunk mérgezőanya-típusokról, és kapunk fogódzkodókat azzal kapcsolatban, hogyan tudunk meggyógyulni, ha mi is érintettek vagyunk.

Tavaly októberben kezdtem el interjúkat készíteni olyan emberekkel, akik hajléktalanságban vagy saját otthon nélkül kénytelenek élni. Ezek a beszélgetések még inkább meggyőztek arról, hogy egy szülőnek, ha nem megfelelő, ha nem képes szeretni, ha nem várta a gyerekét a világba, csak megszülte, mert így alakult, milyen pusztító hatalma lehet a gyereke életének alakulására. Jó pár rideg, kártékony anyáról hallottam én is, akik rengeteget ártottak a gyerekeiknek, szívtelenségük pedig kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkükben, a személyiségükben, a sorsukban. Mégsem tudták őket megtagadni az áldozataik, igyekeztek őket akkor is védeni, a tetteiket megmagyarázni, amikor külső szemmel sokszor nyilvánvaló volt: az anyjuknak jelentős szerepe van abban, hogy pokolian indult az életük.

A nem szerető anyákkal ugyanis épp ez a faramuciság, írja Forward is: túl nehéz akár csak fontolóra venni a lehetőséget annak, hogy az anyánk nem szeret bennünket, hiszen egy kisgyereknek a túlélése nagyban függ a gondviselőjétől. Sokkal biztonságosabb azt hinni, hogy a gond, ami köztünk van, az azért lehet, mert velünk, a gyerekkel nincs rendben valami.

„Ha kimondod az igazat, az azt jelenti, hogy nincs többé anyád.” 

Az anyamítosz

Amellett ott van a társadalmi nyomás is: az anyák tulajdonképpen feltétel nélkül idealizálva vannak, az irántuk érzett hála elvárt, a szeretni képtelen anya tabu, a nem szerető anya jelenségéről való beszéd elmagányosíthat, elszigetelhet a környezetünktől. Egy anyára panaszkodni szégyen, hiszen ő az, aki életet adott nekünk, ami a sírig lekötelez. Életet adott, amit nem kértünk, és amit az elhanyagoló magatartásával örökre megmérgezhet. „Az anyamítosz a szeretni képtelen anyák jelentős mentsvára” – írja Forward. A nem szerető anya gyerekéből így aztán idővel a sok kritika, negligálás, bántalmazás és elnyomás hatására olyan felnőtt válik, akinek meggyőződése lesz, hogy valójában ő nem elég ahhoz, hogy szeressék. És eszerint fogja a további kapcsolatait is alakítani, hiszen – a közhellyel ellentétben – a párkapcsolatainkban nem az apánkat, hanem nagyon gyakran az anyánkat keressük, állítja Forward.

„Az elnyomott kislányokból könnyen lábtörlő válik.”

Hacsak nem ismeri fel még idejében az ember az anyja ütötte sebeket a lelkében, és nem kezd el rajtuk kőkeményen dolgozni. Megfelelő önvizsgálat és gyógyulás, az anyasebekből való felépülés híján annak is megvan a veszélye, hogy az emberből idővel a saját anyja válik, megismételve a saját szomorú történetét, csak immár a saját párkapcsolatában, vagy a gyerekével.

Mérgező anyák típusai

A könyvben olvashatunk a súlyosan narcisztikus anyák áldozatairól (ilyen Jan, akinek az anyja úgy próbált tündökölni, hogy a lánya önbecsülését nyomta le a sárba); a gyerekére felnőttkorában is rátelepedő, őt szinte megfojtó anyákról (mint az a nő, aki szívességeknek álcázva gyakorlatilag beköltözik a lánya otthonába, és szétdúlja a házasságát); az irányításmániás anyáról (aki rendszeresen elolvassa a felnőtt gyereke levelezését is); a gyerekét parentifikáló anyákról (például aki a nyolcéves lányát nevezi legfőbb barátnőjének és bizalmasának, akinek akár a boldogtalan házasságáról is bátran panaszkodhat); és az elhanyagoló vagy egyenesen bántalmazó anyákról is (mint annak a nőnek a megrázó esete, akinek az anyja valójában a szexuális ragadozó apa csendestársa volt).

Susan Forward a könyv második felében különféle technikákat ajánl a gyógyulásra, a határaink kijelölésére – amellett, hogy azt javasolja, ha teheted, menj terápiába, és akár a segítőd támogatása mellett végezd el ezeket a feladatokat. Arra is kínál útmutatót, hogy honnan ismerheted fel a jó terapeutát. Az biztos, hogy mindenképp kell valaki, aki megtart és támogat a folyamat során, amikor leszámolsz például a reménnyel, hogy neked lesz valaha szerető anyád.

Az egyik gyakorlat során gyászszertartás keretében kell elengedni az igényt egy minket szerető anyára.

„Ezennel örök nyugalomra helyezem a jó anyáról alkotott vágyálmaimat. A sors nekem nem osztott ilyen lapot. Nem így alakult, és tudom, hogy soha nem is fog. Nem az én hibám volt.” 

Súlyos mondatok. De elengedhetetlenek a gyógyuláshoz. 

Biztosan szeretett az anyám?

Az olvasóban felmerülhet a kérdés, vajon ő is érintett-e, egészséges-e az a szeretet, törődés, figyelem, amit az anyjától kap, vagy épp ellenkezőleg, valójában mindig is morzsákat kapott csak, nem többet, érzelmileg kiéheztették egész gyerekkorában. A felismerésben segít a szerző, listába veszi, mik azok a dolgok, amik bizony nem a szeretet megnyilvánulásai. A könyvben nagyon sok hasznos tanács és kapaszkodó van, ami segíthet felgyógyulni egy pocsék gyerekkorból, a szeretettelen környezet okozta sérülésekből. Ilyen például az, amikor Susan Forward azt javasolja, ne a „miértre” koncentráljunk, mert az nem mindig segít, és nem is biztos, hogy feltétlenül választ kapunk arra a gyötrő kérdésünkre, mi az oka, hogy képtelen volt bennünket szeretni az anyánk. 

„A gyógyulás abból fakad, hogy megnézzük, mi történt, az hogyan hatott ránk, és megvizsgáljuk, mit kezdhetünk ezzel a jelenben.” Ne arra várjunk, hogy az anyánk majd megváltozik, hanem mi magunk változzunk meg! Kezdetnek például tudatosítsuk magunkban: azt, ami történt, az elnyomást, azt, hogy érzelmileg magunkra hagytak, a bántalmazást, a kihasználást valójában nem érdemeltük meg. Azt érdemeltük (volna), hogy szeressenek.

Az igazi szeretet pedig nem olyan, amit egy gyereknek a jó magaviseletével kell kiérdemelnie.

Elég jó anya vagyok?

Ha nem csak valaki gyereke vagy, de anyaként is olvasod a könyvet, Forward igyekszik megnyugtatni: a jó anyának nem kell tökéletesnek lennie, vagy a mártírságig önfeláldozónak. Hiszen az anya is ember. Ha azt erősíti a lányában, hogy higgyen magában, hogy értékesnek, szerethetőnek tartsa magát, akkor már jól végezte a feladatát. „Egy szeretetteljes anya-lánya kapcsolat lehet néha döcögős, rázós és viharos, de mindezek mögött mindig ott van a megingathatatlan elfogadás kifejezetten stabil háttere is, amelyből a gyereke bátorságot meríthet a növekedéshez, fejlődéshez és önálló egyéniséggé váláshoz.”

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Fiala Borcsa