Bridgerton: túltolt PC vagy történelmi alapú tartalomkísérlet? – Multikultúra a sorozatokban, filmeken és színpadon

–

Néhány éve az Uránia Fimszínház rendszeresen műsorra tűzi a National Theater Live előadásait, ezekben a hazai közönség időről időre szemtanúja lehet az úgynevezett color-blind casting elvének, amikor a rendező kvázi figyelmen kívül hagyja a színész etnikai hátterét, illetve bőrszínét, és kizárólag a rátermettsége alapján választja ki egy-egy szerepre.

Emlékszem, ahogyan végigfutott a halk morajlás a díszteremben, amikor Naomie Harris feltűnt a színpadon Benedict Cumberbatch mellett a Frankenstein című darabban, amelyet a Trainspottingról ismertté vált Danny Boyle rendezett.

Harris fesztelen könnyedséggel játszotta el ugyan Frankenstein menyasszonyát, mégis beletelt egy kis időbe, míg a budapesti közönség megszokta a látványt.

Az Actors’ Equity színészszakszervezetnek köszönhetően már a nyolcvanas években napirendre került ez az itthoni mozi- és színházlátogatók számára kissé furcsa rendezői szempont, amikor is az érdekvédelmi csoport 1986-ban létrehozta a Non-Traditional Casting projektet. Ez, vagyis a „Nem hagyományos casting” kezdeményezés azt szorgalmazza, hogy a bőrszín, a nemi identitás vagy a testalkat ne legyen kizáró tényező a szerepre való kiválasztási folyamatban.

Azóta számtalan mozifilm és színházi darab vagy balettelőadás épült erre a koncepcióra, köztük olyanok, mint például a Kenneth Branagh által rendezett Sok hűhó semmiért, amelyben Aragónia hercegét, Don Pedrót Denzel Washington alakította…

A bevándorló amerikai alapító atya és a spanyol hercegnő fekete udvarhölgye

Mind közül azonban a 2015-ben debütáló Hamilton kapta a legnagyobb sajtófigyelmet és szakmai elismerést. A tizenegy Tony-díjjal jutalmazott darab unikális szövegkönyve megkapta a Pulitzer-díjat, és elnyerte a McArthur Alapítvány ösztöndíját is. Az amerikai alapítóatyák története Lin-Manuel Miranda tolmácsolásában merőben eltér a hagyományos musicalektől és a megszokott történetmeséléstől. A modern kori Amerika nyelvén újradefiniálja a Függetlenségi nyilatkozat megszületését. A pimasz humorral fűszerezett előadás szereplőit szinte kizárólag fekete és latino színészek alakítják. 

A color-blind casting és a zenei stílusegyveleg akár magában is rejthetné a totális káoszt a színpadon, Miranda rendezői keze alatt a tradicionális musicalbetétek, valamint a hiphop-, dzsessz- és soulelemek azonban tökéletes egységet alkotnak, könnyedén vezetve végig a nézőt a kétfelvonásos darabon – és a történelmen.

Európai szemmel nézve ennek a szokatlan musicalnek az elsöprő sikere némileg túlzónak hathat, de nem szabad elfelejtenünk, az amerikai nézőközönség számára mit jelenthet az, hogy nemzetük történelmének legfontosabb eseményeit ezúttal már nem csak fehér férfiak mesélhetik el. Az amerikai gondolkodásmódot jellemző progresszió a főszereplő Hamilton karakterében jelenik meg leginkább, hiszen az idő előtt elárvult, törvénytelen gyermekként született fiú útja a Karib-térségből a frissen megalakult állam első pénzügyminiszteri pozíciójáig a hamisítatlan amerikai álmot testesíti meg. (A darabot látta D. Tóth Kriszta a WestEnden, a róla írt cikket IDE KATTINTVA tudod elolvasni – a szerk.)

A népszerű Broadway-darabokra mindig is nehezen lehetett jegyet kapni, a New York-i színházba járók legszemfülesebbjei akár már fél évvel korábban lecsapnak rájuk. Hogy ne csak e szűk kör kiváltsága legyen megtekinteni ezt a sikerdarabot és hogy jelentősen megnöveljék streamingcsatornájuk előfizetőinek számát, a Disney megközelítőleg 75 millió dollárért megvette a darab sugárzásának a jogait. Így a jelenleg legfelkapottabb musical most már a hazai közönség számára is elérhetővé válik.

A koronavírus-járvány okozta bezártság miatt az emberek figyelme egyre inkább a kábelcsatornákra és a streamingszolgáltatókra irányult, amelyeken egyre-másra jelennek meg azok a produkciók, amelyek szereplőgárdája a fentiekhez hasonló módon áll össze. A forgatókönyvek dramaturgiájától teljesen függetlenül így fordulhat elő, hogy az olyan sorozatokban is, mint például az HBO-n futó A spanyol hercegnő, rendre főbb szerepekben jelennek meg színes bőrű színészek. A Philippa Gregory történelmi romantikus regényein alapuló filmsorozat VIII. Henrik angol király első feleségének, Aragóniai Katalinnak a történetét meséli el, és a személye egészen más jelleget kap a feldolgozásban.

A mór hatású kulturális környezetben nevelkedett fiatal, öntudatos hercegnő a brit királyi udvarba érkezve elképedve tapasztalja, hogy az angoloknál nem annyira népszerű a fürdés, és a kardforgató harcos anyai minta is érvényét veszti a hűvös, esős és néhol barátságtalan új világban. Katalin magával hozza népes udvartartását, amelynek tagjai között éppúgy megtalálható a kiházasításra váró fekete udvarhölgy, mint a muszlim harcos. A kasszasikernek számító első évad után a folytatás már kissé gyengébbre sikerült, ami a nézettségi mutatókon is meglátszott, és a közönség lassan elpártolt az egyébként csodálatos képi világú és pergő cselekményű sorozat mellől. 

És akkor jött a Bridgerton család

Hogy ne maradjunk romantikusan tálalt történelmi adaptáció nélkül, december 25-én a Netflix bemutatta a Bridgerton családról szóló, szerelmi kalamajkáktól és érzelmektől túlfűtött nyolcrészes etűdjét. Akárcsak a rivális szolgáltatónál, itt is egy regényfolyam adja az elsőre habkönnyűnek ígérkező sorozat alapját. A történetben bőven van még muníció az első évad utánra is, ugyanis Julia Quinn nyolcrészes kötetben tárja elénk a régens korszakbeli brit arisztokrácia cselszövésekkel és intrikákkal tűzdelt szerelmi életét.

A cselekmény középpontjában azok a tehetős és rangos családok állnak, amelyeknél elérkezett az idő arra, hogy hajadon leányaikat bevezessék a társasági érintkezések meglehetősen szabályozott világába, és egyúttal megfelelő férjet találjanak nekik. A történet 1813-ban kezdődik, mintegy finoman utalva arra, hogy épp ebben az évben jelent meg Jane Austin könyve, a Büszkeség és balítélet. Quinn nyelvezetében és jellemábrázolásában is igyekszik követni az írónő stílusát. Azt, hogy a Netflixnél biztosra akartak menni, mi sem mutatja jobban, mint hogy olyan könyvet választottak feldolgozásra, amely több mint tízmillió példányban kelt el, és már harminckét nyelvre lefordították.

Végül is beigazolódtak a kábelcsatorna döntéshozóinak számításai. A Bridgerton a premier utáni négy hétben 63 millió háztartásba jutott el, ezzel a Netflix ötödik legnézettebb műsorává vált.

S hogy miben rejlik ennek a III. György király uralkodásának utolsó éveiben játszódó fiktív történetnek a varázsereje? Íme!

Fagylaltszínű jelmezek, bódító virágokkal túlhalmozott enteriőrök, elképesztő hajköltemények és Jane Loudun munkásságát megidéző parkok szolgálnak a szemünk láttára kibontakozó, negédesnek tűnő románc hátteréül.

A sorozat a kosztümök, a díszletek és helyszínek, valamint az aláfestő zene által is egyfajta eszképizmust kínál a nézőnek. Szinte alig van olyan ember a környezetünkben, akit ne viselt volna meg a 2020-as év, így érthető, hogy karácsonyra már kicsit mindannyian elmenekültünk volna a valóság elől.

Elképzelhető, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy (főleg) a nők világszerte örömmel merüljenek el ebben a buja fantáziavilágban, amit a Bridgerton nyújt. A gyanútlan közönség eleinte egy Fitzwilliam Darcy-féle esetlen udvarlási kísérletre számíthat, de hamar kiderül, hogy a cselekményben nagyon is központi szerepet kap a testiség, és (elsősorban) a női szexualitás, amelyhez időnként a Maroon 5 vagy Ariana Grande zenéje szól egy vonósnégyes klasszikus átiratában. 

A történetet tekintve egyszerű sémával van dolgunk: a család legidősebb lánya, Daphne maga az eszményi tökéletesség; kiváló nevelést kapott, természete gyermekien bájos, szíve jóságos, arca pedig gyönyörű. Adottságainak maga Sarolta királyné is elismeréssel adózik. Kérője viszont sajnos nem akad, mivel a bátyja szinte mindenkit elüldöz a lány mellől. Édesapjuk halála után Anthony kénytelen magára vállalni a családfő szerepét, és a korabeli jogrendnek és szokásoknak megfelelően a család életében fontosabb fordulópontoknál övé a döntés. Legyen szó gazdasági és pénzügyi kérdésekről vagy akár arról, hogy milyen frigy köttessen húgainál. Daphne ezért igyekszik saját kezébe venni a sorsát, és alkut köt Hastings hercegével, Simonnal, akivel magabiztosan hozzák a romantikus történetek unásig ismételt zsánertémáját: úgy tesznek, mintha vonzódnának egymáshoz. Ezzel a házasodni egyáltalán nem akaró herceg elkerüli a férjvadász hölgyeket a bálokon, Daphne ázsiója pedig látványosan megnő az udvarlók szemében, hiszen maga Hastings örököse vetett rá szemet.

Túltolt PC vagy történelmi alapú tartalomkísérlet?

A recept tehát adott a sikerhez. Egyetlen tényezőt kivéve, amely miatt viták kísérik a sorozatot:

a férfi főszerepet, Simon Hastingst a zimbabwei származású Regé-Jean Page játssza, a korabeli angol high society tagjainak karakterei között pedig rendre feltűnnek kevert nemzetiségű, multikulturális gyökerű színészek.

Ráadásul, a sorozat alkotói a blind-castingnál is tovább mentek egy lépéssel: hangsúlyozzák, tudatosan döntöttek úgy, hogy a fontosabb szerepek egy részének, így például Hastings hercege mellett Sarolta királyné, Lady Danbury vagy Marina Thomson megformálására is, színes bőrű színészeket kérnek fel.

A Bridgerton család ábrázolását a Netflix arra a Shonda Rhimesra bízta, akinek egyebek között A Grace klinika vagy a Botrány című sorozatokat köszönhetjük. A Shondaland produkciós cég követi ugyan az első kötet fő menetét, és Julia Quinn maga is jelen volt a forgatásokon tanácsadóként, de a sorozat alkotói kiemelték, hogy ez nem egy adaptáció, és szabadon nyúlnak a történethez.

Chris Van Dusen, a sorozat producere több interjúban is elmondta, hogy ennél a sorozatnál senki ne számítson történelemleckére.

A karaktereket és a történetet napjaink társadalmáról mintázták, épp ezért esett a választás ennyi nem fehér bőrű szereplőre.

Mielőtt felvetődne bennünk a kérdés, nem túlzás-e az ilyen mértékű diverzitásra törekvés a mai televíziózásban és a filmiparban, érdemes Sarolta királyné alakjára fókuszálni, mivel személyében mégis halvány átfedés sejlik fel a történelem és fikció között. Azt a tézist, hogy III. György király felesége részben afrikai felmenőkkel is büszkélkedhetett, Mario de Valdes y Cocom történész vetette föl, aki családfakutatásra, az udvarház orvosának feljegyzéseire és a királynőről festett portrékra alapozta az elméletét. A teória akkor vált igazán népszerűvé, amikor Harry herceg és Meghan Markle összeházasodott. A királyi udvar azóta sem kommentálta a meglepő felvetést…

A Sarolta királyné származása körüli viták mindenesetre arra engednek következtetni, hogy talán mégsem volt annyira homogén a brit alattvalók etnikai származása, mint gondolnánk.

Több tanulmány is rámutat a tényre, hogy a nagy felfedezések kora óta egy kicsi, de elszigeteltnek egyáltalán nem mondható afrikai diaszpóra élt Európában.

Ezek közül személyes kedvenceim a művészettörténeti kutatások és kiállítások, hiszen mi sem mutathatná be érzékletesebben a letűnt korok különleges pillanatait, mint a művészet. Az egyik legelső és legfontosabb ebben a témában a Black Victorians, Black people in British Art 1800-1900 címmel a Manchester Art Galleryben, 2006-ban nyílt tárlat. A gigantikus kiállítás több mint száz olyan műtárgyat mutat be, amelyek viktoriánus kori színes bőrűeket ábrázolnak. 

Ezek a kivételes momentumok a festményeken például olyan izgalmas életutat bejáró, az előkelő nemesség köreiben felbukkanó mulattokról szólnak, mint John Lindsay tengerésztiszt és Maria Belle fekete rabszolganő szerelmének gyümölcse, Dido Elizabeth Belle. Éles eszének köszönhetően Dido az angol arisztokrata hajadonokkal megegyező nevelésben részesült.

De felbukkannak a tárlat képein olyan fekete, szabad polgárok is, akik orvosként, nővérként, színészként vagy akár abolicionista (a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom – a szerk.) aktivistaként tevékenykedtek Európa nagyvárosaiban.

Hogy mennyire lehetett színes a nagyvárosok utcaképe annak idején?

Pillantsunk az alábbi, kései reneszánsz munkára, amelyet Lisszabon egyik fontosabb főteréről készített egy ismeretlen festő. A mozgalmas jelenet egy átlagos hétköznapnak tűnik, kereskedők, hajósok, mutatványosok és utcai zenészek kavalkádjában a korabeli zsidó öltözetet viselő alakok mellett olyan feketék is láthatók, akik nem rabszolgaként élnek, hanem karddal az oldalukon sétálnak vagy például hímzett felöltőben, lovon ülnek.

Degas 1879-ben több tanulmányt is készített Miss La La kötéltáncosról, aki a Cirque Fernando társulattal járta be a kontinenst. A színes bőrű, sűrű göndör hajú, apró termetű lány Olga Kaira néven született Szczecinben, a mai Lengyelország területén, s mozgékonysága és akrobatikus tehetsége a táncosnőket, balerinákat és egyéb színpadi szereplőket előszeretettel megörökítő Degas figyelmét sem kerülhette el.

Ira Aldridge a viktoriánus kor egyik kedvelt színésze volt, különösen Poroszországban és Oroszországban örvendett nagy népszerűségnek, ahol Othellóé mellett számtalanszor bújt Titus Andronicus szerepébe is. Az amerikai születésű, de Londonban élő művészt gyakran örökítették meg festményeken, rézkarcokon és grafikákon. Northcote csodálatos portréján Aldridge hófehér inge tökéletesen megvilágítja az arcát, és már-már zavartan tekint ki a képből, mintha kerülni akarná a kíváncsi pillantásokat.

Sarah Forbes Bonetta hasonlóan fogékonynak bizonyult a tanulásra, mint a korábban említett Dido, így képességei révén juthatott kiváltságos helyzetbe a brit felsőbb osztály köreiben. Sarah eredetileg Aina néven látta meg a napvilágot Nyugat-Afrikában, és Frederick Forbes hozta magával ajándékként Viktória királynő számára, aki hamar felfigyelt a kislány intelligenciájára, és maga gondoskodott a taníttatásáról, valamint jóllétéről. Keresztanyjaként a királynő bevezette Sarah-t a társasági életbe. A korabeli újságok szerint szenzációszámba ment a James  Pinson Labulo Davies kereskedővel való, hatalmas pompával járó házasságkötése.

Új korszak, új irányok, új párbeszédek, új szembenézés

Az általunk ismert egyetemes történelmi narratívák mind ez idáig többnyire a nyugati társadalmakra és kultúrára koncentráltak, és kevés szó esett az Európán és Amerikán kívüli világról. A XX. század utolsó évtizedei és az ezredforduló azonban változást hozott. 

A globalizáció és az alulról szerveződő társadalmi mozgalmak nyomán a társadalomtudományok kutatói és a művészettörténészek figyelme az utóbbi években Afrikára és Ázsiára terelődött.

Egyre-másra nyílnak az olyan képzőművészeti tárlatok, amelyek középpontjában a fekete test reprezentációja áll, és egyre több egyetemen hallgathatnak olyan néprajzi-szociokulturális kurzusokat a diákok, mint például az ethnic studies vagy a black studies (etnológiai és fekete tanulmányok).

Meglátásom szerint, így már érthető, hogy a szórakoztatóipart is elérte a változás szele, és a tartalomkészítők ráeszméltek arra, érdemes azzal kísérletezni, hogy a karakterek megformálására ugyanolyan változatos és sokszínű művészeket válasszanak, mint maga a közönség, amelynek a produkciókat szánják.

Ahogy az is érthető, hogy a jelenség nyomdokvizén elkezdődött egy izgalmas diskurzus.

A Bridgertont és a hozzá hasonló filmeket és sorozatokat gyakran illetik a túlzott politikai korrektség vádjával. Ezekkel annyiban értek egyet, hogy amíg a figyelem inkább a szereplők bőrszínére irányul, addig elsikkadnak azok a lényegi mondanivalók, amelyeket az alkotók elegánsan a tobzódó eszképizmus mögé rejtenek: úgymint például a nők önrendelkezési joga és intellektuális szabadságvágya vagy a saját testük erejének felfedezése és az ezekhez kapcsolódó szintén fontos témák. 

S hogy e változásokat, a mainstream kulturális platformokon megjelenő látványos sokszínűséget miért tarthatják oly sokan ijesztőnek, megkérdőjelezhetőnek vagy elfogadhatatlannak?

E kérdés megválaszolásához felidézném Eric Cassirer német filozófus gondolatait. Szerinte a szimbólumrendszerek, mint a nyelv, a vallás, a művészet és a tudomány, mind abban segítenek, hogy az ember biztonságossá tegye az őt körülvevő világot. E szimbólum- és fogalomrendszerekkel értelmezhetjük a megmagyarázhatatlant, és tudomásul vehetjük az elfogadhatatlant.

A félelem és a szorongás érzése egyidős az emberiséggel, és az ember többnyire egyetlen módon tudja csak felvenni vele a harcot: ha számára ismerős szimbólumok védőpajzsát emeli maga elé.

Amikor ezek a jelek és fogalmak illékonnyá válnak, egy új diskurzus nyomán megkérdőjeleződnek, és egy számunkra ismeretlen világ határaihoz érkezünk, akkor miénk a választás, hogy visszavonulót fújunk, és elbújunk az általunk jól ismert, korábbi szimbólumok erődítményében, vagy együttes erővel a semmiből új jelrendszereket építünk.

Ezek a tartalmak ezt a társadalmi párbeszédet segítik. 

Etentuk Inemesit

Kiemelt kép: Netflix

Felhasznált irodalom és egyéb források:

Gertrud Lehnert: Divat. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003

Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, Budapest, 2010

Jan Marsh (ed.): Black Victorians, Black People in British Art 1800-1900. Manchester Art Gallery–Birmingham Museum Art Gallery, Aldershot, 2005

Bethsabée Blumel – Michel Guillemot (eds.): Szimbólumok lexikona – Larousse. Saxum Kiadó, Budapest, 2009

Ludmila Kybalová – Olga Herbenová – Milena Lamarová: Képes divattörténet az ókortól napjainkig. Corvina Kiadó, Budapest, 1977

Mark Godfrey – Zoé Whitley (eds.): Soul of a Nation, Art in The Age of Black Power. Tate Publishing, 2017

Noel Riley: Stílusok és formák. A formatervezés és a stílusjegyek története. Glória Kiadó, Budapest, 2004

Owen Jones: Ornamentika. Népek, korok díszítőelemei. Cser Kiadó, Budapest, 2004

Richard J. Powell: Black Art. A Cultural History. Thames & Hudson, New York, 2003