Gyerek voltam még, több mint harminc éve történt, hogy hallottam egy beszélgetést két ismerős felnőtt között. Egy idős ember, egy közeli rokonuk volt a téma, pontosabban az, kinek kell borítékot adni egy konkrét összeggel, hogy „tartsa” a kórház a beteget, ne adják haza semmiképp, mert napközben a családtagok közül senki sem tud vele lenni.

Akkoriban vették ki a mandulámat, tudtam, milyen kórházban lenni. Nem fért a fejembe, miért nem jöhet haza valaki, akit szeretnek amúgy, miért nem gondoskodnak róla úgy, ahogy rólam a felnőttek, amikor beteg vagyok.

Nem sokkal később jelentette be a nagyanyám, hogy beadja a felvételi kérelmét egy idősotthonba. Kamasz hévvel estem neki, hogy talán megbuggyant, vagy mi. Úgy összevesztünk, hogy a végén mind a ketten bőgtünk, még az ajtót is rám vágta.

A kérelmet végül beadta, akkortájt került sorra, amikor kórházba, szóval a kihalásos alapon felszabaduló helyet már más foglalta el.

Gondolod, hogy nem ápollak, ha beteg leszel?

Gondolod, hogy hagylak meghalni idegenek között, egyedül?

Efféle kérdésekkel bombáztam Nagyit, amikor felmerült a téma. És azt hittem, ez az egész valami zsarolásféle, több figyelmet, törődést akar kicsikarni belőlünk, ezért találta ki ezt az idősotthondolgot.

Reméltem, hogy nem gondolja komolyan.

És fogalmam sem volt, milyen érzések mozgatják, mitől retteg valójában.

Gyerek voltam.

Nem kötöttem össze sokáig az „ügyet” azzal a korábbi történettel – meg a többi hasonlóval –, a kórházba „befizetett” ismerős idős emberével, aki nem mehetett haza, mert nem volt, aki a gondját viselje.

Pedig Nagyi épp ezt a helyzetet akarta elkerülni.

Nem akart problémává válni egy napon, ő, aki mindig problémákat oldott meg helyettünk.

Nem akart az az ember lenni, aki felett borítékokat dugdosnak fehér köpenyek zsebébe, akinek a sorsáról mások döntenek, aki teher a családnak. Négy idős ember utolsó éveit kísérte végig, ápolt, látogatott, intézkedett, kilincselt, borítékozott, telefonálgatott, aztán temetett. Egyedül. Pontosan tudta, mit nem akar velünk megosztani. Meg akarta oldani előre azokat a gondokat, amiket okozott volna, ha nem hal meg még az okozás előtt.

Majdnem húsz év telt el azóta, és összeszámolni sem tudom, hány családot láttam megroppanni egy (idős vagy fiatal) hozzátartozó sérültsége, súlyos betegsége, ágyhoz kötöttsége, testi vagy szellemi leépülése miatt.

Az a bizonyos három évtizeddel ezelőtti beszélgetés akár ma is elhangozhatna: pont olyan tanácstalanok és magukra hagyottak a bajban a betegek, a sérültek, az idősek, a demensek és a hozzátartozóik, mint akkor voltak.

Elképesztő, mennyit változott a világ már az én gyerekkorom óta is. Minden mozog, fejlődik, növekszik, halad, sőt robog. De vannak olyan kérdések, amelyeket úgy tűnik, minden nemzedék félresöpör, meghagy a következőnek, amelyben nincs előrelépés.

Szégyenletes ma is, mondjuk ki, ahogy bánunk az elesettekkel!

Meg az elesettek családjaival.

Most, hogy rohamtempóban fel kellett szabadítani a kórházi ágyak jelentős részét, és egy csomó krónikus beteget is kitettek, világosan látszik, sőt a képünkbe ordít, hogy ha tudomásul vesszük, ha nem, ha homokba dugjuk a fejünket, ha nem (már, aki megteheti), van sok-sok ezer aktuálisan elsuvasztott, ide-oda pakolt, dugdosott, paterolt élet az országban.

Nincs olyan család, amelyik előbb vagy utóbb ne lenne érintett.

Mindenkinek van vagy volt olyan hozzátartozója, akit valahová „el kellett helyezni” vagy „be kellett rakni”, vagy akinek a sorsát „meg kellett oldani”.

És bár annyiféle történet van, ahány család, általában, ki merem jelenteni, hülyézzetek le nyugodtan, nem azért kerül valaki valamilyen intézménybe (ha sikerül felvetetni egyáltalán…), mert nem szereti senki, mert ne érdekelne senkit a sorsa. Sokszor, nagyon-nagyon sokszor azért szakadnak szét a családok akaratuk ellenére, ezt láttam, mert a szociális rendszer retardáltsága miatt nem választási lehetőséget ad a családoknak, hanem valójában megtagadja tőlük a választás lehetőségét.

Praktikus segítségnyújtás híján kényszermegoldások, zsákutcák, egzisztenciális és érzelmi krízisek, magukra utaltság, magány jellemzi azoknak a kálváriáját, akik nagybetegek – ha családban élnek, ha nem. 

Ezt a tényt most, a járvány idején, az aktuális események tükrében nem lehet szőnyeg alá söpörni.

Sok család kapta vissza egyik pillanatról a másikra a betegét a kórházból vagy a rehabilitációról úgy, hogy ehhez elegendő segítséget nem, s még csak haladékot sem kapott.

Most krízishelyzet van. De a probléma régi: évtizedek óta sok kórházi ágyon fekszenek olyan betegek, akikről a szociális ellátórendszernek kellene gondoskodnia a családokkal vállvetve. Ezek az emberek azért feküdtek a kórházban, mert ellátásukra egész egyszerűen nem volt más megoldás. Most viszont a járvány miatt nem maradhatnak.

Akinek lett már súlyos, krónikus beteg valamelyik hozzátartozója, az tudja, milyen helyzetbe kerülnek most családok.

Az tudja, hogy sokszor, mondhatni, hagyományosan, nincs kihez fordulni ilyen helyzetekben.

Az tudja, hogy minimum kétévnyi a várólista a különféle otthonokba.

Az tudja, mibe kerül a magánotthon és az otthonápolás profik (ápolónő, gyógytornász stb.) bevonásával.

Az tudja, mennyiért lehet szerezni „erdélyi nénit” a nagypapa mellé, mert a nagymama nem bírja emelgetni.

Az tudja, mit jelent a gyakorlatban az, hogy az önkormányzat (elvileg) biztosít szociális gondozót egy-egy órában a mozgásképtelen vagy demens beteg mellé.

Az tudja, mekkora mázli, ha talál valaki egy civil szervezetet, amelyik pár órára leveszi a válláról a gondozás terhét, hogy elugorhasson vásárolni, mondjuk. Persze ilyen mázlijuk a (nagy)városlakóknak lehet csupán.

Az tudja, hogy nagybeteget ápolni általában nem azt jelenti, hogy fogjuk a kezét, mérjük a lázát és bevásárolunk neki. Hanem sok esetben egész napos felügyeletet, gyógyszerezést, pelenkázást vagy ágytálázást jelent, fürdetést, sebkötözést és még ezer dolgot, amit fizikailag is bírni kell, nem csak lelkileg, és adott esetben egy civilnek a szükséges egészségügyi tudása sincs meg hozzá.

Akinek esett már le hirtelen hozzátartozója a lábáról, az próbálta már kiszámolni, mi lesz, ha megszűnik egy kereset a családban. Mert valaki bizonytalan ideig nem járhat dolgozni, lévén hogy ápol, és az államtól ehhez filléreket kap segély gyanánt, mintha nem kőkemény, akár huszonnégy órás szolgálat lenne egy beteg ember gondozása – levéve ezáltal az államról a jelentős anyagi terhet, amit egy kórházi ágy vagy egy idősotthoni hely fenntartása jelent –, pusztán azért, mert vérségi a kötelék.

Amikor az anyukám gyerek volt, volt a családjukban egy Nene nevű asszony, a nagymama lánytestvére.

Nem született gyereke, az artistaságból pedig kiöregedett, így beköltözött a húgáék egy portán élő többgenerációs nagycsaládjához, és ápolta az öregeket, nevelte a gyerekeket hosszú éveken át.

Régen sok családnak volt „nenéje”, sőt voltak lányok, akiket kifejezetten azért tartottak maguk mellett felnőtt korukban is a szülők, hogy öregségükben majd gondjukat viselje. Ezek a nők nem mentek férjhez, nem szültek gyereket, nem élték a saját életüket – illetve ez az élet jelöltetett ki számukra.

A mai kornak is megvannak a „nenéi”, és nem is csak nőkről beszélünk immár, sok férfi gondoz idős embert, sérültet, beteget – anyát, apát, házastársat, gyereket… A riportjaim kapcsán rengeteg családot ismerhettem meg az elmúlt húsz évben. Embereket, akik azért élnek, hogy valaki más, akit szeretnek, élhessen.

Embereket, akik a személyes vágyaikat, késztetéseiket, álmaikat részben vagy egészen félretéve gondoztak valakit. Olykor évtizedek óta.

És olyan embereket is, akik valamilyen ok miatt nem tudták otthon megoldani az ápolást, és kétségbeesve keresték a megoldást, amit jobb híján, szociális és egzisztenciális segítség híján sok esetben, a körülmények ismeretében lelkiismeret-furdalástól fuldokolva, valamely „krónikus belosztályon”, becenevén „elfekvőben” találtak meg időlegesen, várva a csodát, egyre dühösebben majd egyre keserűbben kutatva hiába az emberségesebb alternatívát.

Sok helyről hallottam az elmúlt napokban, hogy talán a járványnak több nem koronavírusos áldozata lesz, mint koronavírusos. Szakemberek is pedzegetik, nem csak a kétségbeesett hozzátartozók mondogatják, hogy olyanok kerülnek ki a kórházakból, maradnak egészségügyi ellátás nélkül, akiknek ez létszükséglet lenne. Mert otthon nem tudják életben tartani őket vagy nem képesek megfelelően gondjukat viselni, pontosan azok miatt az okok miatt, amiért korábban az osztályokra bekerültek.

Senki sem tudja, mit hoz a jövő, mi lesz a betegek sorsa, a mi sorsunk.

Mert nem „róluk” van szó, ezt kellene végre megérteniük az aktuálisan szerencsésebbeknek is! Hanem rólunk, akik mind leszünk betegek, öregek, másokra szorulók, a különbség csak kronológiai.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció